Bármennyire is közhelyesnek tűnik egy könyvismertetést azzal kezdeni, hogy az ismertetett mű hiánypótló jellegű, a Klasszikus és modern republikanizmusok. Eszmetörténeti tanulmányok című tanulmánykötet esetében mégsem kerülhető el eme túlságosan is elcsépelt fordulat használata.
A magyar eszmetörténet-írás ugyanis – néhány üdítő kivételtől eltekintve – eleddig meglehetősen szűkmarkúan bánt a republikanizmus különböző aspektusainak mind magyarországi, mind nemzetközi vonatkozású feldolgozásával, illetve bemutatásával. Ezen persze egyetlen tanulmánykötet önmagában nem segíthet.
A Nagy Ágoston és Pap Milán által szerkesztett, a 2015-ben Budapesten tartott „Res publica – pro patria – virtus: Konferencia a klasszikus és modern republikanizmus és patriotizmus eszmetörténetéről” című tudományos tanácskozáson elhangzott előadások tanulmánnyá formált változatait tartalmazó kötet ugyanakkor már puszta létével is rámutat a magyarországi republikanizmus-kutatás hiányaira. Ezek orvoslásához – a rendelkezésére álló eszközökkel és abban a léptékben, amelyben az egyetlen kötet számára egyáltalán lehetséges – igyekszik is hozzájárulni, mégpedig igen magas színvonalon.
A kötet szerkezetileg egy előszóra (A nagy elbeszélésektől a republikanizmus sokféleségéig) és a tanulmányokat tartalmazó három nagyobb egységre (Magyar republikanizmusok, Euroatlanti perspektívák, Republikanizmus és politikaelmélet) oszlik. Az előszóban a szerkesztők előbb a republikanizmus nemzetközi historiográfiájának vázlatos összefoglalását adják. Ebben elsősorban a klasszikus republikanizmus Zera Fink és a „honpolgári humanizmus” (Bürgerhumanismus) Hans Baron által kidolgozott képleteire, illetve ezek idő- és térbelileg kiterjesztett változataira koncentrálnak, majd az anglofón intellectual historynak a republikánus hagyomány újraértelmezéséhez adott hozzájárulására térnek ki, e tekintetben John G. A. Pocock és Quentin Skinner munkáinak jelentőségét taglalva, végül jelzik, hogy az utóbbi évtizedek kutatásaiban a republikánus hagyományról, illetve beszédmódról alkotott kép egyszerre több dimenzióban történő differenciálódása figyelhető meg, ami a korai „nagy narratívák” szétesését hozza magával. E folyamatba illeszkedik a republikanizmus értelmezési keretének térbeli kitágulása, ennek részeként pedig a kelet-közép-európai régió republikanizmusainak felfedezése és az ezek történetére irányuló figyelem fokozódása és elmélyülése, aminek jelentős részben maga a szóban forgó kötet is a gyümölcse. Az előszó a magyarországi recepció és a kutatástörténet eddigi fejleményeire is utal, végül röviden a kötetben szereplő tanulmányokat ismerteti.
A kötet három nagyobb egységének relatív terjedelmi arányai tájékoztatást adnak a műben érvényesülő tematikus, illetve idő- és térbeli súlypontokról. Legnagyobb súllyal (hat tanulmány) az első blokk szerepel, amely a kora újkori és újkori republikanizmus magyarországi és erdélyi történetének egyes rétegeibe nyújt betekintést. Ezt követi a 17–18. századi francia és amerikai republikanizmusok bizonyos aspektusait tárgyaló egység (négy tanulmány), majd a kötetet a republikanizmusra elsősorban politikaelméleti szemszögből reflektáló fejezet zárja (két tanulmány).
Az első részben a 16. és 19. század közti kronológiai keretek között kapunk képet arról, hogy bizonyos, a republikánus hagyományhoz kapcsolható problémák miként jelentek meg (illetve olykor arról, hogy miként nem jelentek meg) a szélesebb értelemben vett magyarországi politikai gondolkodásban. Petneházi Gábor tanulmánya (Filozófusok a kormánynál. A republikanizmus esélyei Erdélyben a Báthory-korszakban) azt vizsgálja, hogy a késő középkor óta külön entitásként létező Erdély politikai diskurzusában a 16. század végén milyen fokon és mélységben volt jelen a republikanizmus eszmeköre, akár pozitív, akár negatív konnotációkban. Végkövetkeztetése szerint komoly recepcióról, a teoretikus alapokra történő, akárcsak viszonylagosan elmélyült reflexióról nemigen beszélhetünk. A republikanizmusra vonatkozó hivatkozások túlnyomórészt a politikai retorika felületi szintjén mozogtak, melyek elsősorban a szemben álló fél megbélyegzésére szolgáló szitokszóként funkcionáltak, de ha találunk is affirmatív megnyilvánulásokat, ezek is rejtett, „kódolt” formában érhetők tetten.
Az egyik tanulmány a kötetben, amelyre a szigorúan vett szövegközpontú szemléletmód érvényesítése jellemző, Köllő Zsófia szövege (Republikanizmus és patriotizmus a Nádasdy-Mausoleumban). Az elemzés fókuszában egy nagy hatású, először 1664-ben megjelent mű, az ún. Nádasdy-Mausoleum áll. A szerző a republikánus-patrióta fogalmi keretek és értékrend érvényesülését 17. századi magyarországi politikai diskurzusban a patria, a rex-regnum és a res publica vizsgált műben tetten érhető használatai alapján szemlélteti, bemutatva ezek szövevényes szemantikai összefüggéseit. Nagy Ágoston kontribúciója (A „thermidori köztársaság” ünnepkultúrájának tapasztalata Kisfaludy Sándor Naplójában) lényegében a köztársasági ethosznak a 18. század végi francia ünnepkultúrában, harcias gyerekjátékokban és nyilvános versenyekben megnyilvánuló elemeit állítja középpontba. Az eszmetörténeti és a széles értelemben vett kultúrtörténeti megközelítések módszereit termékenyen elegyítve azt vizsgálja, hogy ezek „kulturális adaptációja” és „produktív recepciója” (109.) miként érhetők tetten a 19. század első fele neves írója, a fiatal katonatisztként 1796-ban franciaországi hadifogságba esett Kisfaludy Sándor naplójában. A szerzett tapasztalatokat a hazatérése után egodokumentumba foglaló Kisfaludy által megkonstruált, majd később újraértelmezett, a magyarországi politikai keretekre alkalmazott narratívák elemzése és kontextualizálása alapján a korabeli republikánus értékrenddel kapcsolatos, eddig alig ismert kultúrtranszfer-folyamatok részletei válnak hozzáférhetővé.
A republikanizmus 19. századi magyarországi megnyilvánulásaival három tanulmány foglalkozik a kötetben. Miru György cikke (Republikánus szabadság és demokratikus önkormányzat: Kossuth példája) a magyar nemzetépítés paradigmatikus korszaka, a reformkor és az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc kiemelkedő jelentőségű politikusa, Kossuth Lajos politikai gondolkodását állítja középpontba. A szerző meggyőzően mutatja be, hogy Kossuth olyan, a republikánus hagyományhoz köthető motívumok hangsúlyozásával és sajátos (át)értelmezésével, mint a politikai részvételhez kapcsolt szabadságfogalom, a zsarnokellenesség, az önkormányzatok (Magyarország esetében elsősorban a vármegyék) meghatározó politikai szerepe, a köztársaság mint politikai berendezkedés favorizálása vagy közösségi morál fontossága, végső soron (a kor mércéje szerint vett) demokrata irányú nézeteit fejezte ki. Takáts József elemzésében (Republikánus norma és verses regény) Gyulai Pál, a 19. századi irodalomtörténész és író Romhányi című művét vizsgálva megállapítja, hogy a verses költeményben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc mint „a republikánus eszmény egyedülálló pillanata” jelenik meg (142.), amelynek során a republikánus ethosz két alapértéke, a katonai erények és az „egyenlőség szenvedélye” fokozottan jutott érvényre.
Demeter M. Attila tanulmányának, amely a magyarországi republikanizmusok történetét tematizáló első nagyobb egységet zárja, a főhőse Eötvös József, a 19. század egyik legnagyobb jelentőségű politikusa és politikai gondolkodója, középpontjában pedig Eötvös kanonikus jelentőségű politikaelméleti műve, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra áll. A szerző bemutatja, hogy Eötvös felismerte a nyelvi nacionalizmus(ok) jelentőségét, amely(ek)et kifejezetten veszélyesnek tartott a multietnikus Magyarország állami egységének jövője szempontjából. Eötvös Tocqueville-re támaszkodva a „közigazgatási decentralizáció” bizonyos fokú, az erős központi kormányzat állami integritás szempontjából releváns jogosultságait nem veszélyeztető érvényesítését javasolja megoldásként. A helyi önkormányzatok erősítése ugyanis egyrészt a politikai szabadság valóságos tapasztalatát kínálja fel az állampolgárok számára, másrészt a patriotizmust is erősítheti, hiszen így növekszik azon körök száma, melyekben „az egyén szabadon mozoghat” és amelyekhez így érzelmileg kötődhet. (157.) Eötvös szerint a klasszikus republikánus ethosz ezen alapelemeinek érvényesítésével hatékonyan korlátozhatók az állami szuverenitást kisajátító (erősebb) nemzetek abbéli törekvésükben, hogy más nemzeti közösségeket eltiporjanak.
Förköli Gábor tanulmányában (Örökletes monarchia és honpolgári erény. Az államminiszter alakja a 17. századi francia nyelvű népszerűsítő politikai irodalomban), amely a kötet második, „euroatlanti perspektívákat” felvillantó egységében kap helyet, szemléletes példákon keresztül mutatja be, hogy a francia abszolutizmus idején az államminisztert sok esetben az udvari élet intrikus közegében korrumpálódott régi republikánus, klasszikus honpolgári értékek őrzőjeként ábrázolták, mint a politikai eliten belüli, az udvaroncléthez képest alternatív szereplehetőség letéteményesét. A második rész két másik kontribúciója az Egyesült Államok történetének korai szakaszába kalauzolják el az olvasót, egyaránt a honpolgári erény fenntartásával kapcsolatos vitákat górcső alá véve. Vajda Zoltán A republikánus erény fogalmának differenciálódása újvilági kontextusban. Az antiföderalisták esete az 1787. évi amerikai alkotmánnyal című diskurzuselemzése az 1787. évi alkotmánnyal kapcsolatos vitákat elemzi. Elsősorban az antiföderalista érvkészletet vizsgálva felhívja a figyelmet arra, hogy a korabeli erényfogalom nem tekinthető homogén képletnek, ennek az Egyesült Államok társadalmi és regionális heterogenitásának megfelelően több rétege mutatható ki. Felhívja a figyelmet az antiföderalista szerzők „természetes arisztokráciával” kapcsolatos kételyeire is, amennyiben azok erényességének fenntartását az antiföderalista szerzők bizonyos intézményi garanciák érvényesítése (gyakori választások, képviselők visszahívhatósága) által tartották szükségesnek. Lévai Csaba Hogyan biztosítható az erényes köztársaság fennmaradása? A klasszikus republikanizmus, a skót felvilágosodás és a fiziokratizmus összefonódása Thomas Jefferson gazdasági és külpolitikai gondolkodásában című tanulmánya szintén az azzal a kérdéssel kapcsolatos korabeli dilemmákat állítja fókuszba, hogy miként akadályozható meg a republikánus erények leromlása egy olyan nagy kiterjedésű területi államban (territorial state), mint amilyen az Egyesült Államok. Thomas Jefferson ezzel kapcsolatos nézeteinek különböző rétegeit elkülönítve e nézetrendszer alapvető heterogenitását mutatja ki, rekonstruálva a fő hatástörténeti elemeket (klasszikus republikanizmus, stadiális elmélet, fiziokratizmus) és ezek egymáshoz való viszonyát.
A politikaelméleti rész első tanulmányában (A cselekvők köztársasága. Hannah Arendt republikanizmusáról) Balogh László Levente hatalom, (politikai) cselekvés, erőszak és tömeg fogalmainak Hannah Arendt gondolkodásában betöltött szerepét, ezek komplex összefüggésrendszerét vázolja, valamint ezeknek a totalitarizmus, a demokrácia és a köztársaság struktúráihoz való, Arendt által tételezett elméleti viszonyát. A kötet utolsó tanulmányának (Posztkommunista republikanizmus? A liberalizmus kiigazításának programja a rendszerváltás utáni Magyarországon) szerzője, Pap Milán a Magyarországon a kilencvenes években domináns pozícióba került liberalizmussal és a rendszerváltás után fokozatosan teret nyert etnikai alapú politizálással szemben megfogalmazott republikánus érvrendszert és alternatív politikai-közösségi modellt mutatja be.
A tanulmánykötet valóban hiánypótló. A kötettel kapcsolatos egyetlen kritikai észrevétel az lehet, hogy a tanulmányok tematikailag talán túlságosan széttartóak. Ezt ugyanakkor messzemenően ellensúlyozza az, hogy a szerzők olyan szinten, aprólékossággal és mélységben tárgyalnak a republikanizmus eszmetörténetével kapcsolatos kérdéseket és problémákat, ami szakmai támpontul szolgálhat a republikanizmussal kapcsolatos további hazai kutatások számára.
