A húshoz, főleg a kóser húshoz való hozzáférés problémája nagyon élesen vetődött fel Izraelben, sőt már az államalapítás előtti időkben is jelentkezett. Igaz, akkor a területet nem csak Palesztinának, hanem jisuvnak is nevezték, amely a héber nyelvű elnevezés szerint a helyi zsidó társadalmat jelentette.
A második világháború után ennek a lakosságnak égető szüksége volt élelemre, így húsra is. Erre azért is volt egyre nagyobb igény, mert folyamatosan nőtt a palesztinai zsidóság lélekszáma, a bevándorlások népességrobbanást okoztak a területen. 1946-ban 543 ezer zsidó lakosa volt a területnek, 1948-ra ez a szám 716 ezerre emelkedett, 1955-re pedig kb. 1 millió 600 ezer zsidó lakosa élt Izraelben. A területnek természetesen voltak mindig nem zsidó (főleg 1948-ig a többséget alkotó arab) lakosai is (1950-ben a lakosság kb. 47%-át, tehát közel a felét alkották) de a hús kósersága, azaz a zsidó rituálénak való megfelelése számukra nyilvánvalóan nem volt releváns.
1948 első felében – még Izrael kikiáltása előtt – az élelmiszerek felét termelték zsidók, 43 százalékát importálták és kb. 7 százalékuk származott arab gazdaságokból. A második világháború alatt a szállítási útvonalak sérülékennyé válásával az import és a behozott élelmiszerek mennyisége csökkent. A kikötőkből való kirakodás és a palesztinai belső útvonalak biztosítása is problémássá váltak az arab–zsidó ellenségeskedések egyre intenzívebbé válásával. A zsidó lakosság a hús nagy részét külföldről importálta, a háborúban a mintegy 35 ezer zsidó kézben lévő szarvasmarhából ötezer el is hullott vagy elpusztult. A zsidó lakosság szükségleteit is meghatározó húshiány jellemzőnek tekinthető az időszakban. A marhahús vagy baromfihús (sertést vallási okokból nem vagy sokkal kevesebbet fogyasztottak a területen, mint Európában) hiányát azzal oldották fel, hogy heti adagokat vezettek be – és megkezdték a húsjegyek kibocsátását. 1947 őszétől 1952-ig a heti hús- vagy csirkeadag 200 gramm volt fejenként, de voltak időszakok, amikor vagy nem osztottak húst, vagy csak fejenként 125 grammot vagy (például 1951 nehéz őszén) még kevesebbet. A tel-avivi önkormányzat hatósági árat vezetett be, ez megnehezítette a húsbeszerzést. Sok zsidó település viszont arab falvakból vagy gazdaságokból nem vett állatokat (és húst), mert nem akarták, hogy az ellenségnek tekintett helyi arabság plusz jövedelemforráshoz jusson.
1948-ban kritikussá vált a helyzet, és nem csak a feketevágásokat igyekezett megakadályozni a nemzeti hentes-szervezet, de a rabbik is küzdöttek azért, hogy kizárólag kóser hús kerülhessen a palesztinai asztalra. Külön projekt volt az, hogy az éhező Jeruzsálemet ellássák hússal. A tel-avivi mészárosok pedig azt követelték, hogy hozzanak létre egy nemzeti húsbizottságot a szarvasmarhák felvásárlására és egyenrangú szétosztására az egész jisuvban, azaz a palesztinai zsidó közösségben, valamint, hogy a szarvasmarhákat egy hétig Tel-Avivban, egy hétig a jisuv többi részén fogyasztás céljából vágják le. Ezen felül fagyasztott hús behozatalát kérték Izraelbe (addig ellenezték), valamint élő baromfi behozatalát is. 1948 áprilisában Tel-Aviv önkormányzata úgy döntött, hogy húsjegyeket oszt ki a lakosságnak (felnőtteknek és gyermekeknek), hogy biztosítsa e keresett áru szabályos elosztását. A kóser hús hiánya és a nem kóser hús ellátásának kérdése súlyos feszültségeket hozott felszínre a vallásos és a nem-vallásos zsidók között. Tel-Avivban, 1948. december 2-án – immár az új államban – demonstrációt tartottak az Államtanács épülete előtt. A demonstráció csak azután oszlott fel, hogy a tiltakozók követeléseit képviselő rabbik küldöttsége találkozott az Államtanács képviselőivel, és teljesítette követeléseiket, hogy állítsák le a nem kóser hús árusítását. Az Ideiglenes Államtanács ülésén (Haim-) Moshe Shapira (1902–1970) bevándorlási és egészségügyi miniszter az országban élő (zsidó) vallási kisebbség fájdalmának adott hangot; ekkor még a vallásos zsidóság jelentős kisebbségben volt. A küzdelem – Shapira értelmezésében – kétarcú: egyrészt azért harcolnak, hogy elegendő kóser húst kapjanak a vallásos polgárok, másodszor pedig az állam integritásáért, annak zsidó jellegéért küzdenek.
A tiltakozásokra válaszul David Ben-Gurion (1886–1973), Izrael első miniszterelnöke kijelentette, hogy a kormánynak elegendő kóser húst kell biztosítania azoknak, akiknek szükségük van rá, ám nem kell minden állampolgártól megkövetelni a kóser hús fogyasztását. Peretz Bernstein (1890–1971), az ideiglenes kormány kereskedelmi, ipari és ellátási minisztere pedig kifejtette, hogy amíg a húsellátás az izraeli vágóhidakon történt levágáson alapult, addig kóser húsból nem volt hiány, de amikor a hús nagy részét importálják. külföldről fagyasztva könnyebben beszerezhető a problémásabb hús. Bernstein elismerte, hogy a kormány a keresztény lakosság szükségleteire való tekintettel engedélyezte a sertéshús behozatalát .
A kóser húst több országból is biztosították Izrael számára, illetve tudunk egy olyan kóser hús felajánlásról, melyet az ír miniszterelnök tett a frissen alakult zsidó államnak, és 1948. október 2-án Yitzhak HaLevi Herzog, Izrael askenáz főrabbija (korábbi és egyben első ír főrabbi, egyben a jelenlegi államelnök, Yitzhak Hertzog nagyapja, 1888–1959), ezt meg is köszönte.
Forrás: MAOIH Levéltára
1949-ben az izraeli kormány két miniszter egyetértésével (az egyik vallásos volt) húsimportról döntött. Ennek eredményeként leállították a fagyasztott szarvashús importját. Előfordult azonban, hogy a vásárolt hús kóser igazolását visszautasították, ugyanakkor a pazarlás megelőzése érdekében a húst mégis a nem kóser árut árusító henteseken keresztül értékesítették a lakosság számára, ez hasonló volt ahhoz, ami a magyarországi marhák esetében történt a hátsó (kóser fogyasztásra nem alkalmas) fertállyal: ez bekerült a szokásos kereskedelmi forgalomba. Az a törekvés, hogy főleg kóser húst importáljanak Izraelbe, megnehezítette az ellátást, és a lakosok egyes csoportjai folyamatos izgatottságát és haragját váltotta ki. A kóser hús ügyében pedig az izraeli rabbinátus ragaszkodott a normákhoz, így 1950 nyarán többszáz tonna Lengyelországból érkező fagyasztott húst nyilvánítottak tréfe (tréfli)-nek, azaz nem kósernek, mert gyanú merült fel a „varsói főrabbi vallási megbízhatóságát illetően”. (Új Kelet 1950. június 19. 4.) Ugyanakkor ezeket a szállítmányokat nem semmisítették meg, hanem kiadták a nem kóser mészárszékeknek.
1951 folyamán számos termék ellátási helyzete romlott, így a húsellátásé is. A nehézségek miatt konzervdobozos nem kóser húst is osztottak a lakosságnak, ám a zsidó állam nagyjából 1953-ra túljutott a húshiány okozta nehézségeken, stabilizálódott a helyzete.
Magyarországnak ehhez az egész – a határaitól távol játszódó vallási-kulturális színezetű – élelmiszergazdasági történethez érdekes kapcsolódása volt. 1948-tól kezdődően – éppen az izraeli (főleg magyarországi eredetű) vallásos zsidó rétegek húshiányát enyhítendő – először szeretetcsomag, majd export formájában – került izraeli fogyasztókhoz a Budapesten előkészített és konzervbe csomagolt kóser hús. A szeretetcsomag nem a magyar állami szervek ajándéka volt, hanem (1953-ig) a Joint támogatása tette lehetővé, amely nem csak a magyarországi kóser húspiacot, de Izrael államot is támogatta ezzel. A Rákosi-korban is folyó akcióban – melyet 1953 után magánemberek, főleg ortodox hitközségi tagok vásárlásai támogattak – szereplő hús mennyisége a külkereskedelmi számokat illetően nem volt jelentős, ám mégis kapcsolatot teremtett a két ország között. Pláne, hogy a Budapesten, magyar állampolgárok által összeállított listákon Izraelben élő barátok, rokonok szerepeltek – megteremtve ezzel egyben a határon innen és túl élő magyar zsidóság egységét is.
Irodalom
Novák Attila: Szeretetcsomagból export. A magyar ortodox zsidóság szentföldi kóserhúskonzerv-akciója (1948–1957). In: Betekintő 2023/3. 63-87.
Rozin, Irit: Meat Consumption, Austerity and Collective Identity in 1950s Israel. Zmanim, 128. sz. 70–83. (héberül)
Documents on Irish Foreign Policy. (2023. július 27-i letöltés.)
Nyitókép: Korai 1950-es évek. Sorbanállás egy tel-avivi boltnál – élelmiszeradagokért
