Molnár Tamás filozófus, katolikus politikai gondolkodó Utópia, az örök eretnekség című könyvében fejtette ki a legrészletesebben az utópiára vonatkozó bírálatát. A könyvben Molnár arra vállalkozott, hogy megmutassa az alapeszméket, amelyek a politikáról, az államról és a társadalomról vallott, jellegzetesen utópisztikus elképzelések hátterében értelmezésében tetten érhetőek. Szerinte az utópia iránti vágy egy olyan gondolkodási forma eredménye, amely az emberi elme „igen erős” utópikus hajlamának köszönhető és „szinte minden korban megnyilvánul.” Hegemón szerepbe azonban csak korunkban jutott. Azt is mondhatnánk, hogy könyvében úgy találja: nem csupán az olyan fantasztikus és irodalmi elképzelések tekinthetők utópiának, mint Campanella Napvárosa vagy Bacon Új Atlantisza, hiszen a modernitás egyszerűen kísérletet tett arra, hogy e fantasztikus vagy szatirikus irodalmi elképzeléseket megpróbálja a gyakorlatban is megvalósítani.
Az utópista Molnár szerint azt is feltételezi, hogy „csak akarni kell, és a világ erényessé válik”, vagyis olyan voluntarizmust hirdet, amely egyáltalán nem törődik az emberi természet objektív korlátaival, és mindent a „rossz körülményekre” hárít. Az utópista gondolkodás politikai teológiáját pedig nem az határozza meg alapvetően, hogy hisz-e Istenben, inkább az, hogy akár hisz benne, akár nem, az utópista tagadja az eredendő bűnt, és úgy tesz, mintha az isteni bölcsesség, tisztaság állapota az ember számára minden további nélkül elérhető volna. Az „utópista gondolkodás rendkívül irracionális (…) legfőbb igazsága: minden egyenlő mindennel (…) ez nem pusztán politikai igazság (a totális demokrácia igazsága), hanem mindenekelőtt ontológiai igazság (panteizmus).”
Az utópista gondolkodásmód kritikája jelenik meg – egészen eltérő aspektusból szemlélve – Molnárnak egy igen jelentős – és talán a magyar olvasóközönség számára talán ismertebb munkájában, A liberális hegemóniában is. A liberalizmus Molnár szerint mindenekelőtt a „civil társadalom ideológiája.” Ahogyan könyvének záró fejezetében fogalmaz: „Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak, ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget.”
A liberális hegemónia talán legérdekesebb aspektusa, hogy szerzője elég bátor teljes mértékben megkérdőjelezni azt a kialakult gondolkodás és látásmódot, amely a történeti haladást és a liberalizmusnak az ehhez kapcsolódó térnyerését mintegy magától értetődőnek tekinti. Ez az elgondolás a 19., sőt már a 18. század óta annyira domináns, annyira gyökeret vert az európai közgondolkodásban, hogy a megkérdőjelezése már-már lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Molnár elemzése azonban végig koherens és logikus marad, miközben teljesen átírja ezt a megszokott szempontrendszert.
A liberális hegemónia alapgondolata az, hogy három társadalmi szereplő: az egyház, az állam és a civil társadalom „az emberi együttélés természetes formái”, és ez a három forma mindenütt létezik, a törzsektől a birodalomig. E három tényező folyamatosan megpróbál felülkerekedni egymáson, mert közös bennük az egész társadalom feletti uralomgyakorlás vágya, azonban mivel egészen a modernitásig egyiknek sem volt ehhez ereje, egyensúlyi állapotban nyugodtak. Az állam határoz, végrehajt, szervez; az egyház szellemi és erkölcsi tekintélyt gyakorol; a civil társadalom pedig az „állandó mozgást” jeleníti meg, tevékenysége kiterjed mindarra, ami szigorúan véve kívül kerül az állam és egyház területén, mint például a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, a banki tevékenység és az oktatás. E három intézmény mindenkori viszonya határozza meg Molnár szerint a politikai rend alapvető kohézióját. A modernitásban azonban arról beszélhetünk, hogy a hármasság egyik szereplője, a civil társadalom mintegy hegemón szerepre tört.
A liberalizmusnak az állammal és egyházzal való összeütközése mindenekelőtt világnézetek közötti konfliktus, hiszen a civil társadalom tevékenységei – szemben a másik két alapintézménnyel, az állammal és az egyházzal – teljes mértékben materiális természetűek: „A civil társadalom tevékenységei aligha ritualizálhatóak, és egyáltalán nem övezi őket misztérium.”
A liberális ideológia mindenekelőtt azért tagadja az államot és egyházat, mert az a meggyőződése, hogy a hatalom valami abszolút rossz önmagában. De egyben szükséges rossz is, hiszen – vallják a liberálisok, például az anarchistákkal ellentétben – (sajnos) nem lehet teljes mértékben kiküszöbölni. Molnár elemzése szerint ebből a megállapításukból következik, hogy a liberalizmus meg szeretné osztani a hatalmat önmagukban csekély befolyású egységek: egyházak, csoportok, lobbik, önkényes és spontán tömörülések között. A liberalizmus azonban mégis kvázi-feudális jellegű konstrukciókat hoz létre, amelyek maguk is hatalomra törnek. A hatalom megosztásáról vallott liberális elképzelések ebből a szempontból csődöt mondanak: ahogy a középkorban a gyenge állam és az erős földesurak, ma a médiák viselkednek hasonlóan „csoportok” és az állam konfliktusában.
Molnár szerint a mai média kisebb vagy nagyobb részben a középkori egyház társadalmi funkcióját is átveszi, de a média konszenzusának szervezete mögött is az ideológia áll – és a konszenzuson az is mindenkor kívül áll, aki nem a divatos zsargonban fejezi ki magát. Molnár szerint azonban nem lehet elvárni a társadalomtól, hogy teljesen az idealizált „piac” mintájára működhet, és valódi utópia azt remélni, hogy az ember minden gyökerét el lehet vágni a pénzre vagy anyagi haszonra nem váltható értékekkel. Egy idő után kiderül, hogy a piac utópiája által igért egyetemes igazságosság és szabadság sem nem reális, sem nem megvalósítható.
Irodalom:
Molnár Tamás: A liberális hegemónia. Gondolat, Budapest, 1993.
Molnár Tamás: A modernség politikai elvei. Európa, Budapest, 1998.
Molnár Tamás: Utópia, az örök eretnekség. Szent István Társulat. Budapest, 1992.
