Több, mint háromnegyed évszázaddal a második világháború vége és harminckét évvel az 1989-es „bársonyos forradalom” után, 2021 őszén komoly szimbolikus üzenettel is bíró eseményre került sor Csehországban.
Az Elba-parti Ústí nad Labemben (német nevén Aussigban) – abban a városban, ahol egy hídon az 1945-ös németellenes pogromról és a németeket állampolgári jogaiktól megfosztó elnökről (egyben a híd névadójáról), Edvard Benešről is található egy-egy emléktábla, a felszabadító Vörös Hadsereg tiszteletére emelt szobor, továbbá utcanevek is tanúskodnak a Német Birodalmat megverő szövetségesek iránti háláról, a holokauszt áldozatait pedig botlatókövek idézik meg – nagyszabású kiállítás nyílt a csehországi németekről és a német–cseh együttélésről.
A „szovjet hősök” emlékműve, utcanevek és botlatókövek Ústíban
A mi németjeink. Állandó kiállítás Csehország német nyelvű lakosainak történetéről című tárlatot még az ünnepélyes átadás előtt megtekintette a német államfő és felesége, a 2021. november 17-i megnyitón pedig részt vett a cseh és a német közélet számos fontos szereplője – mint például a cseh kulturális miniszter, a szász miniszterelnök, a csehországi német nagykövet, Ústí nad Labem főpolgármestere, a városi múzeum igazgatója, valamint a cseh–német múlttal foglalkozó tudományos és kulturális szervezetek, a Collegium Bohemicum (amely egyúttal a projekt létrehozója is) és a Cseh–Német Jövő Alap vezetői. A felsorolás is jelzi, hogy a kiállítás egy számos intézményt összekapcsoló nemzetközi partnerség eredményeképpen valósult meg, és jócskán túlmutat a helytörténet horizontján. És nemcsak azért, mert egész Csehország németségéről szól.
Az ústí-i múzeumban berendezett tárlat ötletgazdái és megalkotói egy rendkívül komplex – és legalább annyira érzékeny – kérdéskört elevenítettek fel. A város és a szudéta-vidéki régió, illetve Csehország és Csehszlovákia 20. századi történelme ugyanis elválaszthatatlan a történetileg meglehetősen terhelt, ellentmondásos cseh–német kapcsolatoktól. Ennek ismeretében az állandó kiállítás létrehozása már önmagában is kiemelkedő emlékezetpolitikai tettnek tekinthető – nem véletlenül tartott ilyen sokáig.
A Szudéta-vidékről, a németek második világháború utáni elűzéséről és kitelepítéséről az 1989-es politikai rendszerváltásig alig, vagy csak teljesen egyoldalúan lehetett beszélni Csehszlovákiában. Az államszocialista rendszer hivatalos történeti narratívájában az egykor alapvetően német jellegű határvidék megkérdőjelezhetetlenül a cseh „nemzeti tér” szerves részének számított, a több milliós német népesség 1945 utáni „eltávolítása” pedig a fasiszta bűntettek logikus és igazságos következményeként jelent meg. Ezen túl a „Szudéta-kérdést” a hatalom részben tabusította, részben pedig ideológiai szempontból instrumentalizálta: a szocializmus előtti világ, a német fasiszták és az NSZK revizionista mesterkedéseit testesítette meg.
Az Ústí nad Labem-i Városi Múzeum épülete
A cseh(szlovák) önreflexió csak a bársonyos forradalmat követően bukkanhatott a felszínre, ami szinte azonnal heves reakciókat, élénk közéleti vitákat váltott ki, kihatva az államközi viszonyra is. Ám a cseh nyilvánosságban azóta komoly változásokra került sor: a Szudéta-vidék torzképét és a cseh–német kapcsolatokat évtizedek óta számos történész, szociológus, művész, civil aktivista és politikus próbálja árnyalni, illetve a módszeres kutatások és a párbeszéd segítségével demitizálni, kiemelve őket a „jó és a rossz” küzdelmének primitív képletéből (amelyben természetesen mindig „mi” vagyunk a „jók”, míg „a rossz” csakis „a másik” lehet). Az egykori Szudéta-vidék egyik központjában, Ústí nad Labemben cseh–német együttműködésből megszületett kiállítás kétségkívül e törekvés fontos mérföldkövének tekinthető.
A mi németjeink két szintet foglal el a városi múzeumon belül, és 22 helyiségben vagy 500 tárgy várja a látogatókat – szerepel az itt kapható tájékoztató anyagban. A „modern multimediális kiállítás” számos interaktív elemet is tartalmaz: a számítógépes animációk, filmek és hangfelvételek mellett érintőképernyős térképek és különféle „rejtekhelyeken” – fiókokban, szekrényekben – megbújó tárgyak segítik megfoghatóbbá tenni a múltat. A feliratok mindenhol két – cseh és német – nyelvűek, az egyes termeket összekötő folyosók falain pedig rajzok húzódnak végig. Az ismert cseh rajzoló – többek közt egy népszerű történelmi-karikaturisztikus képregény szerzője – munkái ironikus, humoros módon ábrázolnak jeleneteket a cseh–német történelemről, enyhítve a nemritkán inkább komor témákat.
Amikor 2024 szeptemberében meglátogatrtam a múzeumot, Franz Kafka – a zsidó származású, német nyelven alkotó csehországi író – portréja fogadott, majd egy rövid film és néhány hétköznapi tárgy vezetett be a csehországi németek világába. Itt olyan furcsaságokat is megtudtam, hogy a Beatles híres Yellow Submarine című rajzfilmjének grafikai tervezője az ústí-i születésű, német–cseh származású Heinz Edelmann volt, akit a világháborút követően a Beneš-dekrétumok alapján telepítettek ki Csehszlovákiából.
A Szudéta-vidék „panorámája”
A kiállítás következő terme panorámát nyújt a csehországi határvidék hegységeire, miközben bemutatja a rendkívül változatos Szudéta-régiót, amely Dél-Morvaországtól Nyugat-Csehországon át Sziléziáig húzódva lényegében körülöleli a cseh és morva területeket. A tárlat további helyiségei azonban a táj helyett elsősorban az egykor itt élő németekre és a német–cseh együttélésre koncentrálnak. Az alkotók érezhetően megpróbáltak egyensúlyozni az egyre inkább etnicizálódó újkor és a premodern évszázadok között, ezért a nemzeti konfliktusok mellett igyekeztek hangsúlyt fektetni a békésebb hétköznapokra is.
Nepomuki Szent János-szobrok
Több terem foglalkozik a középkortól Csehország városaiba és határvidékére érkezett német telepesek és utódaik jelentőségével és szerepével. Ekképp megelevenedik a Német-Római Birodalomba integrálódott Cseh Királyság kora, a 14-15. században a cseh trónon ülő Luxemburgi-dinasztia, a Luthert is megihlető huszitizmus, a Magyarországon is ismerős Nepomuki Szent János kultusza (mivel a prágai érseki helynök, Nepomuki János feltehetően német származású volt), majd a Habsburgok multietnikus birodalma.
Radetzky táborszernagy szobra –
a cseh nemesi családból származó Josef Václav Radecký z Radče
a Habsburg Monarchia egyik legjelentősebb hadvezére volt a XIX. század első felében.
Ahogy említettem, a politika mellett a kiállításon bőven jut tér a csehországi németek életmódjának – például mindennapi életüknek, viseleteiknek, konyhaművészetüknek, valamint a polgárság körében kialakult tömegturizmusnak. Az újkori viszonyokat egy-egy külön terem szemlélteti: egy tipikus nyugat-csehországi (loketi / elbogeni) kocsma belsejéből a morvaországi (brnói/brünni) funkcionalizmusra utaló helyiségbe lehet eljutni, majd Opava (Troppau) után egy szecessziós észak-csehországi (libereci / reichenbergi) szállodaszobába, végül pedig egy első köztársaságbeli prágai kávéházba lép át a látogató. A termek azonban nemcsak statikus díszletek – a loketi kocsma egyik asztalánál például négy párbeszédet is meg lehet hallgatni négy különböző korszakból, miközben az idő múlására az államfő portréjának változása utal: Ferenc Józsefet Tomáš Garrigue Masaryk, az első csehszlovák elnök követi, majd Adolf Hitler jön, végül pedig Edvard Beneš.
Szudéta-vidéki kocsmabelső a második világháború idejéből
Helyet kap a régiótól elválaszthatatlan, nagyrészt a németekhez köthető ipar, illetve a vele kapcsolatos találmányok és technikai fejlesztések is, megannyi érdekes kiállítási tárggyal. Egy másik teremben pedig a hangmintáké a főszerep: a csehországi német nyelvjárások bemutatása arra világít rá, hogy a térségben egykor nem egy homogén népcsoport élt, hanem számos, a szomszédos német nyelvterülethez (szász, bajor stb.) kapcsolódó közösségek, amelyekből csak a modern nacionalizmus „teremtett” csoportot.
Meghallgatható csehországi német nyelvjárások
A Čechie-Böhmerwald motorkerékpár
A német és a cseh nemzeti mozgalom 19. századi kibontakozását, rivalizálását, majd a második világháború tragikus eseményeit követő végjátékot ugyan a történészek és nacionalizmuskutatók rendszerint egyfajta lineáris történetként kezelik, ám a kiállítás alkotói más módszert választottak, és szakítottak a kronológiával. Ez bizonyos mértékű töredezettséghez vezetett, ami kissé összezavarhatja az átlagos múzeumlátogatót. Kihívást jelenthetett az elvont eszmetörténeti jelenségek ábrázolása is, amiről ötletes és kevésbé izgalmas megoldások tanúskodnak. Kétségkívül az előbbiek közé tartozik a nemzetépítés korai szakaszának csúcsát jelentő 1848-as forradalom megjelenítése: a könyvekből és korabeli nyomtatványokból álló barikád – puskával, karddal és zászlóval kiegészítve – találóan mutatja be a nemzeti kultúra és a politika korabeli összefonódását.
Kulturális és fegyveres harcok barikádja
A Csehországon belüli dominanciáért folyó cseh–német harcban később is nehéz volt szétválasztani a nyelvhasználatot, a nemzeti művelődést és kultúrát, valamint a hatalmi és a gazdasági érdekeket. Az Osztrák-Magyar Monarchián belüli feszültségeket és az útkeresést, az elmaradt „cseh kiegyezést” a politikai képviselet és a társasági élet különféle színtereinek felvillantása szemlélteti. A kérdést Csehszlovákia 1918 végi létrejötte sem döntötte el – ekkor inkább egyfajta szerepcserére került sor, régi-új díszletekkel. Erről tanúskodnak a csehszlovák államalapítást és az első köztársaság fennállását végigkísérő nemzeti konfliktusok: a német tiltakozások letörése és a határvidék erőszakos integrációja 1918/1919 fordulóján, valamint az etnikai alapon szerveződő pártpolitika és az 1938-as válság.
Politika a két világháború közötti Csehszlovákiában
Jól ragadják meg ezeket a folyamatokat a tömegek mozgósítását célzó német és cseh plakátok, míg a nemzetiszocialista politizálás végzetes – mivel feloldhatatlan cseh–német szembenálláshoz vezető – zsákutcáját a padlón futó vonalak jelképezik. A csíkok az egyes csehszlovákiai német pártok fejlődését ábrázolják, ami során az alternatívák idővel kettőre csökkennek: a Szudétanémet Pártra és a szociáldemokratákra.
Az 1938-as müncheni döntést – a Szudéta-vidék elcsatolását –, majd a maradék Csehország német megszállását követő éveket három útvonal teszi átélhetővé: a zsidó(nak bélyegzett) lakosság sorsát bemutató folyosó, amely a jogkorlátozástól a megsemmisítő táborokig vezet; a csehekre koncentráló részleg, amely a Cseh-Morva Protektorátus életét demonstrálja – beleértve az ellenállást is –; végül pedig a németeket jelképező átjáró, amely a háború utáni elűzésbe és a szervezett kitelepítésbe torkollik. A korabeli dokumentumfilmek mellett az itt kiállított tárgyak közül talán a „kitelepítési láda” a leghatásosabb: egyszerű, hétköznapi bumfordisága jól szimbolizálja a csehországi németek hosszú történetének megrendítő lezárását.
A hírhedt német protektorhelyettes, Reinhard Heydrich elleni sikeres merénylet 1942-ben
A kiállítás fontos részét képezi a reprezentációknak szentelt, körbejárható vitrineket tartalmazó helyiség. A „szudéta” és „szudétanémet” fogalom történetét, formáit és változásait feliratok, újságcikkek és fotók jelenítik meg – belőlük és a kísérő szövegből megtudhatjuk, hogy az ókori eredetű „szudéta” kifejezés eleinte pusztán egy földrajzi fogalom volt, és csak az 1870-es évektől kezdett politikai színezetet kapni mint a németek által lakott cseh- és morvaországi régió egységes elnevezése. Végül egy német újságíró 1903-ban írt először a „szudétanémetekről”, nevet adva ekképp egy éppen formálódó közösségnek.
A „szudéta” fogalom története
Annak ellenére, hogy A mi németjeink létrejötte több mint egy évtizedig húzódott, jónéhány belső konfliktus kísérte, és a végeredménnyel kapcsolatban is születtek kritikák, mégis kifejezetten fontos projektnek tűnik, különösen magyar szemmel. A kronologikus szerkezet megbontása, a folyosókon futó vicces rajzok, a németek elűzésének talán túlságosan is lakonikus bemutatása, egyes termek berendezése, illetve további részletek mellett és ellen egyaránt fel lehet hozni érveket – köztük jogosakat is –, ám a kiállítás puszta ténye és az általa megvalósult cseh–német együttműködés mindenképpen modellértékűnek tekinthető. Arról árulkodik, hogy igenis túl lehet lépni a történelmi sérelmeken, fel lehet dolgozni a közös múlt problémás pontjait – és korszerű módon be is lehet őket mutatni. Ez pedig magyar–szomszéd viszonylatban sem elhanyagolható tanulság.
A borítókép és a belső képek a szerző felvételei (2024)
A szerző az NKE KEKI tudományos munkatársa, 2024-ben a Nemzetközi Visegrádi Alap ösztöndíjával végzett kutatást a Szudéta-vidéken.
