Recenzió – Szemethy Tamás: Katonabárók és hivatalnok grófok – Új arisztokraták a 18. századi Magyarországon. (Budapest: MNL–BTK TTI, 2020. 479 pp.)
A 18. század feltörekvő magyar „új arisztokráciáját” társadalomtörténeti szempontból elemző monográfia a szerző 2020-ban, az ELTE-n megvédett PhD-disszertációján alapul. A munka fő célja, hogy a magyar történetírás egyik közhelyét, a 18. századi „magyar arisztokrácia felhígulásának” toposzát verifikálja vagy cáfolja. Az „új arisztokraták” csoportját azok a személyek alkotják, akik a korszakban egyszerű nemesként magyar bárói vagy grófi címet szereztek. Szemethy kutatása e csoport körülhatárolására, tagjainak tipizálható karrierútjára, illetve a rangemelést megelőző egyéb tényezőkre irányul, továbbá arra, hogy rámutasson, milyen tényezők játszhattak közre abban, hogy a mindenkori uralkodó miért épp ezt vagy azt a személyt részesítette a rangemelés kegyében. Módszertanilag a kötet a társadalomtörténet segédtudományán, a prozopográfián alapul: a szerző szerint ennek segítségével létrehozható egy olyan minősített adathalmaz, amely alapján érvényes megállapításokat lehet tenni a szóban forgó csoport fő tendenciáiról és a 18. századi társadalmi elit általános változásairól. A kötet ingyenesen letölthető, igényes külleme és impozáns képanyaga méltó a tartalmához.
Szemethy az első fejezetben határozza meg, hogy mit ért prozopográfia alatt, ami fontos, gyakorlatorientált, bár ismeretelméleti szempontból inkább ritkás és lebegő hozzájárulás a területhez. A diszciplínát egyfelől definiálja és elválasztja a hagyományos archontológiától, másfelől mérlegeli előnyeit és hátrányait is. Az ilyen kutatások korlátaira és nehézségeire reflektálva kiemeli azokat a problémákat, amelyek a megfelelő minőségű és mennyiségű forrás összegyűjtéséből, illetve a narratív források (mindenekelőtt egodokumentumok) szűkösségéből fakadnak. Külön felhívja a figyelmeztet arra, hogy nehogy az egész csoport tipikus jellemzőit összemossuk néhány prominens tagjának jellemzőjével, például azokéval, akik magas tisztségeket viseltek és érdeklődést keltettek a kortársak körében.
Az e módszertani megfontolások alapján megalkotott „új arisztokraták” társadalmi csoportja az 1711 és 1799 közötti időszakban 76 családból 91 személyt tartalmaz. Ebből ki vannak zárva a honosított külföldi arisztokratákat (indigenák) és azokat, nem saját maguknak, hanem rokonaiknak köszönhetően szereztek főnemesi címet. A felhasznált forrásokat tekintve – az atipikus pályákról szóló fejezeteket leszámítva – a szerző alapvetően a genealógiai szakirodalomra és a Királyi Könyvekre (Libri Regii) támaszkodik, adott esetben az úrbéri összeírásokat, a bécsi Österreichisches Staatsarchiv különféle iratait és egyéb levéltári forrásokat is használ.
A könyv négy fő fejezetre oszlik, és tartalmaz egy közel 200 oldalas függeléket is. Az utóbbiban egyrészt a vizsgált csoport tagjaira vonatkozó összes vonatkozó életrajzi és karrieradat szerepel, másrészt egy rövidebb lista azokról a katonatisztekről, akik kiérdemelték a Katonai Mária Terézia Rendet. Ez képezi az elemzések gerincét. A rövid módszertani bevezetést a „tipikus” karrierekre koncentráló hosszabb prozopográfiai elemzések követik, majd a szerző három „atipikus” esetet mutat be, végül pedig egy zárófejezetben foglalja össze kutatása eredményeit. Az egész kötet és az egyes fejezetek szerkezete is – már-már didaktikus módon – tömör, világos és logikus, ám adatgazdagsága néha nehezíti az olvasást.
Szemethy az „új arisztokraták” csoportján belül két nagyobb alcsoportot, a hivatalnokokat és a katonatiszteket különíti el egymástól, illetve külön vizsgálja a bárói és a magasabb értékű grófi címadományokat. A bárói címadományokon belül egy sajátos belső periodizációt állít fel. A civil hivatalviselők tekintetében a két alperiódust az 1711–1770 közötti, illetve az 1770–1799 közötti időszakok alkotják, amikor 16, illetőleg 18 fő részesült rangemelésben. A katonatisztek esetében is két, egy 1711–1758 és egy 1758–1799 közötti periódusra osztja a korszakot, ahol az elsőbe 10, míg a másodikba 16 személy tartozik. Az első esetben az időbeli választóvonal alapját a szerző a hivatalnokok körében a professzionalizáció megjelenéséhez köti, amelyet Reviczky Károly bárói adományával jellemez. A második esetben a Katonai Mária Terézia Rend megalapítása (1757), mely egy új katonai nemesség és arisztokrácia kialakításának szándékát hordozta, egyértelműen új időszak kezdetét jelzi.
A vonatkozó fejezetek az egyes csoportok és alcsoportok tekintetében tagjaik karrierútját, társadalmi hátterét és anyagi helyzetét hasonlítják össze. A társadalmi státust, illetve azt, hogy az „új arisztokraták” milyen mértékben integrálódtak a hagyományos arisztokráciába, Szemethy a konnubium, azaz a rangemelésben részesült személyek és gyermekeik házasodási stratégiái alapján, választott házastársuk társadalmi és rendi státuszának vizsgálatával rekonstruálja. Az érintettek anyagi helyzetét az úrbéri tabellák alapján, a tulajdonukban lévő földterület mennyiségére tekintettel kísérli meg megállapítani, ami azonban csak egy durvább becsélést tesz lehetővé, hiszen az összeírások csak az úrbéres szolgáltatások által érintett birtokokat jelzik.
Az 1758 előtt bárói címet szerzett katonák többsége jómódú birtokos nemesi családokból emelkedett az arisztokrácia köreibe. Ezzel szemben 1758 után a Mária Terézia Rendnek köszönhetően több szerény anyagi és társadalmi hátterű katonatiszt is bekerülhetett az „új arisztokráciába”. Ezeknek az ún. „katonabáróknak” a becsült vagyona átlagosan jóval szerényebb volt, mint a hivatalviselőké. Bár a szelekció meritokratikus elemei a 18. század utolsó harmadában nem csak a katonákat illetően váltak jelentőssé, de ez a kritérium egyre inkább teret nyert a korszak központi bürokráciájában is, ám a hivatalnokok esetében a hivatali érdemek szerepe mindvégig csak másodlagos maradt a rangemelésekben. A bárói címet szerzett hivatalnokokkal kapcsolatban Szemethy arra is rámutat, hogy az apák karrierje csak néhány esetben volt tényező a címadományozásban, ugyanakkor a feleségek és anyák jogi státusza is hozzájárulhatott bizonyos mértékig ahhoz, hogy a nemességből valaki az arisztokrácia köreibe emelkedjen.
Egy alfejezet azokra a személyekre összpontosít, akik kiérdemelték a magyar gróf címet, így a feltörekvő „új arisztokrácia” legfelső elitjét alkották. A Habsburg Monarchiának nem volt sem egységes arisztokráciája, sem egységes nemessége: az osztrák tartományi, birodalmi, erdélyi, cseh és magyar címadományok kérésre mind egyszerre voltak elérhetőek, bár eltérő áron, tartalommal és értékkel. A magyar címek voltak a legértékesebbek, köszönhetően az általuk potenciálisan biztosított politikai jogoknak. A magyar grófi cím nem csak drágább volt, mint a bárói, de ahogyan a szerző feltételezi és meggyőzően bizonyítja, a vagyon és a származás mellett jelentősebb katonai vagy hivatalnoki karriert is igényelt. A 91 fős csoportból 28-an lettek grófok, egyharmaduk két lépésben szerezte meg a címét. A legtöbbjük jómódú nemesi családból származott, közepes és nagy kiterjedésű birtokokkal, jelentős részük maga szerezte földjeit. Míg a hivatalnok és katonabárók száma ebben az időszakban egyensúlyban volt, a grófok esetében csak azok léphettek előre, akik sikeres hivatali karriert futottak be. Mindössze öt katona részesült grófi rangemelésben, akiknek egyúttal jelentős földadományt is kellett szerezniük. Ezen okok miatt a vizsgált időszak végéig a grófok alcsoportja egy exkluzívabb és rangosabb kört alkotott az „új arisztokrácián”, illetve általában a mágnások csoportján belül.
A második részben alkalmazott, száraz, de információkban gazdag kvantitatív elemzéssel ellentétben a harmadik rész három „atipikusnak” tekintett személy rangemelésének és karrierútjának bemutatása során inkább a narratív módszereket használ. E fejezetek eredetileg az „új arisztokraták” csoportját vizsgáló prozopográfiai elemzés kiegészítésére és szembesítésére szolgálnak, ugyanakkor mindegyik olvasható önmagában egy-egy mikrotörténeti tanulmányként is. Szemethy a három atipikus karrierre fókuszálva az érintettek kapcsán nem csak új típusú forrásokat von be az elemzésbe, de egyúttal a rangemelésen túlmutató, egyéb társadalomtörténeti jelenségeket is problematizál. Luzsénszky István László esetében az ambiciózus nemes és egyházi személy, Luzsénszky és befolyásos pártfogója, Csáky Imre közötti patrónus–kliens viszony bemutatására fókuszál, melyhez kettejük magas szinten formalizált levelezését vizsgálja. Rámutat arra, hogy a rangemelés Luzsénszky vagyonként és társadalmi–politikai szimbolikus tőkeként felhalmozódott családi örökségének eredménye volt. Chiolich Farkas György, zengg-modrusi püspök karrierútjának és rangemelésének vizsgálata során a szerző a prelátus elleni liliomtiprási vádat is igyekszik nyomon követni. Bizonyítja, hogy Chiolich, főpapi méltósága mellett, annak érdekében tett lépéseket a főúri cím megszerzésére, hogy minél nagyobb hatalmat akkumuláljon nemcsak az egyházi, hanem világi körökben is. A harmadik esettanulmány Manduka, később Horváth Mihály, egy nem nemesi származású görög kereskedőre összpontosít, aki magyar nemességet, majd bárói címet szerzett. A fejezet megerősíti a várostörténész, Bácskai Vera megállapítását, amely szerint Horváthot inkább „nemesített polgárnak” kell tekinteni, mintsem olyan „új arisztokratának”, aki magáévá tette a földbirtokos nemesség identitását és ethoszát, következésképpen a 19. századi vállalkozók egyik előfutárának tekinthető.
A szerző műve zárófejezetében rámutat arra, hogy a bécsi udvar azon erőfeszítései, hogy a tehetséges katonatiszteket láthatóbbá tegyék azáltal, hogy címeket adományoznak nekik, valóban a magyar elit egyfajta „felhígulásához” vezettek. Egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy a tisztviselők közül azok, akik bárói címet kaptak, a gazdagokhoz tartoztak és képesek voltak elérni a szükséges életmódbeli normákat. Az új grófok az „új arisztokratákon” belül is exkluzív csoportot alkottak, amelynek tagjai jobban érvényesülhettek a hagyományos arisztokrácia köreiben. Következtetéseit summázva hangsúlyozza, hogy „pontosabb lenne a 18. század második felének társadalmi változásait nem egyszerűen az elit felhígulásának, hanem sokkal inkább átalakulásának, új elemekkel való kiegészülésének tekinteni” (252.). Összességében a monográfia alapvetően prozopográfiai módszerrel – bizonyos esetekben narratív források, valamint egyéb megközelítések bevonásával – meggyőző képet rajzol a 18. századi „új arisztokrácia” kialakulásáról.
Szükséges néhány kritikai megjegyzést is tennünk, amelyek a vállalkozás egyes, főként az előfeltevések és a módszer rugalmatlanságából következő problémás aspektusaira reflektálnak. Az elsődleges források kezelését illetően komoly hiányosság, hogy Szemethy nem kutatta és használta szisztematikusan a családi levéltárakat, továbbá a királyi kancellária gyakorlatával és ennek az évszázad során bekövetkezett változásaival nem foglalkozott. A szerző bevallja, hogy a családi levéltárakban végzett kutatásai kiábrándító eredményeket hoztak, hangsúlyozva a narratív források, mindenekelőtt a magánjellegű levelezések, naplók és emlékiratok hiányát. Nagyobb eséllyel bukkant volna ilyen jellegű forrásokra, ha nem csupán az adott család, de a rokon famíliák iratanyagát is átnézte volna. A narratív források hiánya miatt nem volt képes bemutatni sem azt, hogy az „új arisztokraták” hogyan tekintettek saját társadalmi helyzetükre és reprezentálták azt a rendi nyilvánosságban, sem pedig azt, hogy milyen attitűdök alakultak ki velük szemben szűkebb és szélesebb társadalmi környezetükben. Különféle egyéb – például alkalmi irodalmi – források bevonásával az „új arisztokratákra” vonatkozó kortárs pozitív és negatív toposzok halmazát is elemezni lehetett volna, függetlenül azok konkrét, tényszerű tartalmától. Ami a kancelláriai gyakorlatot illeti, érdemes lett volna azokkal a kérvényekkel is foglalkozni, amelyek nem eredményeztek címadományozást, illetve rekonstruálni a kérvényezők tágabb halmazát, amelyen belül aztán elkülöníthető és összehasonlítható lett volna a rangemelésben részesült és nem részesült személyek társadalmi háttere és karrierútja. Míg a tanulmány kezdő dátumát, 1711-et egyértelműen egy új politikatörténeti korszak kezdetének tekinthetjük, amelyet III. Károly trónra lépése jelöl, a befejező év, 1799 vitatható. A hosszabb távú tendenciák bemutatásához szerencsésebb lett volna, ha 1792-től 1815-ig (sőt a háborúval kapcsolatos rangemelések időbeli eltolódása miatt nagyjából 1825-ig) a francia háborúk időszakát egységesen vizsgálta volna, bemutatva a háborúk hatását a rangemelésekre.
