A szakirodalom újabban a háború kultúráiról beszél; ez a fogalom arra is lehetőséget teremt, hogy képet alkossunk az egyes nemzetek, társadalmi csoportok vagy akár az egyének háborúhoz való viszonyulásáról.
A történetírás 1980-as évekre tehető nyelvi-kulturális fordulata idején az addig domináns klasszikus hadtörténet mellett jelent meg a nagy háború társadalmi és kulturális vonatkozásait előtérbe helyező új tudományos megközelítés, illetve almező: a háború kultúrtörténeti értelmezése. Ennek köszönhetően, ahogy arra Annette Becker rámutat, „a felülnézetből látott történelem” mellett megjelenhetett „a katonák és a hátország nézőpontja” is. Becker az első világháborús historiográfiában mérföldkövet jelentő, magyarra is lefordított 1914–1918, az újraírt háború című munkájában (magyarul: L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006) szerzőtársával, Stéphane Audoin-Rouzeau-val együtt kidolgozta a culture de guerre / war culture – a „háború kultúrája” – fogalmát és az ezzel kapcsolatos értelmezési keretet, amit a következőképp definiáltak: „reprezentációk, gyakorlatok, magatartások, valamint irodalmi és művészeti alkotások együttese, amely keretek közé vonja az európai népesség háborús invesztícióját, erőfeszítését.” Az összes hadviselő közötti strukturális hasonlóságok miatt – legalábbis az európai kontextusban – ez egy nagyon jól használható elemzési kategória. A szakirodalom újabban a háború kultúráiról beszél, és ez a plurális fogalom arra is lehetőséget teremt, hogy a korábbiaknál még differenciáltabb képet alkossunk az egyes nemzetek, társadalmi csoportok vagy akár az egyének háborúhoz való viszonyulásáról.
Mivel 1914 és 1918 közt minden hadviselő azt állította, hogy védekező háborút folytat, a kulturális termelés felértékelődött a háborús erőfeszítések részeként – alapvető befolyást gyakorolva a reprezentációkra. A „háború kultúrája” mint az összecsapáshoz való alkalmazkodás, valamint az összecsapás totalizálásának eszköze azért is vált heurisztikus fogalommá, mert nagyban segít értelmezni, miért érezték az európai társadalmak a háborús küzdelmet alapvető patrióta kötelességüknek, és hogy miért tartottak ki ilyen hosszan. A nagy háború kultúrtörténeti megközelítése képes új megvilágításba helyezni a népesség (70 millió katona), illetve az ipari mobilizáció, valamint a háború nagyságrendjét (4 és fél év). Ez a megközelítés aztán hamar követőkre talált a nemzetközi történetírásban; Jay Winter és Antoine Prost The Great War in History: Debates and Controversies, 1914 to the Present című, az első világháborúval kapcsolatos nyugati historiográfiát bemutató könyve a harmadik történészgeneráció 1980-as években megjelenő megközelítésének mondja a kultúrtörténeti megközelítést olyan előzményekkel, mint amilyen például a francia Annales iskola neves történészének, Marc Blochnak a Réflexions d’un historien sur les fausses nouvelles de la guerre [Egy történész reflexiója a háborús hamis hírekről] című könyve. A kultúrtörténeti fordulatot elsőként zászlajára tűző konferenciára Guerres et cultures [Háborúk és kultúrák] címmel került sor 1992-ben, és nem sokkal később a Beckert és Audoin-Rouzeau-t is tömörítő Péronne-i háborús emlékhelyen kialakított kutatóközpont 14–18, Aujourd’hui, Today, Heute címen egy a kultúrtörténeti megközelítést középpontba helyező folyóiratot is elindított. A megközelítés a társadalmak brutalizációjával, azaz az erőszakhoz való adaptációjával is foglalkozik (lásd George Mosse kutatásait), ahogy a harcoló katonák és szélesebb értelemben a hadviselők pszichológiájával és reprezentációival is (lásd Tony Ashworth kutatásait a lövészárokháborúról, John Horne és Alan Kramer kutatásait az erőszakról, valamint Jay Winter és Stéphane Audoin-Rouzeau kutatásait a kollektív és individuális gyász különböző formáiról). A kultúrtörténeti megközelítés az első világháborús kutatásokban korábban elhanyagolt anyagi kultúrát is bevonja a nagy háború kutatásába (pl. kegytárgyak, háborús kézműves alkotások), de a testre, az intimitásra, a női- és férfiszerepekre, a gyerekek tapasztalatára és a gyászra is jelentős figyelmet fordít. E megközelítésnek köszönhetően a háborúban előállított tárgyak, kulturális produktumok is reflektorfénybe kerülnek: például az anyagi kultúra olyan lenyomatai, mint a játékok, lövészároktárgyak, képeslapok, vagy olyan kulturális produktumok, mint az énekek, képek, szóhasználat, illetve emlékművek vagy fényképek.
A nagy háború kultúrtörténeti megközelítésére jó példát nyújt a háborús sajtóban, valamint kiadványokban a nekrológokból, gyászbeszédekből és megemlékezésekből álló, Európa-szerte burjánzó nekrológiai diskurzus.
A gyász kifejezése mellett a háborús nekrológok feladata az volt, hogy segítsék értelmezni, és elfogadtassák a társadalommal az összecsapást. A magyar sajtóban az elesett katonákkal kapcsolatos megemlékezések sorában különlegesnek tekinthető az 1915 tavaszán a Kárpátok-beli harcokban elhunyt Bányai Elemér író-újságíró halála és újratemetése alkalmával született nekrológok, megemlékezések, költemények kultikus – azaz hitek által irányított, transzcendens mozzanatokkal is jellemezhető – szövegegyüttese: egyházi főméltóságtól a polgári radikális vezetőkig sokan tiszteletüket rótták le az Ady barátjaként is elhíresült erdélyi örmény származású író-újságíró emléke előtt. (A Bányai Elemérről szóló tanulmányom megjelent a Mars és Apolló közt. Írók és más értelmiségiek az első világháborúban című tanulmánykötetemben, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum jelentetett meg 2021-ben.)
A kultuszhoz forrásként további információt nyújtanak a budapesti újratemetésről szóló, különböző napilapokban megjelenő tudósítások is – természetesen ezekre is szimbolikus reprezentációkként tekinthetünk, amelyek a Mikes Lajos újságíró által a különféle nekrológokból, megemlékezésekből szerkesztett Zuboly könyvével együtt az elesett értelmiség veszteségeit mitizáló, Európa-szerte megjelenő nekrológiai diskurzusba illeszkednek. Először is mi lehet a magyarázat az ünnepélyes temetésre és a kultuszra éppen Bányai Elemér esetében?
Személyéről a kortársak úgy vélték, szimbolizálni képes a magyar értelmiség, illetve sajtó háborús erőfeszítéseit, „áldozatkészségét”, és ezzel érzékeltetni tudja a háborúban egységes nemzeti közösség kereteinek tágasságát (melynek tehát az értelmiség és a sajtó is szerves része). Erre Magyarországon különösen az első háborús évben volt szükség a sajtó presztízscsökkenése, morális legitimációjának romlása, valamint az értelmiség háborús feladata, szerepe körüli bizonytalanságok és a vele szemben megfogalmazott kritika miatt. Az írók, újságírók frontszolgálatának a bemutatása Magyarországon és Európa-szerte jelentős szerepet játszott a fronton harcoló katonák elbeszéléseinek a legitimálásában is. A Bányai Elemérrel kapcsolatos szövegkorpusz tehát egyszerre teszi láthatóvá az elesett hősökkel kapcsolatos kultusz jelentőségét, az értelmiség és a sajtó háborús szerepvállalását, de rámutat az összes hadviselőnél a nekrológokkal kapcsolatos, hasonló mintázatokra is. Ezek alapján pedig azt az értelmiségtől és a sajtótól jövő hátországi erőfeszítést is megvilágításba helyezi, ami a háború normalizációjára, elfogadtatására irányult, és ami az első világháború kultúrtörténeti megközelítésének köszönhetően válik igazán plasztikussá. Az 1914–1918 közötti szellemi mozgósítás példátlan volt az emberiség addigi történetében: az értelmiség, a kulturális termelők sem korábban, sem később nem támogattak ilyen tömegesen és kitartóan háborús célokat, amivel nagyban elősegítették a háború társadalmi elfogadottságát és totalizálását. Az írókkal, művészekkel, újságírókkal kapcsolatos nekrológiai diskurzus ennek a szerepvállalásnak kétszeresen is bizonyítéka: az elesett értelmiségről szól, és maga az értelmiség állítja elő önmaga és a szélesebb társadalom számára.
Nyitókép: Románia, Erdély, Máramarossziget, tábori posta. Forrás: Fortepan / Péchy László
