Joe Biden amerikai elnök tiszta vizet öntött a pohárba az afganisztáni háborúban való amerikai szerepvállalás befejezése kapcsán a Fehér Házban, augusztus 16-án tartott sajtótájékoztatón.
Biden elnök beszédében kifejtette, hogy nem kíván olyan elnök lenni, mint négy elődje, akik kényszerű módon csak továbbadták ezt a gigantikus nemzetbiztonsági, katonai problémahalmaz örökséget és anyagi terhet, amit a 21 éve zajló afganisztáni terrorellenes hadművelet jelentett. Ő lesz az az eltökélt és utolsó amerikai elnök, aki még háborús konfliktussal volt kénytelen bajlódni a „birodalmak temetőjeként” is elhíresült Afganisztánban, ahová az amerikai csapatok nem nemzetépítés és amerikai demokrácia terjesztése céljából vonultak be 2001 októberében, hanem elsődlegesen az al-Kaida terrorhálózat szervezeteinek felkutatása, és helyi tálib segítőinek kézre kerítése céljából. E célt teljesítették (bár nem terveik szerint), de ebben az országban semmi sem működik a tervek, és főképp nem a nyugati hatalmak elgondolása szerint.
Pontosan ez történt – drámai és megdöbbentő módon – az afgán népi hadsereg látványos összeomlása, dezertálása és önkéntes behódolása során is, mindössze egy hét leforgása alatt a jóval kisebb és gyengébb fegyverzetű tálib erőkkel szemben.
Az Egyesült Államok, a NATO és szövetségesei (köztük Magyarországgal) több mint ezer milliárd dollárt költöttek az afgán haderő kiképzésére, felfegyverzésére, sőt még a katonák zsoldjának biztosítására is a húsz év során, amint ezt Biden elnök is kifejtette meglehetősen szomorú, ellenben reális helyzetértékelésében. Mindezt tették egy kiábrándító és tragikus végkifejletért, a kártyavárként összeomló afgán haderő és államapparátus csúfos kudarcáért. Egy dologra ugyanis nem tudták kiképezni az afgán katonákat, rendőröket és korrupt tisztviselőket, ami talán a legfontosabb tényezőnek bizonyult: küzdeni akarásra, harci szellemre és arra, hogy akár életüket is áldozzák egy „modernebb”, nem iszlamista tálib rendszerű Afganisztán fennmaradásáért.
Természetesen nagyon sok negatív (és ez idáig kevésbé ismert) háttértényező vár feltárásra és elemzésre e bonyolult képletben, ebben a különleges közép-ázsiai országban, amely elsődlegesen nem a katonai és politikai döntéshozók feladata és hatásköre, hanem inkább a társadalomtudósoké, szociálpszichológusoké lesz. A nyugati államok óriási hírszerző és döntés-előkészítő apparátusai – kínosan bár, de beismerő módon – kénytelenek lenyelni a múlt hét eseményeinek keserű piruláját az afganisztáni összeomlás előrejelzésének teljes kudarcát illetően. Kabuli és orosz értesülések szerint Ashraf Ghani, a nemrég lemondott afgán elnök ellen fordult az afgán Nemzetbiztonsági Tanács szinte teljes vezetősége és jövőbeli karrierjük, vagyonuk és életük megmentése érdekében átjátszották az ország vezetését a táliboknak.
Valószínűsíthető módon a premodern afgán törzsi társadalom biztonságpolitikai vizsgálata során és a különféle átmenet-szcenáriók készítésekor igencsak elhanyagolták a társadalmi, kulturális és főként a vallásos eszmék mélységi összefüggéseit, vonatkozásait, amelyek amúgy egyáltalán nem elsődlegesek a posztmodern nyugati, de leginkább amerikai társadalomban.
E kulturális paradoxon és civilizációs antagonizmus egyik elég szembetűnő példája volt a kabuli amerikai nagykövetség nyári akciója, amely során a diplomaták a nyugati szemléletű emberi jogok és a 2021-es „meleg büszkeség hónap” globális kampánysorozat propagálásával voltak látszólag elfoglalva. Mindez egy olyan országban ahol a lakosság jelentős része írástudatlan és a 10. századi iszlám alapú moralitás és életforma mentén élnek még a tálibok által nem ellenőrzött régiókban is.
Ugyanakkor, a tálibok hihetetlenül gyors visszatérését és a nagyvárosi afgánok kálváriáját és kétségbeesett menekülését látva, az amerikai veteránok képviselői felteszik a keserűen kínzó kérdést: mire is volt tulajdonképpen jó az a rengeteg szenvedés és véráldozat, amit a nyugati katonák és afgán segítőik, a civilek tízezrei elszenvedtek az utóbbi két évtized során? A lehangoló hadi statisztikák szerint körülbelül hét ezer nyugati szövetséges ISAF katona (és ebből mintegy 2300 amerikai, illetve hét magyar) halt hősi halált, továbbá körülbelül 25 ezer amerikai katona szenvedett maradandó sérülést, vált rokkanttá az összecsapások és aknarobbanások során. Nem beszélve a körülbelül 30 ezer öngyilkosságról az amerikai afganisztáni (és iraki) missziók depresszióba esett veteránjai körében, és a legkevésbé számon tartott, de legvéresebb statisztikáról, a mintegy 240 ezer afgán áldozatról.
Felháborodott veterán szervezetek képviselői és republikánus politikusok követelik az amerikai haderő egyesített vezérkari főnökének, Mark A. Milley tábornoknak és a Biden adminisztráció védelmi miniszterének, Lloyd Austinnak lemondását a szörnyű kabuli fiaskó után, akiknek erről még más a véleményük. A kritikusok jogos véleménye szerint James Mattis védelmi miniszter hasonló, de sokkal kisebb kaliberű ügy miatt nyújtotta be lemondását Trump elnöknek 2018 decemberében az amerikaiak hű szövetségeseinek számító észak-szíriai kurd csapatok cserbenhagyása, és az ellenséges török haderőnek való kiszolgáltatásuk okán.
Biden elnök ugyanakkor egyértelművé tette, hogy az afganisztáni helyzet már nem jelent olyan nyílt fenyegetést az amerikai nemzetbiztonságra, mint amilyet 2001. szeptember 11. után jelentett, és úgy véli, ezért az afganisztáni katonai beavatkozásnak véget kell vetni, illetve a kivonulást befejezettnek kell tekinteni.
A régi-új tálib vezetésű, Abdul Ghani Baradar mullah irányítású afgán kormányzat feltehetőleg nem a teljes befele fordulásra és nemzetközi elszigetelésre próbál majd berendezkedni, hanem – amint azt már bizonyos jelek mutatják – szeretnének kapcsolatot fenntartani más rivális nagyhatalmakkal is, úgy mint Kínával és Oroszországgal. Abdul Ghani Baradar nem mellesleg az egyik legfőbb tálib szervezetalapító volt még 1994-ben.
Bármennyire is drámaira sikeredett az utolsó felvonás, a pénzügyi fekete lyukként is aposztrofált afganisztáni helyzet immár fenntarthatatlanná vált még a világ jelenleg legnagyobb katonai és gazdasági hatalmaként számon tartott Egyesült Államok számára is, továbbá nagyon sok tanulsággal szolgált az amerikaiak és a világ számára egyaránt. Természetesen, amennyiben képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, bár sokak szerint az 1975-ös saigoni evakuálás emléke újra meglegyintette az amerikaiak kollektív emlékezetét a drámai kabuli képsorok láttán, s felvetette a dél-vietnámi és az afganisztáni összeomlás összehasonlításának lehetőségét, mely bár hasonló, de azért mégis különböző volt.
A kárörvendően mosolygó kínai, orosz és arab világbeli reakciók láttán kijelenthetjük: nem kevés diplomáciai és politikai erőfeszítésbe kerül majd a Biden-adminisztráció számára az Egyesült Államok megtépázott képének, és renoméjának javítása, helyreállítása a következő évek során, ha egyáltalán sikerrel járhatnak e sziszifuszi munkában.
