„A szabadság ma a nagy téma” – írja Ernst Jünger a Forest Passage (Der Waldgang) című művében, – „ez az a hatalom, amely révén a félelem legyőzhetővé válik. Ez a fő tantárgy szabad emberi lény számára és nem csak ez, hanem azok a módok és utak is, amelyek által hatásosan lehet képviselni és megnyilvánítani azt az ellenállás során.”
De miért is kellene ma ellenállásról beszélni és egyáltalán mi az, ami az ellenállást kiváltja? A modernitás nagy mozgalmai, éppen szabadság és a „felszabadítás” jegyében indultak útjukra. Először a tudomány felszabadítása (forradalma) történt meg a középkori Egyház „zsarnoksága” alól (Kepler, Galilei, Giordano Bruno) majd, létrejött a „forradalmi megújítást” jelentő reneszánsz, és az Egyház forradalmát, a hitélet „felszabadítását” hirdető protestantizmus. A modernitás különböző politikai forradalmai, így az 1789-es „Nagy” Francia Forradalom hármas jelszavában is éppen a szabadság áll az első helyen. A francia forradalmat követő liberális áramlatok hatására mindenütt megtörtént a jobbágyfelszabadítás, létrejött a „munka és tőke szabadsága.” A földet a korai kapitalizmusban „szabadon lehet venni és eladni”, a marxizmus a forradalmi folyamat általi „felszabadításról” beszélt, a demokráciában „szabad választások” vannak, a korai liberalizmus központi témája éppen a „szabad verseny.” A választás lehetőségét általában, ma is a szabadság lehetőségével kötik össze (liberális demokrácia).
A XIX. és különösen a XX. és XXI. század folyamán, a modernitást bíráló konzervatív irányultságú szerzők nem feltétlenül a „rend” vagy a „hagyomány és autoritás” perspektívájából beszélnek, mint a nagy reakciósok, Metternich vagy De Maistre. A liberalizmus konzervatív kritikusainak szemében ma éppen a szabadság az, amely az egyik leglényegesebb hiányt szenvedi. Hogyan lehetséges ez?
„Az ember kilátástalan bekerítését már régóta előkészítették” – írja az Erdőjárás [Der Waldgang] című esszéjében Ernst Jünger, – „olyan elméletek által, amelyek a világ egy logikus és problémamentes magyarázatán alapulnak és ugyanakkor kéz a kézben járnak a technológiai fejlődés folyamataival.”
Konzervatívnak, és néha liberálisnak egyaránt nevezett, brit katolikus szerzők, mint Belloc és Chesterton egyenesen „rabszolgaállamról” (Hilaire Belloc: The Servile State, vagyis: „Rabszolgaállam” 1912.) beszéltek a modern ipari állam kapcsán.
Ottlik László, a magyar politikatudós, az 1930-as években egyszerű „fikcióként” kezelte azokat a liberális szellemű történetírás által nem ritkán szakrális rangra elemelt, és burkoltan megkérdőjelezhetetlennek tekintett világnézeti posztulátumokat, amelyek a „liberális polgári individualizmus világnézeti uralmát” szerinte ténylegesen is megalapozták. Ottlik szerint kétségtelen, hogy a modern ökonomizmus (kapitalizmus vagy szocializmus) civilizációjába beilleszkedni próbáló átlagember a legkevésbé sem nevezhető szabadnak, mivel az ipari termelés paradigmája: a szabvány.
Habár e szerzők, látszólag az időben messze vannak tőlünk, (az 1890-es, évek, az 1920-as és az 1930-as évek), amit leírnak, és amiről beszélnek – fő vonalait tekintve –, úgy tűnik, a jelenlegi világ politikai és gazdasági struktúráinak vonatkozásában is relevanciával bírhat. Ma ugyan már nem beszélünk klasszikus értelemben vett kapitalizmusról, és az indusztrializált tömegtermelés fókusza eltolódik a „digitalizáció” irányába, de a gazdasági és politikai világképet felépítő alapvető elemek még hasonlónak tűnnek – az egész „globalizált” világon.
A szabadság különböző, ismert definíciós kísérleteit, mint amilyen a „valamire” (pozitív) vagy „valamitől” való (negatív) szabadság kapcsán (Benjamin Constant) a Jüngerhez hasonló reakciós lázadók nem találják kielégítőnek, amikor szabadság fogalmát vizsgálják. A szabadság igazi fogalma így számukra valami mélyebb, tágabb és kevésbé viszonylagos, mintsem azt a „valamire” vagy „valamitől való” szabadság értelmében megfogalmazhatnánk. Szoros összefüggésben áll azzal a transzcendentális sorssal is, amely által az emberi individuum az emberi kollektívum világában megvalósul. Nem Heidegger das Man-jának szabadsága ez, egy elvont általános alanyra érvényes szabadság, hanem egy szellemi arisztokrácia által megvalósítható feladat.
Ahogyan Jünger írja az Erdőjárásban, még az indusztralizált-ökonomizált modern világban is létezik az Erdő, illetve létezik Erdőjáró. Ki ő? Erdőjáró az, aki felismeri, az apparátustól való szabadság nem csupán a választás vagy nem választás kérdése. Az abszolút szabadságot akarja, amely ugyanakkor „a szabadság egy új koncepciója is.” Az Erdőjáró nem rendszerellenes anarchista, – nem a liberális gazdasági szabadságot akarja, nem a törvényen kívüli ember, a rabló vagy az anarchista szabadságát – hanem egyfajta transzcendentális szabadságot. Az Erdő szimbóluma Jüngernél egyrészt a nietzschei „sivatag” ellenképe, másrészt pedig valami olyasmi, amely bárhol lehet. Még a nagyváros is lehet erdő. Az Erdő annak a szabadságnak a jelképe, amely messze többet jelent, mint szabad mozgás és gazdasági, politikai függetlenség. Abszolút értelmében felfogott szabadság ez, a különböző modern rezsimek által kényszerített körülményektől való benső függetlenség igénye.
Irodalom
Ernst Jünger: Der Waldgang. Klett-Kotta, Stuttgart, 1980.
Gilberth Keith Chesteron: A józan ész nevében. Századvég, Budapest, 2019.
Hilaire Belloc: The Servile State. London & Edinburgh, T. N. Foulis, 1912.
Ottlik László: Válogatott írások, Századvég, 2020.
Nyitókép: Jünger, Chesterton és Belloc portréja. Forrás: wikipedia