Az elmúlt évtized, főleg a Brexit és Trump elnöksége új hullámot indított el a mainstream politikatudományban: a populizmuskritikát. A populizmus – ami gyakran a fasizmussal, sőt eléggé abszurd módon az autoriter uralommal rokon jelentéseket kapott – per definitionem antidemokratikus, még ha a többség támogatását bírja is. A démosz uralma lehet antidemokratikus. A demokrácia lehet antidemokratikus?
Az önmagukat demokratáknak nevezők szerint lehet. Miközben a nép uralma a kortárs politika kikezdhetetlen szentsége lett, a választásokon többséget szerzett politikai csoport uralmát gyakran antidemokratikusnak nevezik. És a hozzá kapcsolt jelzők közül a legenyhébb a populista.
Bár az első, de legkésőbb a második világháború óta mindenütt elterjedt az általános választójog, a hidegháborúban a politikai ellenfelek jellemzően magukat tekintették az igazi demokratáknak, míg a szembenálló államot csak látszatdemokratának nevezték. Ez a megkülönböztetés ma is él, de a geopolitikai ellentétek morális igazolása mellett a nyugati belpolitikában is használatos lett: elsősorban a ’45 utáni status quo-t védő politikai és médiaelit kezdte használni ezt a megkülönböztetést, ami addig inkább csak az egyetemi ideológiagyárakban létezett.
Az ideológiává, sőt vallássá[1] tett demokratizmusról szól Emily B. Finley Ideology of Democratism (Oxford University Press, 2022) című könyve.

A könyv alapgondolata az, hogy ha volt is különbség egykor a liberális és totalitárius demokrácia[2] között, ez korunkra megszűnt. A demokratizmus képviselői a szerintük hibás, de általános választások révén hatalomra jutott politikát a Rousseau-i „általános akarat” többé-kevésbé tudatos feltételezése alapján bírálják. És tudjuk, Jacob L. Talmon pontosan ebből a képzetből vezette le a totalitárius demokráciát, ami nem az empirikusan létező sokféle egyén sokféle igényeit képviseli, hanem egy, az egyéni sokféleségtől független metafizikai létezőt, az „általános akaratot” kényszerít az egyénekre.
A létező emberek az érdekeikkel, vágyaikkal, előítéleteikkel veszélyt jelentenek a demokrácia létére, ami az „általános akarat” ismerőinek uralma. A többség veszélyeztetheti az igazi demokráciát, ezért – a „nép uralma” érdekében – nem szabad engedni, hogy a többséget uralomra jusson. Ez a kínzó felismerés III. Napóleon választási győzelme óta nem hagyja nyugodni az igazi demokratákat. Azóta a demokraták bizalmatlanul néznek a népre, és csak a vezetésüket elfogadókra mondják, hogy vox populi vox Dei. A vezetésük elfogadása minimum az általuk sugallt politika követését jelenti, de még inkább azt, hogy elfogadják az átnevelésüket, és azon információs buborék alapján döntenek, amit a demokraták a rendelkezésükre bocsátanak.
A homályos, megfoghatatlan és csak kevesek által felismert közjó, az általános akarat ideája felette áll az empirikusan létező embereknek, akik feladata az elfogadás és követés, mivel hosszú távon ez szolgálja az érdekeiket.
Az „általános akarat” empirikusan nem megragadható, a platóni ideák világában létezik, mint a „láthatatlan alkotmány”, és ezzel az ideával lehet megmérni és megbírálni minden létező egyént, egyéni cselekvést, törvényt és politikai döntést és berendezkedést. A demokratizmus lényege az „általános akarat” létének és ismeretének feltételezése, ami alapján a valóság bírálható és alakítása erkölcsi parancs. Láthatóan, a demokratizmus a felvilágosodás misztikájának folytatója: a jó politika ismerete, a megfelelő politikai tudás a jó politika forrása.
A demokratizmus nem pusztán kritikai lehetőséggel bír a képviselői számára nem kedves politikával, emberekkel és intézményekkel szemben, hanem reformista is: a valóság folyamatos átalakítását kívánja az „általános akarat” nevében.
A létező intézményeket és gyakorlatokat – még ha általános választások erősítik is meg azokat – folyamatosan lehet bírálni és erkölcsi parancs az átalakításuk az „általános akarat” előírta módon, amit a média- és egyetemi értelmiség ismert. Sőt, a létező embereket is át kell alakítani a demokrácia érdekében – a demokrácia ugyanis Rousseau szerint isteneket igényel a létező emberek helyett.
A népszuverenitás ennek az „általános akaratnak” uralma, nem a létező népé vagy többségéé. Az jó, ha a többség akarata egybeesik az „általános akarattal”, de nem feltétele az uralmának. Amennyiben a többségi akarat nem esik egybe az „általános akarat” parancsaival, az a populizmus vagy valami még rosszabb.
Az „általános akarat” metafizikai jellegéről beszélni a szekularizált korban nem túlzás. A fogalmat Rousseau Nicolas Malebranche-tól[3] vette át. A fogalom eredetileg isteni eredetű, a Gondviseléshez kapcsolódik, a Mindenhatótól és az egész emberiség tökéletesítésére és javára irányul. Ezt a teológiai fogalmat szekularizálta Rousseau: az isteni megváltás szerepét átvette a közjó, az evilági megváltás. Az „általános akarat”, bár az ideák világában létezik, de az ember által megismerhető és a gyakorlatban megvalósítható, és a demokratizmus erre a megvalósításra hivatkozva politizál. Az isten(ek) országa megvalósítható a földön emberi erőfeszítéssel.
Az nem világos, hogy az „általános akarat” hogyan ismerhető meg, ha nem az általános választásokkal. Ez utóbbi csak az egyéni akaratok kifejezése, de az „általános akarat” nem az empirikus akaratok összeadódásának eredménye. Ezért tapasztaljuk azt, hogy az igazi demokráciát célzó demokratizmus Szent Grálja, az „általános akarat”, az egész emberiség üdvének ismerete csak megvilágosodással, hosszú beavatási rítusok (megfelelő képzések) révén szerezhető meg. Ennek a megismerésnek a feltétele a saját érdekek és elfogultságok feladása – a rawlsi „tudatlanság fátyla” –, és a mindentől független, elfogulatlan nézőpont elfoglalása. A demokrata tudását nem torzítják partikuláris érdekek vagy elfogultságok, demokratának ezért nincs sem hazája, sem múltja.
Az empirikusan létező emberektől, tértől, időtől független és csak a megvilágosodottak által megismerhető „általános akarat” megvalósítására törekvő, igazi demokrata politika csak névleg kapcsolódik a nép uralmához. A néptől annak esendősége miatt inkább tart, inkább tanítani akarja, felvilágosítani, mint képviselni.
A „népuralmat” nem szabad szó szerint értenünk: a demokratizmus hívei az „általános akaratot” kívánják, amit esetenként a nép vagy a többsége esetleg támogat is. De ez utóbbi nem feltétele az előbbinek. A „nép uralmát” inkább úgy kell érteni: a „nép üdvének uralma”, ami lehet, hogy csak a kisebbség, csak a kevesek ismernek. De ez nem a kisebbség diktatúrája, még ha szabad is a demokratáknak a létező embereket a „szabadságra kényszeríteni”, mivel ez a kisebbség a nép java érdekében gyakorolja a hatalmat.
Az igazi demokraták azért is a saját tudásukban, az „általános akarat” ismeretében bíznak, mivel a vallást, hagyomány, létező normákat és intézményeket – amelyeket az emberi antiszociális hajlama megfékezőinek tekintett az európai kultúra – a probléma – azaz, a partikuláris egyéni érdekek és elfogultságok – forrásának tekintik, és ezért ezeket felszámolandóknak tartja.
Az általános akaratot esetenként a kisebbség ismeri csak fel, és úgy tűnik mostanában, egyre inkább ez a helyzet. A hatalmi elit a status quo érdekében hivatkozhat erre az episztemológiai különbségre: a nép vagy a többsége nem képes felismerni sem a saját, sem a társadalma, sem az emberiség érdekeit. (Ezért is nevezik a téves, de többségi politikát nem csak populistának, nemdemokratikusnak, hanem post-truth politikának is.) Ezért a választások súlyát csökkenteni kell, a választott hatalom hatókörét korlátozni kell.
A gyermeteg nép azonban nem felelős, csak a megrontói. A népet neveléssel, információval, az internet kinyomtatásával jó útra lehet téríteni. Látható, hogy egalitárius korunkban a demokratizmus képviselői a politika terén az episztemológiai és erkölcsi egyenlőtlenséget hirdetik: van, akiknek van tudása a valóságról és az „általános akaratról”, és a többiek feladata csupán ennek az egyenlőtlenségnek az elfogadása, saját elfogultságaik, vágyaik, érdekeik félretétele. Az „általános akarat” képviselői nem csupán episztemológiailag különbek a többieknél, mivel ők képesek félretenni az érdekeiket és elfogultságaikat. Az „általános akarat” feltételezett ismeretének forrása az erkölcsi magasabbrendűségük.
Jegyzetek
[1] Vö. Megadja Gábor, A demokrácia politikai vallása, Kommentár, 2009. 4. 56–68.,
[2] Vö. Jacob L. Talmon, Totalitarian Democracy, R. Legutko, The Demon in Democracy, Encounter Book, New York – London, 2016. Zbigniew Janowski, Homo Americanus: The Rise of Totalitarian Democracy in America, St Augustine’s Press, 2021.
Lánczi András, Politikai megváltás, Budapest, 2023.
[3] Traité de la nature et de la grâce (1680) Lásd Patrick Riley, The General Will before Rousseau: The Transformation of the Divine into the Civic (Princeton, New Jersey: Princeton University Press, 1986).
James Farr – David Lay Williams szerk. The General Will, The Evolution of a Concept (Oxford University Press, 2015)