Kiberképességek és nemzeti erő

Átfogó felmérés a világ vezető digitális hatalmairól

Elönti a közbeszéd tereit a kiberbiztonsággal, kiberhadviseléssel kapcsolatos irodalom: a kiberbiztonsági szakértőknek szánt, erősen technikai jellegű anyagoktól a politikai döntéshozók számára készült, az ügyek stratégiai összefüggéseit feszegető írásokig tömegével kerülnek elénk a kibervilág történéseit elemző anyagok. Ahogy ez az információval már lenni szokott, elérkezik az a pillanat, amikor éppen ez az adattömeg kezd a legsúlyosabb gátjává válni a tisztánlátásnak. A helyzetet ráadásul szándékos emberi ténykedés súlyosbítja. A kibertér ugyanis a hatalmi-geopolitikai játszmák színtere, és az itt zajló csatározásoknak fontos kiegészítője a közösségi diskurzusokban zajló beszéd befolyásolása, irányítása – és ha kell, meghamisítása. Azaz, a dezinformáció.

Egy idő után szöget üt az ember fejében, hogy a híradásokban mindig csak két-három ország szerepel a kibertér „elkövetői” között. Jól tudjuk, hogy a világ 195 országának mindegyike nagy erőbefektetéssel gyűjti a nemzetbiztonsága számára fontosnak gondolt információkat – magyarul kémkedik. A mai nyílt forrású világban sokat ki lehet deríteni az államok hagyományos hírszerző tevékenységéről. És gyakorlatilag semmit arról, hogy mit tesznek a kibertérben. Ebben a szürke zónában ugyanis mindig csak oroszokról és kínaiakról olvasunk. Esetleg észak-koreaiakról, irániakról.

Úgy tűnik, mintha a világ legjelentősebb hatalmai (amelyek egyben a technológiai fejlődés éllovasai, plusz ráadásul még a világ legjelentősebb, legtapasztaltabb hírszerző szervezeteit tartják fenn) a kiberteret, tehát a hatalmi küzdelmek immár meghatározó dimenzióját nagy ívben elkerülnék. Hasonló a helyzet a kibertér offenzív kihasználása terén is: látszólag itt is csupán maroknyi ország igyekszik ennek a fontos dimenziónak a katona-stratégiai kiaknázására. Úgy tűnik, hogy azok a nemzetek, amelyek szinte felfoghatatlan erőforrásokat fordítanak a hagyományos és nukleáris csatatereken való helytállásra és győzelemre (ráadásul ezeket a ráfordításaikat habozás nélkül munkába is állítják), azok a kibertér harcmezőin soha sem tűnnek fel.

Józan ésszel persze tudjuk, hogy ez egész egyszerűen nem igaz, hiszen nem lehet igaz. Most egy olyan szakanyagot vehetünk a kezünkbe, ami ezt az érzetünket empirikus adatok jókora adagjával támaszthatja alá. Az amerikai IISS, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete napokban közreadott átfogó tanulmánya talán hozzásegíthet minket a kibertér állapotainak helyes felméréséhez. A világ országainak kiberpotenciáljait szintetizáló indexekből ma már több is van (az IISS szakmai gárdája is támaszkodott ezekre). A „Kiber képességek és nemzeti erő” címmel publikált dokumentum mégis érdemes arra, hogy tanulmányozzuk.

Mindenekelőtt feltűnő az elemzés alapossága és átgondoltsága. Az IISS szakértői két éves kutatómunkát fordítottak ennek a kiadványnak a megteremtésére, ami önmagában is jelzi az elmélyültséget és komolyságot. Az intézet tulajdonképpen a 2019 elején általuk kidolgozott módszertani keretrendszert igyekezett az élet próbája elé állítani, illetve feltölteni empirikus adatkészletekkel. A munka célja: átfogó képben felrajzolni a világ kiberdimenziójában számottevőnek elkönyvelhető nemzetek tényleges képességeit, szándékait és potenciáljait. Fontos szempont volt ugyanakkor az is, hogy egyfajta rangsort, erősorrendet is felállítson napjaink kiberhatalmai között.

Az összehasonlító ország-vizsgálat az alábbi elemzési kategóriák köré szerveződött:

• Kiberstratégia és kiberdoktrína;
• A kibertérrel irányítási, parancsnoki struktúrái;
• Kiberhírszerzési képességek;
• A digitalizáció társadalmi szintjei;
• Kiberbiztonság és reziliencia;
• Nemzetközi kiberkormányzati-kiberdiplomáciai képességek;
• Támadó kiberkapacitások.

A szerzők egyben az erőviszonyok bemutatására is alkalmas klaszter-sémába sorolták a figyelemre méltónak tartott állami szereplőket, aggregát kiberpotenciáljaik alapján. „Első osztályú kiberhatalom” az IISS kutató szerint jelenleg mindössze egy van: az Egyesült Államok. A „Másodosztályú kiberhatalmak” tábora már népesebb: feltörekvő, komoly potenciálokkal rendelkező államok találhatók itt is, a gyakran emlegetett Kína és Oroszország mellett a szürke kibereminenciás Izrael szerepel a listán. És persze Nagy-Britannia, Franciaország, és némi meglepetésre Ausztrália, sőt Kanada. „Harmadosztályú kiberhatalomnak” számít India, Irán, Japán. Indonézia, Malajzia és Vietnám, de ezen a polcon talált magának helyet az örök kibermumus, Észak-Korea is.

A komparatív tanulmányból egyértelműen kitetszik: az Egyesült Államok (ahogy a geopolitika hagyományos dimenzióiban is) a kiberdoménben is egyértelműen őrzi vezető erejét. Ráadásul az egyedüli szereplője a kibertér legfelsőbb rétegének. És ez nem is csoda, hiszen a kibertér dominálása, az 1990-es évek közepétől az egyik legfontosabb stratégiai célkitűzése volt az USA-nak.

Kína azonban ott van szorosan a nyomában, s az elkövetkező évtizedben potens vetélytársként fog kiemelkedni az Egyesült Államok mellé. De van még egy fontos megállapítás: Oroszország, amelyet szakmai körökben is szokás „hanyatló” hatalomként elkönyvelni, hasonlóan veszélyes, emelkedő hatalma a kiberdimenziónak, és Kínával együtt az Egyesült Államok vetélytársa ebben az egyre meghatározóbb közegben. Ez némi magyarázatot adhat arra, hogy a néhány héttel ezelőtti Biden-Putyin csúcstalálkozón miért a kiberhadviselés szerepelt a központi helyen (a nukleáris fegyverkezés helyett), és miért nevezte az erről folyó amerikai-orosz tárgyalásokat Biden „két nagyhatalom” egyezkedésének. Örül az ember, amikor a puzzle-darabjai közül egy-egy néha a helyére csusszan.