Karácsonykor volt a romániai diktatúra összeomlásának 30. évfordulója. Ami történt, Temesvár kivételével nem forradalom volt. Akkor mondanánk igazat, ha a Securitate hatalomátmentő véres politikai puccsáról beszélnénk, ezzel azonban megsértenénk némely érzékenységeket. A kevésbé érzékenyek száját nálunk is könnyebben hagyja el a román forradalom, mint, hogy 1956 (valóban) az volt. Eszembe jutott, hogy Omágiura 1973 nyarán tettem szert. A világtörténelem hőse – később a Kárpátok Géniusza, másképpen, mint Páskándi Géza nevezte: Homodzseneszku elvtárs – előtt tisztelgő hatalmas album, az Omagiu Tovarăşului Nicolae Ceauşesu román nemzetiszín szalaggal átkötve állt a poros kirakatban, Élesd apró főterén. Méregdrága volt, nagyjából száz lej, Kolozsvárról visszafelé jövet vettem meg, sejtettem, hogy megvár. Alig fért a hátizsákomba, a határon össze is néztek a vámosok, pedig nem a kedvükért szereztem. Akkor már rákaptam a lozinkák, az út menti bádogtáblákra festett, a vezért, a pártot, a népet, a kommunizmust dicsőítő jelszavak fényképezésére, Omágiu beszédeire, a Pecsere (Partidul Comunist Român) filléres, magyarul is kiadott füzeteire, amelyeket senki sem olvasott. Megesett, hogy a vonaton egy Bánffy Erdélyi történetéből előlépett aprókalapos ember szidalmazni kezdte magyar útitársát. A bozgor azonban azzal támadt vissza, hogy a domnu nem olvasta Ceauşescu elvtársnak a PCR legutóbbi kongresszusán elmondott beszédét, amelyben elítélte a nacionalizmust, síkra szállt a magyarok egyenjogúsága mellett. Bánffy mellékalakja elképedve kínálta körbe a cujkát.
1977 tavaszán volt a bukaresti földrengés, a lakótelepek romjai közé kivezényelt lelkes tömegben Omágiu mutogatta, mi a teendő. Kolozsvári barátom négyéves kisfia azt mondta, idióták, miért tapsolnak, amikor mindenki meghalt? Akkor is tapsoltak, amikor Kolozsvárból Cluj-Napoca lett, amikor Omágiu érkezése előtt zöldre festették a szamosfalvi út melletti fákat. Minden tankönyv a farkasmosolyú Omágiu képével kezdődött, születésnapján az ő iskolai tábla fölött elhelyezett arcmása előtt kellett a gyerekeknek énekelniük. Amellett, hogy minden sajtótermékről ő és Elena nézett vissza a szocializmus valamennyi román, valamint az együtt élő nemzetiségekhez tartozó építőjére, az igazi kincstermő időszak Omágiu 70. születésnapja volt. 1988-ban, ebben a spontán intimitású ünneplő esztendejében adták ki a Tisztelgő szó című antológiát, címlapján a fehéröltönyös, fényglóriás nemzetvezető szocren oltárképével (ha van szocreál, kell, hogy legyen szocreneszánsz is). Akinek ez sem volt elég, megvásárolhatta azt a tudományos hős-kronológiát (Epoca Nicolae Ceauşescu), amely az aranykor (Epoca de aur) névadójának munkás életútját foglalta össze.
1989. december derekán Temesvár, Tőkés, mégsem sejthette senki Omágiu véres közeli végét. Az után, hogy hazatért Iránból, szokás szerint kiállt hadonászni a tömegek elé. Kisvártatva kifütyülték, nem hitt a fülének, jött a helikopter, azzal menekült, végül egy piros Daciával indult utolsó útjára. Hamar elfogták, ki is végezték Elenával együtt. Németh Miklós volt miniszterelnök utalt rá, hogy az eseményekben része volt Magyarországnak is: nem a hadseregnek, nem fegyveres szabadcsapatoknak, hanem a rádiós hírszerzésnek, Omágiu megtalálásában. Amikor 1990. január 3-án átléptem a határt néhány bőröndnyi papírral, nyomdafestékkel, örültem a lyukas zászlós tankokból mutatott Victoriának, akkor is, ha még lőttek ránk a Torda előtti dombokról. A kolozsvári Utunk (nemsokára Helikon) szerkesztőségében tengerszéles mosoly Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Király László arcán, Vásárhelyen Sütő András szobájában a lehallgatókat vésik a falból. Az Igaz Szó (nemsokára Látó) fagyos szobáiban Gálfalvi György, Markó Béla, Kovács András Ferenc csak a fényképeken fázósan ijedt, hamar kiderült, mennyire nem voltak azok. Az első magyar–román tárgyalások után a taktikai mosoly váltotta fel a „forradalmi lendület” jól szervezett spontaneitását. Míg a magyar és a román értelmiségiek Budapesten folytatták dialógusukat, Marosvásárhelyen kitört a pogrom.
