A kevésbé blikkfangos cím így hangozna: pártállami vezetők Tőkés Rudolf szemüvegén keresztül. Mentségünkre szolgálhat, hogy Tőkés Rudolf történész-politológus professzor maga nevezi a közelmúltban megjelent Újragondolt történelem című könyvét politológiai vegyes salátának. A kötetben a rendszerváltozás eltérő megközelítéseivel, más és más szempontjaival Tőkés különböző tanulmányai által szembesülhetünk.
Az Újragondolt történelem egyfajta forrásközlésnek is felfogható, hiszen számos komoly történeti értékkel bíró korabeli feljegyzés, előadásvázlat, interjú olvasható a kiadványban, de arra is érdemes kitérni; Tőkés Rudolf eredetileg 1972-ben megjelent Kun Béla-tanulmányát mind a mai napig relevánsnak, hivatkozási pontnak tekinthetjük, ha tetszik: a szöveg most is friss.
Tőkés Rudolf 1956 novemberében hagyta el az országot, mint önmaga írja a könyv előszavában: „Rosszarcú emberek kerestek egy budapesti harmadéves jogászhallgatót, akit a szomszédok lőfegyverrel a kezében láttak… Mennem kellett tehát… Kényszerű távozásom számomra a túlélésről és a szabadságvágyról szólt.”
Rövidesen Amerikába került, 1959 őszén már a New York-i Columbia Egyetem Államtudományi Tanszékén posztgraduális diák. Itt rajta kívül csak egyetlen magyar volt: a legendás ’56-os nemzetőrparancsnok, Király Béla. A későbbiekben Tőkés Connecticut állam kutatóegyetemén oktatott politológiát 35 évig.
Ebben az írásban azt a témát járjuk körül, hogy Tőkés Rudolf szemüvegén keresztül milyennek látszanak az egykori pártállami vezetők. Interjúk, emlékképek, levélváltások segítségével kaphatunk szubjektív képet többek között Aczél Györgyről, Nyers Rezsőről, Pozsgay Imréről, Németh Miklósról vagy éppen Grósz Károlyról.
Nyers Rezsővel 1985 őszén találkozott a Közgazdaságtudományi Intézet Budaörsi úti irodaépületében; az új gazdasági mechanizmus részleteiről faggatta, de Nyers eleinte zárkózottan viselkedett, amint azonban megtudta, hogy a professzor anyai nagyapja a második világháború előtt és alatt a Népszava lapterjesztője volt, akkor már jobban megnyílt az egykori szociáldemokrata politikus.
Tőkés 1988-ban ismerkedett meg Aczél Györggyel, amikor Aczél a Társadalomtudományi Intézet főigazgatójaként dolgozott. „Nagyjából félórás beszélgetésünk során spontán egyfajta vádiratot fogalmazott meg a Kádár-vircsaftról, valamint azokról, akik szerinte felelősek voltak az ő lefokozásáért. Jó hangulatú beszélgetésünk végén meghívott otthonába egy saját főzésű ebédre. Szívesen mentem volna Szent István parki lakásába, de sajnálatomra a másnap reggeli repülőjegyemet nem sikerült egy későbbi időpontra csúsztatni” – olvashatunk apró privát titkokat az Újragondolt történelem-kötetben.
A könyvben a szerző közli az utolsó pártfőtitkárral, Grósz Károllyal folytatott levelezését is. Tőkés úgy véli, hogy a Grósszal folytatott dialógusa „kulturált és szakmailag korrekt hangvételű” volt, amely új precedenst teremthet a közelmúlt történelmének újbóli vizsgálatához. „Noha sok mindenben különbözött a felfogásunk, nem kétlem, hogy a levelezőpartnerem egyrészt a személyes értékeinek megfelelően, másrészt legjobb emlékezete és hite szerint őszintén fogalmazta válaszát” – írja a történész-politológus, aki a levélváltáson túl ötórás mélyinterjút is készített az akkor már súlyos beteg Grósz Károllyal annak gödöllői otthonában.
A Grósz-levél egyik érdekes megállapítása szerint Kádár János nem a moszkvai nyomás hatására – pláne nem a hazai úgynevezett „munkásellenzékre” tekintettel – lassította le az 1968-ban elindított gazdasági változásokat az 1970-es évek derekán, hanem mert maga Kádár alapvetően ellenezte a reformokat. „Kádár János, mint politikus nem hitt a reformok szükségességében. Nem látta indokoltnak megzavarni a kialakult egyensúlyt. Politikai ügyessége abban volt, hogy el tudta hitetni az ő reformpártiságát és azt, hogy a visszavonulásra külső körülmények késztetik. A politikai bölcsesség tehát a visszalépést követeli. Ezt akkor szinte az egész ország elhitte, és én is” – fogalmazott 1994-ben Grósz Károly, aki a levelezésben azt is megerősítette, hogy valóban volt közötte és Pozsgay Imre között egy alku, miszerint a pártfőtitkárrá választott Grósz lemond a miniszterelnöki posztról, így Pozsgay lehetett volna az új kormányfő 1988-ban.
Ezt az ígéretét viszont a főtitkár megszegte, mert úgy érezte, hogy Pozsgay nem ért eléggé a gazdasághoz, s az akkori válsághelyzetben egy közgazdasági tudással bíró miniszterelnökre volt szükség: így lett Németh Miklós az új kormányfő. („Az az idő, amit Pozsgay Imrével a kormányban együtt töltöttem, elvezetett engem ahhoz a felismeréshez, hogy Pozsgay Imre nem alkalmas miniszterelnöknek. Munka közben rá kellett jönnöm, hogy csak azokkal a kérdésekkel foglalkozik szívesen, amelyek érdeklődési köréhez vágnak, s melyek lehetőséget adnak neki személyes népszerűségének kiterjesztésére.”)
Grósz Károly abbéli véleményét sem rejtette véka alá a Tőkés Rudolfnak írott levélben, hogy csalódott Németh Miklósban, mert állítása szerint a fiatal kormányfő a bizalmas belső információkat rendre átadta Mark Palmer amerikai nagykövetnek. A főtitkár beszámolt róla: konkrét példák sokasága bizonyította számára, hogy a vezető MSZMP-politikusok egy része minden közös döntésükről azonnal tájékoztatták az amerikai nagykövetséget, ezért Grósz 1989 tavaszától semmifajta érdemi kérdésről a hivatalos párttestületekkel már nem tárgyalt. „Sőt az is előfordult, hogy olyan kérdéseket tűzettem vitára, amelyről az információ nem a valódi álláspontomat képviselte. Ugyanakkor kiiktatni a vezetésből a választott testületeket nem lehetett. Ezért szükségem volt egy olyan konzultatív csoportra, ahol őszintén és nyíltan lehetett beszélni a megoldásra váró problémákról. Ez a testület létrejött… A Németh Miklóssal e témakörben kialakult vita mögött nem más húzódott meg, mint Németh Miklós hiúsága. Rendkívül zokon vette, hogy ő nem tudott erről és nem vett részt a kimunkálásában. Beszélgettünk is róla négyszemközt. Akkor elmondtam neki, hogy ez annyit jelentene számomra, mintha Palmer urat, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét is bevontam volna a bizottságba” – olvasható a Tőkés Rudolfnak írott, rendkívüli történeti forrásértékkel bíró Grósz-levélben.
Tőkés Rudolf „Újragondolt történelme” minden a rendszerváltozás iránt érdeklődő ember számára kincsesbánya; a történészek, kutatók számára pedig kötelező „munkaeszköz.”
