A legnépszerűbb és mondhatni legeredetibb ünnepükre készülődnek az amerikaiak, a minden év november negyedik csütörtökjén megtartott Hálaadás ünnepére. A végletekig megosztott amerikai társadalmi állapotok, illetve kulturális, vallásos és politikai miliő ismeretében nem meglepő módon újra előtérbe került a Hálaadás (Thanskgiving) átnevezésének, illetve akár megszüntetésének nagy vitát kavaró kérdése.
Az aktuális társadalom-átalakító újbaloldali kísérleti mozgalmak felerősödésével újra a közbeszéd tárgya lett a néhány évvel ezelőtt felbukkant ötlet, nevezetesen az imádságokkal tarkított Hálaadás helyett megtartandó Friendsgiving (egy kedélyes baráti összejövetel?) ünnep bevezetésének gondolata, amely igencsak komoly társadalmi vitát és felháborodást okozott az Egyesült Államokban.
Egyrészt a kezdeményezés teljességgel világias és mesterkélt üzenete, illetve a fogyasztói társadalomra jellemző tartalma miatt (közös evés-ivás ünnepe) is komoly ellenérzéseket váltott ki sokakból, másrészt a konzervatívabb, vallásos amerikaiak körében (az amerikai társadalom közel fele) még nagyobb ellenérzést váltott ki a kezdeményezés nyíltan vallástalanító, és minden teológiai üzenettől és tartalomtól mentesítő célkitűzése. Természetesen ez sem teljességgel új jelenség, hiszen már a 19. század végén jelentkeztek hasonló és még botrányosabb ellenvetések, elsősorban az akkor már számottevő ismertségnek örvendő brit származású radikális utópista szocialista gondolkodók részéről. Többek között hasonló személyiség volt például C. B. Reynolds, a híres vallásellenes, szekularista (világias eszmeiségű) politikus, akit botrányos megnyilatkozásaiért 1887-ben istenkáromlásért még perbe is fogtak protestáns felekezetek New Jerseyben. Nem meglepő módon 1891-ben Reynolds botrányos véleménye szerint sem a nagy John Adams, Abraham Lincoln elnököknek, sem az ugyancsak mélyen vallásos kortárs Grover Cleveland elnöknek „nem kellett volna annyit emlegetnie a Mindenható Istent a Hálaadási asztalnál, hiszen az csupán egy családi vacsora és nem kellene teológiával fűszerezni a sütőtök pitét (…)” Még gúnyosan hozzátette, hogy „ha a lelkészek vallásos fesztiválra vágynak, inkább tartsák azt a templomaikban, és ne az amerikaiak otthonaiban!” Ugyanez az érv több mint száz évvel később újra előtérbe kerül amerikai szélsőbaloldali és anarcho-szekuláris, libertáriánus körökben, immár nemcsak a Hálaadás ünnepe, hanem a „keresztény Karácsony” és annak egyoldalúan vallásos eredete, tulajdonképpen kirekesztő üzenete miatt, amely szerintük sokakban csupán rosszérzést szül és ellenállásra késztet. E felvetések vallás- és egyházellenes eszmeiségét és tartalmát most nem áll módunkban mélyebben elemezni, ugyanakkor e gondolatmenet mögött az amerikai társadalom és államszerkezetet meghatározó puritán protestáns moralitás, hitbéliség és alapvetően keresztény civilizációs örökség megtagadása, elvetése felettébb szembetűnő, ahogy azt Reinhold Niebuhrtól, Russel Kirkön, Samuel P. Huntington keresztül Gertrude Himmelfarbig már nagyon sokan kimutatták és elemezték az utóbbi évszázadban.
Amint a 19. században a konzervatív vallásos amerikaiak és véleményvezérek hajlamosak voltak az istentelen, túlzottan világias és egyházellenes erők és „idegen” Amerika-ellenes eszmeáramlatok számlájára írni ezeket a kezdeményezéseket, úgy a 21. században is elsősorban az egyház- és vallásellenes progresszív, posztmodern, neomarxista, dekonstruktivista egyetemi értelmiségiek és az egyre nagyobb politikai, társadalmi befolyásra szert tevő harcos önjelölt igazságkergető aktivisták (social justice warriors) és támogatóik jelentik az ünneplebontó társadalmi kísérlet és vita forrását.
A nagyon népszerű, ellenben vitatott eredetű és megítélésű hálaadási ünnep nyilvánvalóan nem csupán a körülbelül 40 millió elfogyasztott pulykáról szól minden évben, hanem az amerikai kontinensen megjelenő európaiak 17. századi történetéről és örökségéről, annak fényes és sötét árnyoldalaival egyetemben. Tulajdonképpen, az Angliából kiebrudált, elüldözött puritán kálvinista kisegyház (az élő szentek közösségének) amerikai megjelenését és kalandos gondviselésszerű túlélését ünneplik az amerikaiak. Az ifjú William Bradford (angol ácsinas és autodidakta puritán prédikátor) példamutató módon demokratikusan megválasztott telepes kormányzó vezetésével a híres Mayflower teherhajó fedélzetén megjelentek az első angol telepesek (vallási menekültek) Massachussetts partjainál, a New Plymouth öbölben. A parányi 105 fős angol zarándokcsoport csupán mintegy felének sikerült túlélnie az első nagyon zord észak-angliai telet, nem utolsó sorban a barátságos helyi őslakos Wampanoag indián törzs 90 tagja és Tissquanto főnökük segítségével, akik megismertették az európai jövevényeket olyan izgalmas és ízletes új élelmiszerekkel, mint kukorica, tök, sütőtök és egy ízletes nagytestű vadmadárral, az őshonos amerikai pulykával is. A félig-meddig hiteles hagyomány szerint mindezekből születtek aztán az első hálaadási ünnepség étkei (amúgy pulykaevésre nincs utalás), amiket az őslakosokkal közösen békességben elfogyasztottak 1621 őszén az első amerikai termés betakarítását követően, természetesen buzgón hálát adva a Mindenhatónak új életükért és munkájukért az Új Világban. Sokak szerint valójában csak a második nagy puritán zarándokhullámmal 1630-ban érkező John Winthrop, legendás massachussettsi prédikátor és kormányzó hirdette meg az első hálaadási ünnepet 1637-ben, eltérő okból, de hasonló vallásos szellemiségből.
E történelmi jelentőségű amerikai esemény 400. évfordulójának méltó megünneplését tavaly gyakorlatilag meghiúsítottak a koronavírus-járvány okozta korlátozások, ugyanakkor a konzervatív realista amerikai történészekkel egyetértve nem túlzás kijelentenünk, hogy a mai Egyesült Államok nem igazán létezhetne az 1620-as, illetve 1630-as massachusettsi puritán zarándok atyák (Puritan Pilgrim Fathers) moralitása, szellemi öröksége és, kiváltképp a híres 1620. november 11-i Mayflower Szerződés precedensértékű modellje nélkül. Ez utóbbi dokumentum kimutathatóan komoly szellemi, jogi alapot szolgáltatott sok új-angliai gyarmatállam alkotmányához, illetve az 1787-es Amerikai Alkotmány szellemiségéhez és annak megszövegezéséhez is.
A fent említett történelmi dekonstruktivista szellemiségű szélsőbalos, amerikaitörténelem- és vallásos nemzettudat-ellenes törekvések mellett az utóbbi évtizedekben megjelentek az amerikai őslakos indián törzsek történelmi kritikai észrevételei, társadalomformáló törekvései is, amelyek bár jelentős mértékben megalapozottnak és jogosnak is tekinthetők, ugyanakkor eltúlzottak, egyben antagonisztikusak is. Az őslakosok érthetően enervált, de nyilvánvalóan ahistorikus, retrospektív módon faji sérelemalapú (non-White victimology) észrevételei szerint a Hálaadás egy népszerű amerikai hagyomány, családi ünnep, amely, mindazonáltal féligazságokra és többnyire az európai telepesek hazugságaira épül. Meglátásuk szerint az európai puritán jövevények a 17. században nem tekintették civilizált emberi lényeknek, hanem inkább vadaknak (savages) az őket eleinte segítő amerikai indián törzseket, csak azért, mert azok (az őslakosok) a kor bevett felfogása szerint nem voltak keresztény hitűek. A fent említett pozitív hősként ismert Squanto nevű wampanoag törzsfőnököt és néhány társát 1622-ben vagy elrabolták a telepesek vagy részben önszántából elvitték Angliába, és mint „nemes vadat” bemutatták még a királyi udvarban is. E momentum ugyancsak negatív történelmi vonatkozásnak számít az amerikai őslakosok emlékezetében.
Ugyanakkor a történelmi hitelesség kedvéért fontos megjegyezni, hogy az új-angliai telepek mélyen vallásos puritánjai nem voltak felelősek az őslakós indián törzsek kiirtásáért a 17. század második felében, sokkal inkább a később érkező úgynevezett angol kalandor (adventurers) telepesek és a kanadai francia gyarmatosítók, akik nem igazán Krisztus tanítását követték az újvilág felosztásakor. Az indián őslakosok vezetői és kiváltképp a liberális dekolonialista szemléletű történészek szerint a Hálaadást fel kellene szabadítani a hamis történelemtudat és hagyomány terhe alól. Inkább mint indián nemzeti emléknapot, gyásznapot illene átnevezni az amerikai Őslakosok Emléknapja, illetve Étkeinek Ünnepének napjává (Indigeneous Remembrance/Food Festival Day), hogy megmaradjon annak népszerű családias gasztronómiai jellege is, avagy a másik vitatott jelentőségű történelmi ünnep az október 12-i Columbus Nap mintájára egy alternatív őslakos ünnepnapot is ildomos lenne bevezetni Amerikában. Azonban ezzel ellentétben több mint jelzésértékű, hogy a közel 5 millió indián őslakos származású, avagy identitású amerikai közül csupán pár ezren írták alá az ünnepátnevezést célzó kezdeményezés petícióját.
Mindezek alapján az amerikai Hálaadás a politikai, faji, és eszmei viták kereszttüzében az amerikai társadalom talán legnagyobb családi és vallásos jellegű, történelmi ihletésű ünnepe marad annak 1863-as hivatalos szövetségi nemzeti ünneppé nyilvánítása óta. Mindazonáltal, a műveltebb, történelmi hitelességre érzékenyebb amerikai társadalmi rétegeket foglalkoztató eszmei, kulturális, és viták mellett ugyancsak elmondhatjuk, hogy az amerikai társadalom másik jelentős (talán már nagyobb) része csak a kiadós pulykavacsora minőségére és a Hálaadást követő amerikai focimeccs eredményére, illetve az azt követő Black Friday fogyasztói ünnep hamis akcióira figyel majd.
Nyitókép: Az első Hálaadás népszerű ábrázolása. Forrás: Britannica
