Kovács András értékes és érdekes kötetet publikált, amely magyarul is megjelent (A Kádár-rendszer és a zsidók, Budapest, Corvina, 2019.). Az általunk angolul olvasott könyv a magyar történettudomány és történeti nyilvánosság egyik szisztematikus mivoltában hiányzó témáját, a zsidóság és kommunista pártok, rendszerek viszonyát taglalja, az 1956 és 1989 közötti időre koncentrálva. A kötetben közölt dokumentumanyag túlnyomó része magyar levéltárakból került elő. Bár a könyv bevallottan Csehszlovákiával és Lengyelországgal is foglalkozik, ezek az országok inkább a kötetben megfogalmazott koncepció hatályának földrajzi hatótávolságát adják meg, a magyaréhoz hasonló sajátosságokkal leginkább itt találkozhatunk.
A holland kiadónál megjelentetett és angolra fordított magyar anyagok mellett magyar relációjú szovjet (orosz) és az egykori Csehszlovákiából származó források is bekerültek a válogatásba. A kötet bevezető tanulmánya mellett 5 nagy fejezetből áll, amely – rövid kifejtő rész mellett – tartalmazza a releváns levéltári dokumentumokat is. A fejezetek (1. Kommunista politikák és a zsidó állam. 2. Az Eichmann-ügy. 3. A Hatnapos háború és következményei. 4. A nemzetközi zsidó szervezetek, a zsidó hitközség és az állam. 5. Az elnyomás gépezete és a zsidók) kronologikus és tematikus rendben tárgyalják az eseményeket, nagyjából az előkerült levéltári anyagok adta lehetőségekkel élve, így kialakítva a könyv szerkezetét. A különféle fejezetekhez tartozó levéltári anyagok: az elsőhöz az izraeli kivándorlással kapcsolatos ügyek és az izraeli-magyar gazdasági kapcsolatok alakulása 1967-ig. A másodikban magyar és csehszlovákiai dokumentumokat találunk az Eichmann-akcióról. A harmadik fejezetben az 1967-es háborúval kapcsolatos magyar anyagok, illetve olyanok szerepelnek, amelyeket a szovjetek megosztottak a magyarokkal. A negyedik fejezetben az egyházakat, így a zsidó felekezetet is hivatalosan 1951-től kontrolláló Állami Egyházügyi Hivatal anyagait találjuk – a hivatalos zsidósággal kapcsolatosan, valamint az állami szervek és a zsidó hitközség levelezéseit. Az ötödik fejezetben a belbiztonsági szolgálatok dokumentumai olvashatóak.
A szerző álláspontját leginkább a Bevezető (A „zsidó ügy” és a kelet-közép-európai kommunista rendszerek”) hordozza. Indító gondolata az, hogy a rendszerváltás után – főleg Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában – visszatért a közszereplők által is hangoztatott antiszemitizmus (szerző a magyarországi antiszemitizmus prominens kutatója), amit az is megerősít, hogy a korai 1990-es években történt felmérés alapján ezen országok lakosságának (a felmérésben reprezentált lakosságról beszélünk) 10 százaléka hangoztatott kemény antiszemita nézeteket. Kovács András e nézetek megjelenése alapján teszi fel a kérdést, hogy ugyan mi biztosította a kontinuitást a szocialista évtizedek alatt? A folyamatosságot három szempontból lehet vizsgálni: a mindennapi élet diskurzusai, a háború előtti antiszemitizmusra vonatkozó eltérő zsidó és nem zsidó percepciók és a háború utáni társadalomba történő zsidó integráció szempontjából.
A szerző konstatálja, hogy a számos magyar politikai rendőrségi dokumentum az antiszemita előítéletek tovább éleséről árulkodik. Háború előtti narratívak keltek életre, és még évtizedekkel a háború után is az egymással szembenálló rivális értelmiségi és középosztályi csoportok ezzel, mármint vagy a „zsidó befolyással”, vagy a létező vagy imaginárius antiszemitizmussal magyarázták szembenállásukat. Az elemzés górcső alá helyezett három országban olyan kérdések körül volt vita, mint például a két háború közötti antiszemitizmus, a zsidóüldözésekért való felelősség, az ezért való jogi számonkérés, a kárpótlás, az ún. gazdátlan zsidó javak ügye és még hosszan lehetne sorolni. Magyarországon ehhez még hozzá tevődött az úgynevezett zsidó bosszú kérdése, amelynek a lényege az, hogy a nem zsidó többségi társadalomban elterjedt az a vélekedés, hogy az új hatalom (és ez már 1945-től így volt) zsidó származású bírái és a politikai rendőrség zsidó származású kihallgató tisztjei – kvázi – bosszút állnak és álltak a zsidóüldözésekért. (Ezt a témát klasszikus, a zsidókérdésről írott nagy művében Bibó István is érintette.) A zsidók háború utáni felfelé történő mobilitása is feszültséget keltett a nem zsidók körében. A harmadik faktor (amely hozzájárult az antiszemita diskurzusok tovább éleséhez) a kommunista pártok politikája volt – a szerző szerint. Kovács András meggyőződése az, hogy e pártok politikája hozzájárult ahhoz, hogy az úgynevezett „zsidó kérdés” fennmaradjon a társadalom szélesebb rétegeiben.
Sok helyi tényező is befolyásolta a kommunista országok „zsidó politikáját”, ezek pedig a zsidók társadalmi és gazdasági helyzetének történelmi alapjai, a helyi antiszemita tradíciók és az ország szerepe a második világháborúban. Ezen kívül a Holokauszt helyi történései, a zsidó túlélők helyzete és a kommunista pártok társadalmi beágyazottsága is a háború előtti és után. Ezzel magyarázható az, hogy a különböző „zsidó politikák” alakultak ki az érintett országokban. Ugyanakkor a szerző nem felejti el megemlíteni azt, hogy közös jegyek is kialakultak, hiszen a „zsidó politika” az egyházakkal szemben folytatott általános politika egyik aspektusa volt, a kommunisták ideológiai és politikai ellenfelet láttak az egyházakban. A másik az, hogy a zsidó túlélőknek realizálniuk kellett azt, hogy a kommunista országok teljesen vagy részben, de elutasították a nemzeti vagy kisebbségi identitás intézményi, ideológiai vagy kulturális reprezentációját, és ahol ebből valami megmaradt, ott is el kellett fogadni a kommunista államhatalom által oktrojált szabályokat. Azokban az országokban, ahol a vallásin kívül más identitásformákat is megpróbáltak fenntartani a zsidók, plusz elnyomás lett a következménye (lásd a cionista szervezetek betiltását).
Egy további fontos tényező volt a szovjet politikai és katonai blokkban való részvétel, ez is hasonlóvá tette a különféle a keleti blokkon belül működő kommunista állampártok viselkedését. Amelyek amúgy tisztában voltak az erős antiszemita tradíciókkal és ugyan nyíltan nem támogatták ezt, de a zsidó túlélők – igazságtételre és anyagi jóvátételre való – legitim követeléseit ignorálták. Az érintett kommunista pártok nyilvános szóhasználata kerülte a „zsidó” szó használatát, helyette a „cionista”, „kozmopolita”, „városi burzsoá” és „megbízhatatlan kispolgári elemek, akik behatoltak a Pártba” kifejezéseket használták, míg a belső dokumentumok már nem finomkodtak ennyire: kettős beszéd alakult ki.
A kommunista politikában beállott anticionista fordulat nagy csalódás volt az új hatalommal és a kommunista fordulattal amúgy nem ellenséges zsidók számára. A hatalom pedig – elutasítva például a „zsidó hatalom” sztereotípiáját – vissza akarta szorítani a zsidó származású káderek számát, például Magyarországon.
Sztálin halála után elültek az anticionista kampányok, a direkt szovjet beavatkozás pedig némileg csökkent 1956 után. Az Izraellel és a zsidó hitközségekkel, illetve a nemzetközi zsidó szervezetekkel való viszony javulásától (ez megfigyelhető 1967-ig, illetve a diplomáciai kapcsolatfelvétel idején, az 1980-as években) a keleti blokk országai sokszor gazdasági helyzetük javulását remélték, valamint (az 1970-es évektől kezdve) Izraellel és az Egyesült Államokkal való viszony pozitívabbá válását. Ahogyan a nyugati blokkban lévő Izrael miatt a kommunista/szocialista országokban lévő zsidó szervezetek lojalitása kérdéses volt mindig az állam számára, az amerikai adminisztráció követelései (emigráció megkönnyítése, jó kapcsolat a helyi zsidósággal) egyre komolyabban hangzottak, sajátos nyomást helyezve az érintett országokra. Az 1970-es évektől kezdve tehát nőtt a nyomás a kelet-európai kormányokra és – Kovács András szerint – a „zsidó politika” belügyi és külügyi szálai is összekeveredtek emiatt. Az amerikai külpolitika (amely diplomáciai képviselet híján az izraelit is – kvázi – „képviselte”), állandóan szót emelt a szovjet zsidók izraeli kivándorlása érdekében és szóvá tette a refúznyikok (szovjet zsidók, akiknek nem adták meg a kivándorlási lehetőséget) helyzetét.
Kovács András leszögezi, hogy nem szisztematikus analízist végez, hanem dokumentumgyűjteményt mutat be, amire annál inkább is szükség van, hogy Magyarországon – pedig itt van a legtöbb holokauszttúlélő – alig történtek komolyabb kutatások.
Ha mélyfúrást akarunk végezni a korszakban – amely ebben a könyvben 1989-ig tart – rendkívül jó példát ad számunkra a zsidó összeírások problémája, amelyet Kovács András az utolsó fejezet elé szánt mikroelőszóban tárgyal, illetve amelyhez a Függelékben biztosít forrást. A kommunista állami szervek – több országban is – többször is megpróbálták összeírni a zsidó lakosok számát, illetve azoknak a zsidóknak a neveit, akik – általában valamilyen okból – nem voltak a rendszer számára pozitív preferenciával bírók. Magyarországon bizonyos budapesti közösségek, illetve a zsidó elemi iskola és tanulóinak listája maradt fenn – 1965 és 1977 közötti időkből. Érdekesebb az a lista, amelyet a csehszlovákiai titkosrendőrség készített („Pók Akció”). Az 1950-es évek elején megindult összeállítás – kis szünetekkel – az egész korszakban folytatódott és 1988-ban közel 10 ezer nevet tartalmazott. Egy a cseh belügyminisztérium archívumában talált – és 1972 júliusára visszamenő – irat szerint abból a célból született meg a regisztráció gondolata, hogy „ezeknek a személyeknek társadalmunk legmagasabb köreiben való eloszlását, illetve koncentrációját” tanulmányozzák. Az, hogy ezt a listát mire akarták használni, megoszlanak a vélemények: egyesek szerint kizárólag az arab terroristák potenciális célpontjait szedték össze, míg mások szerint az ötlet alapvetően a szovjet vezetés köreiből indult ki és arra szolgált, hogy az 1968-ban elfojtott Prágai Tavasz után a Slánsky-perhez (1952 vége) hasonló anticionista pert alapozzon meg. Egyes kutatók viszont azon a véleményen vannak, hogy a titkosszolgálatoknál dolgozó antiszemita funkcionáriusok újították fel a kampányt. Akárhogyan is volt, hátborzongató dokumentumot tarthatunk a kezünkben.
A Kovács András által szerkesztett és bevezető tanulmányokkal, lábjegyzetekkel ellátott unikális forrásgyűjtemény egyedülálló lehetőséget biztosít a szovjet blokk zsidósága, illetve zsidósággal kapcsolatos állami politika (vagy politikák) iránt érdeklődő szélesebb és szakmai közvélemény számára, és a történészek számára is feladja a leckét, hogy nagy elemző műveket készítsenek a korszakról, még jobban kifejtve (és részletesen elemezve) a korban lévő mini-korszakok jelentette különbségeket és ezek viszonyát a nagyobb egészhez.
András Kovács (Ed.): Communism’s Jewish Question. Jewish issues in Communist Archives. Edited and introduced by András Kovács. De Gruyter Oldenburg. 2017.
