Joseph R. Biden elnökségének első éve végén megtartotta az unió helyzetéről szóló beszédét 2022. március 1-jén az amerikai törvényhozás két háza előtt. Bár az adminisztráció saját évértékeléseként is funkcionáló elnöki beszédek egyre inkább csak szimbolikus erővel bírnak, Biden elnök felszólalásában is voltak figyelemre méltó érdekességek vagy épp furcsaságok. Az „unió helyzete” az Egyesült Államok politikai-társadalmi-gazdasági állapotára utal, ugyanakkor az értékelésben előre került Európa, az adminisztráció teljesítménye helyett több szó esett a tervekről, továbbá néhány gondolat egyszerre hozta vissza vagy épp fedte el a közelmúlt emlékeit.
Mint oly sok minden mást, az unió helyzetéről szóló beszédet is átírta az orosz–ukrán háború. Biden elnök felszólalását a szabadság és zsarnokság konfliktusának kiemelésével kezdte, kiemelve az ukrán katonák és civilek küzdelmét az orosz agresszióval szemben. Joseph Biden hangsúlyozta, hogy Vlagyimir Putyin elszámolta magát, ugyanis az ukránok kitartó ellenállása mellett érvényesült a nyugati szövetség egysége, ami valóban példátlan pénzügyi-gazdasági szankciókban öltött testet. Emlékeztetve a Washington által eddig kivetett büntetőintézkedésekre, az elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok kitiltja az orosz repülőgépeket az amerikai légtérből. A Nyugat kiállása Ukrajna mellett a korábbi hasonló tapasztalatok árnyékában csakugyan meglepően határozott és gyors volt, bár ez szokatlan módon inkább Európára igaz. Ennek megfelelően egyes kritikusok megjegyezték, hogy noha az amerikai helyett a beszéd eleje inkább az Európai Unió helyzetéről szólt. Ez némiképp túlzás, hiszen egyrészt az elnök nem mélyedt el az európai intézkedések hátterében, másrészt a felvezető gondolatoktól eltekintve az értékelésben alapvetően kevés szó esett a külvilágról.
A Biden-adminisztráció egyébként valóban támogatja Kijevet, ám miközben az Európai Unió és tagállamai részéről sorra dőlnek meg a politikai tabuk (az EU általi halálos fegyverek szállításától kezdve a német újrafelfegyverzésen át Ukrajna európai uniós tagságának nyílt – jóllehet a realitások keretein belül csupán a retorika szintjén történő – támogatásáig bezárólag), addig az Egyesült Államok nagyobb érzékenységet tanúsít az potenciális visszahatások ismeretében. Konkrétan arról van szó, hogy a Biden-adminisztráció eddig tudatosan kerülte az orosz energiaszektort közvetlenül érintő szankciókat, vagyis továbbra sem korlátozza az orosz olaj és földgáz vásárlását, holott e két termék adja az orosz gazdaság alappillérjeit. A döntés hátterében az áll, hogy az Egyesült Államokban az orosz-ukrán konfliktustól függetlenül is szokatlanul magas (európai szemmel persze alacsony, gallononként körülbelül 3.70 USD) üzemanyagárak vannak. Washington attól tart, hogy amennyiben Moszkva nem tudja értékesíteni az orosz szénhidrogéneket a világpiacon, akkor az amerikai üzemanyag árak tovább emelkedhetnek. Utóbbi különösen fáj a Biden-adminisztrációnak, mivel az elnök gazdasági programja (különösen az üzemanyagárak és a szintén szokatlanul magas, több, mint 7%-os infláció elleni küzdelme) alulteljesít, miközben vészesen közelednek a 2022. novemberi félidős választások. Biden elnök dolgát az is nehezíti, hogy megintcsak az orosz-ukrán konfliktustól függetlenül az amerikai energiaárak jelenlegi problémáira távlati megoldásokat keres (például a hazai olajtermelés fellendítését az energiaügyi miniszter nyíltan elutasítja, inkább az OPEC-országokhoz fordulva ez ügyben), ami környezetvédelmi szempontból előremutató ugyan, ám a választók és a kritikusok jelentős részét inkább frusztrálja. Értékelő beszédében az elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok 30 országgal együttesen 60 millió hordó olajat bocsát piacra, enyhítve a piaciárakon: e mennyiség felét maga az Egyesült Államok biztosítja a stratégiai tartalékjaiból, azonban vízválasztó lépésről nem beszélhetünk, mivel egyrészt a 30 millió hordó a több, mint 500 millió hordónyi tartalék csupán töredékét képezi, másrészt az intézkedés csak rövid távon hozhat enyhülést az árakban (2020-ban az amerikai üzemanyagfogasztás 18 millió hordó volt naponta).
Az üzemanyagárak mentén az elnök áttért a gazdaságélénkítő intézkedésekre, kiemelve az American Rescue Plan néven ismert 1,9 trillió dollár értékű mentőcsomagot, amit 2021-ben sikerült törvénybe iktatni a koronavírus-járvány közvetlen gazdasági következményeinek kezelése végett. Bár ez a Biden-adminisztráció kevésbé ellentmondásos kezdeményezései közé tartozik, az értékelő beszédben ezen az egy ponton többen felhördültek, mivel az elnök megjegyezte, hogy elődje közel 2 trillió dollár értékű adócsökkentésével szemben a csomag senkit sem hagy hátra. Bár a Trump-féle adócsökkentés fogadtatása valóban vegyes volt, az adózás és közteherviselés kérdése egy tágabb gazdaságfilozófiai vita tárgyát képezi az Egyesült Államokban: miközben a baloldal (főleg populista ágon) hangsúlyozza, hogy a leggazdagabb aránytalanul keveset (vagy lényegében semmit) nem fizetnek a költségvetésbe, addig a jobboldal (főleg liberális piacpárti vonalon) arra emlékeztetnek, hogy a gazdagok nemcsak megfizetik a rájuk eső adót, hanem vállalkozásaikkal a foglalkoztatás (és így fogyasztás) révén is erősítik az amerikai gazdaságot. A Biden-adminisztráció egyértelműen az előbbi vonalat erősíti nemcsak otthon, hanem külföldön is: beszédében Biden elnök kiemelte a közel 130 ország által támogatott globális minimumadó ötletét, ami lényegében a transznacionális vállalatokra kivetett társasági nyereségadó globális összehangolását jelenti annak érdekében, hogy a cégek ne tudják kijátszani az egyes államok adószabályait tevékenységük részleges külföldre helyezésével. A Biden-adminisztráció e kezdeményezése egyszerre hazai és geopolitikai célokat is szolgál: egyfelől az amerikai adószabályok módosítását csak akkor tudja hatásosan érvényesíteni a nagy vállalatokkal szemben, ha utóbbiak nem tudnak elmenni más országokba, másfelől az adórendszer megreformálásától a középosztály megerősödését várja, amit a Kínai Népköztársasággal folytatott gazdasági verseny kulcsaként azonosít.
Mindez ugyanakkor elvezette a Biden-adminisztrációt egy, már a Trump-adminisztrációból ismert gondolatkörhöz. Miközben a sokat kritizált „America First” keretében Donald J. Trump többször a neo-merkantilizmust idéző hazai termelést és fogyasztást helyezte előtérbe, addig Joseph R. Biden a „Buy American” mottó alatt részben hasonló üzentet fogalmazott meg: az elnök arra buzdított mindenkit, hogy olyan termékeket vásároljanak, melyek teljes egészében az Egyesült Államokban lettek előállítva. Konkrét példaként említve az Intel céget, amely Ohio államban tervezi megépíteni félvezető-gyárát, Biden elnök hangsúlyozta, hogy számos cég, illetve maga a gyártás visszatér Amerikába. Az elnök szorgalmazta, hogy a jövőben minél több gépjárművet (különösen elektromos autókat) és félvezetőt gyártson az Egyesült Államok otthon, semmint hogy a globális termelési lánc külföldi pontjaira támaszkodjon. Az elnök úgy érvelt, hogy a gyártás hazahozatalának egyik célja az árak leszállítása lenne. Ugyanakkor a globális termelési láncok lényege éppen az, hogy a termékek előállításának egyes szakaszai költségcsökkentés végett kerülnek kiszervezésre: épp ez utóbbi volt a legerősebb ellenérv akkor, amikor 2017-ben Trump elnök ugyancsak a gyártási kapacitások visszahozatalát sürgette. Biden elnök kezdeményezése így ismét egy ismert gazdaságfilozófiai vitához vezet, különösen annak fényében, hogy a Biden-adminisztráció továbbra is szorgalmazza a napi 15 dolláros minimálbér bevezetését.
Az orosz-ukrán háború és az amerikai gazdaság helyzete mellett a harmadik kiemelt téma a koronavírus elleni küzdelem volt, ami továbbra is komoly belpolitikai vita tárgyát képezi. Összességében Biden elnök a felkészültség (és átoltottság) fokozása mellett bizonyos korlátozások enyhítését vetette fel, melyek közül kiemelendő a jelenléti iskolai oktatás visszavezetése. Utóbbi széles körű támogatottságnak örvend, ám néhány éve még átpolitizált téma volt (republikánus körökben elterjedt a nézet, miszerint a pedagógus szakszervezetek összejátszottak a demokratákkal 2020-ban, tüntetéseikkel rontva a republikánusok irányította szövetségi kormány megítélésén). Hasonlóképp, Biden elnök arra kérte hallgatóságát, hogy a koronavírust többé ne pártpolitikai szemüvegen át lássák. Miközben egy ilyen fejlemény a nemzet egyesítésének fontos elemét adná, republikánus oldalon sokan emlékeznek arra, amikor 2020-ban Kamala Harris az alelnökjelölti vitában nyíltan kijelentette, hogy Trump elnöktől nem fogadna el vakcinát, vagy amikor a demokrataközeli média munkatársai eltekintettek a távolságtartástól a BLM-tüntetések alatt. Republikánus szemmel valószínűleg furcsa lehetett az is, hogy amikor Biden elnök a rendőrség finanszírozásának szükségességét hangsúlyozta („the answer is not to defund the police”), akkor számos demokrata politikus egyetértően tapsolt, köztük olyanok is, akik ennek ellenkezőjét képviselték 2020-ban. Az elnök röviden kitért a határvédelem kérdésére is, emlékeztetve a bevándorlási rendszer reformjának időszerűségére: bár az elnök továbbra is támogatja, hogy az országba kiskorúként érkező, ám időközben felnőtté vált illegális bevándorlók (DREAMER-ek) idővel amerikai állampolgárságban részesüljenek, említést tett a határbiztonságról is, amely a hivatalba lépését követő első évben érdemben nem javult (2021 nyarán rekordot döntött az őrizetbe vett illegális határátlépők száma, akik közül többen elismerték, hogy határátlépési kísérletükben szerepet játszott az engedékenyebb bevándorláspolitikával azonosított Joseph R. Biden 2020-as választási győzelme).
Valójában Biden elnök beszéde kevésbé szólt az unió helyzetéről, vagy akár saját elnökségének teljesítményéről. Az elnök nem reflektált érdemben az országot sajnos továbbra is átjáró politikai-ideológiai megosztottságra, az unió szilárdságát pedig azzal indokolta, hogy az „amerikai nép erős”. Utóbbi természetesen lélekemelő üzenet (különösen az amerikai nemzet történelmének tükrében). A CNN nem reprezentatív felmérése szerint a beszédet az amerikai hallgatóság 41%-a nagyon jónak minősítette, ami összességében szép eredmény, jólehet alulmarad Biden elnök 2021 áprilisában tartott hasonló beszédéhez, illetve Barack H. Obama és Donald J. Trump második értékelőjéhez képest.
Nyitókép: Wikipédia
