A britek és a svájciak csatlakozása, Kanada érdeklődése és a magyar visszakapcsolódás egyszerre újította meg az EU legnépszerűbb programját.
Az Európai Uniónak kevés olyan programja van, amelyet a polgárok ennyire a magukénak éreznek, mint az Erasmus+. A csaknem négy évtizede működő diákcsere- és mobilitási program több mint tízmillió fiatalt, oktatót és szakembert mozgatott már meg, és sokak számára ez az első, személyes élmény arról, mit is jelent európainak lenni. Az elmúlt hónapokban azonban nem a megszokott okból került reflektorfénybe, vagyis nem egy belső reform, hanem a bővülő tagság miatt: visszatér az Egyesült Királyság, csatlakozik Svájc, érdeklődik Kanada és Magyarország is visszakapcsolódott, méghozzá épp akkor, amikor a következő hétéves ciklusról is zajlik az alku.
A legnagyobb hír az Egyesült Királyságé. London 2020-ban, a Brexit után lépett ki az Erasmusból, Boris Johnson akkor a költséghatékonyságra hivatkozva vetette el a tagságot, és helyette a saját, Turing nevű programját indította el, amely azonban csak kifelé tartó mobilitást finanszírozott, és nem hozta vissza a külföldi diákokat a brit egyetemekre. A Keir Starmer vezette kormány a Brüsszellel kötött „újraindítási” megállapodás részeként fordította vissza ezt a döntést: az EU és az Egyesült Királyság 2026 áprilisában aláírta a jogi szöveget, így a britek 2027 januárjától, a jelenlegi program utolsó évében társult tagként térnek vissza.
A feltételek óvatosak, és jól mutatják, milyen kényes politikai egyensúlyozás az egész. London a 2027-es évre mintegy 570 millió fontot fizet, az első évben 30 százalékos kedvezménnyel, a 2027–28-as tanév pedig próbaidőszak lesz, amelynek végén a kormány értékeli, megéri-e a pénzt. A programot brit oldalon a British Council működteti majd, és a várakozások szerint már az első évben több mint százezer brit vehet részt benne. A visszatérés erősen szimbolikus is: a Brexit utáni elhidegülés egyik legláthatóbb jele volt, hogy a britek kiléptek az Erasmusból, a visszalépés pedig a kapcsolatok óvatos normalizálódását jelzi, azon a területen, amelyet a közvélemény a legkevésbé akart elveszíteni.
Nem a britek az egyetlen új belépő. Svájc több mint egy évtizede, egy bevándorlásról szóló népszavazás következményeként szorult ki a teljes jogú részvételből, és azóta egy saját, nemzeti finanszírozású átmeneti megoldással pótolta a kiesést. Most viszont a parlament felsőháza október 1-jén megszavazta a 2027-es részvétel finanszírozását, így a svájci társulás is a célegyenesbe fordult. A két ország visszatérése érzékelteti a program valódi vonzerejét: a kilépés mindkét esetben politikai döntés volt, a visszatérés mögött viszont a diákok, az egyetemek és a munkaerőpiac tartós igénye áll.
A kör pedig nemcsak Európán belül bővül. Kanada is tárgyalásokat folytat az EU-val a csatlakozásról, és ha ez megvalósul, Kanada lehet az első tengerentúli, nem európai résztvevő, ami új fejezetet nyitna a program történetében. Az Erasmus ma 33 országot fog át, a 27 tagállamot és hat társult harmadik országot, ez a kör most tovább szélesedik. Mindez jól mutatja, hogy a program régóta túlnőtt az oktatáspolitikán: a tudás és a fiatalok mobilitása az Unió egyik leghatékonyabb puha hatalmi eszköze, olyan vonzerő, amely a kilépők egy részét is visszahúzza, és amelyre kívülről is egyre többen pályáznak.
Magyarország számára a program külön is aktuális. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok által fenntartott, modellváltáson átesett egyetemeket 2022 óta kizárták az Erasmusból és a Horizon Europe-ból, ezt a korlátozást azonban a Tanács október 13-án, a feltételességi eljárás lezárásával feloldotta. A magyar egyetemek és hallgatók így visszakapcsolódnak az európai mobilitási térbe, ami a hazai felsőoktatás nemzetköziesítése szempontjából komoly tét, hiszen a kizárás éppen a legnagyobb intézményeket érintette, és évek óta bizonytalanságban tartotta a diákokat és az oktatókat. A visszatérés nemcsak forrást, hanem presztízst és kiszámíthatóságot is jelent.
A tágabb kép pedig az, hogy mindez a jelenlegi, 2021–2027-es, nagyjából 26 milliárd eurós program utolsó évében történik, miközben a 2028-tól induló következő Erasmusról, várhatóan jelentősen nagyobb kerettel, épp most folynak a tárgyalások az új többéves pénzügyi keret részeként. Az Erasmus csendes sikertörténet: miközben Brüsszelben a nagy költségvetési és szabályozási csatákról szólnak a hírek, ez a program évről évre, személyes élményeken keresztül építi a közös európai identitást. A mostani bővülés, a britek visszatérésétől a kanadai érdeklődésig, épp ezt a vonzerőt igazolja. A valódi kérdés már csak az, hogy a következő ciklusban mekkora ambícióval és mekkora kerettel folytatódik, mert a tagság bővülése akkor ér igazán valamit, ha a program mérete és hozzáférhetősége is lépést tart vele.
Nyitókép forrása: Milkos / depositphotos.com
