Emlékezetpolitikai körkép Közép-Európából
Nyugat-Európában 2020. május 8-án, a Szovjetunió legtöbb utódállamában május 9-én ünneplik a második világháború végét. Európában legyőzték a náci Németországot, felszabadították a koncentrációs táborokat, és a győztesek egy új világrendet hoztak létre. Hetvenöt év telt el, de Kelet- és Közép-Európában még ma sem egyöntetű az események megítélése. Ennek oka, hogy a régió szinte azonnal szovjet uralom alá került. Lehet-e ünnepelni a felszabadulást, ha az azonnal egy újabb megszállásba torkollott? Másfelől, a régióban nem mindenki érezte magát vesztesnek, tegyük hozzá joggal, ám a győzelem katarzisát e társadalmak nem élhették át. Végül pedig tekintsünk egy kicsit ki szűkebb régióinkból, és nézzük meg, hogyan emlékeznek a háborúra Indiában.
Az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai és ösztöndíjasai körképe a háború végének 75. évfordulóján.
A Győzelem napja – Európa történelem és mítosz között
1945 májusában, Európában a totális háború véget ért. A tájkép csata után leírhatatlan volt. Tízmilliók haltak meg – Európa annyi halottal fizetett a háború démonainak, mint amennyi az első világháború győztes hatalmának, Franciaországnak a teljes lakossága volt a háború kitörésekor. Tízmilliók lettek földönfutóvá, s megközelítőleg tízmillió embert deportáltak a háború alatt és a háború után évszázados lakóhelyükről. 1939 és 1945 között országonként különböző mértékben ugyan, de az elszabadult erőszak a mindennapok részévé lett. A történelemkönyvekben megszokott frontok helyett a megszállt Európában a háború káosza uralkodott: még mindig mítoszok fedik el, hogy a második világháború igazából mindenki háborúja lett mindenki ellen. Hiába érkezett meg a béke, véres volt a szárnya és véres volt a csizmája. Auschwitz történeti előzmények nélküli elképzelhetetlen poklát Sztálin hadserege számolta fel, mely maga is rabolva és nők százezrein erőszakot téve vonult be Európa középső és keleti felének országaiba. 1945 mégis megszabadulás volt, de nem volt felszabadulás, és nem volt az igazság felülkerekedése az igazságtalanságon.
Forrás: wikipedia
1945 májusa éles határkövet jelent az európai történelemben, új demokratikus kezdet törékeny és gyorsan elillant ígéretét. Még Magyarországon is – ha nem így lett volna, Bibó István esszéinek nem lenne semmilyen politikai érvénye. Pedig van. A „győzelem napja” Párizstól Moszkváig, Prágán át Bécsig és Belgrádig java részben mégis inkább fedőtörténet, melynek sietősen összecementezett antifasiszta emléktáblái alól máig elhazudott kollaborációk történetei buknak ki. De Gaulle „örök Franciaországa” nem teszi semmissé a Vichy-szindrómát, azt, hogy Franciaországban legalább annyian fogtak fegyvert a németek mellett, mint a németek ellen, hogy az 1981-es történelmi szocialista győzelem hőse, François Mitterand – 1940-ben még Pétain és Laval munkatársa volt. Olaszországban Mussolini közszemlére tett holttestének sokkoló képei és a Bella Ciao partizánindulójának az 1947-es prágai világifjúsági találkozón debütáló big hitje sikeresen takarta el az 1943–1945 közötti olasz polgárháborút – a németektől megszállt olasz Észak a háború utolsó időszakában is legalább annyira őrizte fasiszta múltját, mint kereszténydemokrata és kommunista jövőjét. Németországban évtizedekig tartott az egymást igazoló hallgatás, s az önvizsgálók is súlyos terheket hordoztak: a baloldal Nobel-díjas irodalmi vezére, Günther Grass csak röviddel halála előtt fedte fel saját ifjúsága náci történetét. Hollandiában is sokáig kellett várni arra, hogy kiderüljön, a toleráns hollandok is feljelentették zsidó szomszédaikat – különben nem ily tragikusan végződött volna Anna Frank naplója. Az Anschluss áldozataként beállított Ausztria új, fess és gemütlich politikusnemzedékének megannyi tagja, Kurt Waldheimmel kezdve, 1945–1955 között felfedezte és kialakította országa új, „semleges” és „osztrák” identitását, de csak azután, hogy diszkréten levetette, és szépen összehajtva a szekrény mélyére tette korábban büszkén viselt SS-egyenruháját.
A második világháború végének történetét a filmipar és a történelmi propaganda katarzisként igyekezett eladni. Inkább Pilinszky soraiban rejlik a történeti kutatást vezérlő esendő igazság: „a négykézlábra ereszkedett éhség, […] föllázadt, és megadta magát.”
Hatos Pál
Győztesből vesztes – a háború vége lengyel szemmel
Lengyelországban viszonylag egyszerű a kérdés. A náci megszállókat 1944 folyamán a szovjetek ugyan kiszorították az ország területéről, de a szabadság legkisebb esélyét sem adták meg az általuk elfoglalt terület lengyel, ukrán, belarusz lakosainak.
A történet a háború kirobbanásáig nyúlik vissza. A Szovjetunió már 1939. szeptember 17. és 28. között megszállta a Lengyel Köztársaság keleti felét. Az ott élő lengyelek, zsidók, ukránok és belaruszok szovjet állampolgárokká váltak, a lengyelek közül pedig mintegy hétszázezer-egymillió embert politikai okokból deportálták a birodalom belsejébe. A németek 1941 júniusában megindították a Szovjetunió elleni hadjáratukat, így ezen országrészek német felvonulási területté váltak. A második szovjet megszállás 1944 januárjától indult meg, ekkor azonban a Vörös Hadsereg nem állt meg a Molotov–Ribbentrop-paktumban meghatározott határnál, hanem az egész 1939 előtti Lengyelországot megszállta. Ezzel együtt a szovjetek létrehoztak egy kollaboráns kormányt, egy Moszkvának alárendelt politikai rendőrséget, majd megkezdték a háborút végigharcoló Honi Hadsereg vezetőinek letartóztatását, akiket majd 1946-ban a „tizenhatok perében” ítéltek el. Demokratikus parlamenti választásokat nem tartottak, a kommunisták 1948-ra szovjet segítséggel a társadalom ellenében megszilárdították a hatalmukat.
A németek kiszorítását akkor lehetne felszabadításnak nevezni, ha az nem egy másik totalitariánus birodalom hadserege és politikai rendőrsége révén történt volna meg, és ha az a felszabadítás céljával történt volna.
Auschwitz – a felszabadulás jelképe. Valóban, a szovjetek, miután felszabadították a világ leghírhedtebb haláltáborát, hozták a kamerákat, és felvételeket készítettek, hogy megmutassák a világnak a nácik rémtetteit, és ünnepeltessék magukat a világ előtt mint felszabadítókat. A szovjetek által felszabadított többi tábort azonban hallgatás övezte.
Forrás: wikipedia
Buchenwaldban és Majdanekben a nácik foglyait (zsidókat, lengyeleket és más nemzetiségűeket) ugyan szabadon bocsájtották, ám helyüket azonnal feltöltötték a lengyel földalatti fegyveres ellenállás elfogott tagjaival. A Berlintől mintegy száz kilométerre fekvő ravensbrücki táborban raboskodó több mint százezer nő sem élhette át a felszabadulás élményét. Miután a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolták a tábor legyengült foglyait, a korábbi parancsnoki épületet még 1977-ig használták.
Lengyelországban a szovjet mintájú „Győzelem Napja” 1945 és 1950 között pirosbetűs ünnep volt, azt követően csupán emléknap. 2015-ben a háború befejezésének 70. évfordulójához közeledve – nyugat-európai mintára – a „Győzelem Napját” áttették május 8-ára. A rendszerváltás óta Lengyelországban érhető módon eltávolították a szovjet hadsereget megjelenítő köztéri emlékműveket, viszont a lengyel területen elesett szovjet katonák sírjait állami védelemben részesítik.
Ugyanakkor május 8. mellett Lengyelország több ünnepet vagy emléknapot szentel a második világháborúnak. Március 1-jén a „Kiátkozott katonák”, március 24-én a „Német megszállás alatt zsidókat mentő lengyelek”, április 13-án a „Katinyi áldozatok”, június 14-én a „Náci koncentrációs táborok áldozatainak”, július 12-én a „Lengyel falu harcának és mártíromságának”, augusztus 1-jén a „Varsói felkelés”, valamint szeptember 17-én a „Szovjet agresszió áldozatainak” emléknapja van. Egyik sem „pirosbetűs” ünnep.
Mitrovits Miklós
