A „veszélyek korában” felértékelődhet a klímaadaptáción alapuló önellátás
Egyre többen keresik a városon kívüli élet lehetőségét, ami új kérdéseket vet fel a magyar vidék jövőjével és fenntarthatóságával kapcsolatban. Hogyan segítheti a helyi gazdaság, a rövidebb ellátási láncok, valamint a digitalizáció a vidéki közösségek megerősödését? Cikksorozatunk a városból vidékre költözés kérdéskörét járja körül. Ennek részeként a fenntarthatósági és klímaadaptációs szempontokat is megvizsgáltuk, amelyekről Pálvölgyi Tamást, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Víztudományi Kar (VTK) nemzetközi és stratégiai dékánhelyettesét kérdeztük. A teljes beszélgetés a Ludovika TV KÖZÉRT című műsorának legújabb adásában látható.
„Az elmúlt évtizedekben beléptünk a „veszélyek korába”: a gazdasági válságok, a migrációs folyamatok, a koronavírus-járvány, valamint a környezeti és természeti változások egyaránt megmutatták, mennyire függ a mindennapi életünk a globális ellátási láncoktól” – fogalmazott megkeresésünkre az NKE VTK nemzetközi és stratégiai dékánhelyettese. Pálvölgyi Tamás kiemelte, hogy emiatt egyre több emberben és közösségben merül fel az önellátásra való részleges áttérés gondolata. Különösen a városi ember gondolhatja azt, hogy az önellátás egyszerűen megvalósítható, például paradicsomtermesztéssel az erkélyen vagy egy közösségi kert kialakításával. „A helyzet azonban ennél összetettebb, hiszen már maga a mezőgazdasági termelés is a természet által biztosított ökoszisztéma-szolgáltatásoktól függ” – hangsúlyozta. A szakember szerint éppen ezért az önfenntartóbb életmód kialakításánál azt is figyelembe kell venni, hogy a természeti feltételek mennyire teszik ezt lehetővé. Az idei nyár eseményei is megmutatták, hogy a szélsőséges természeti körülmények komoly, akár katasztrofális következményekkel járhatnak. A jelenlegi termelési módszerek mellett ezért a természeti feltételek sok esetben nem segítik, hanem nehezítik az önellátást.
A víz megtartása lehet a kulcs
Pálvölgyi Tamás úgy véli, a megoldás elsősorban abban keresendő, hogy – megfogalmazása szerint – „ki kell lépni a dobozból”, és más módon kell gondolkodni a mezőgazdasági termelésről, ahol is a megoldások középpontjában szinte mindig a víz áll. „A vízgazdálkodásnál ugyanakkor külön kell választani a mindennapi élethez és az ipari termeléshez szükséges vízigényt a mezőgazdaság vízigényétől” – emelte ki a dékánhelyettes. A jelenlegi növénytermesztéshez ugyanis nincs elegendő víz, és pusztán az öntözés fokozásával sem lehet mindenhol biztosítani a szükséges mennyiséget, hiszen sok esetben, ahol erre igény lenne, nem áll rendelkezésre öntözővíz infrastruktúra. A hangsúlyt ezért nem kizárólag az öntözésre, hanem a víz helyben tartására kell helyezni. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karán is folytak olyan kutatások, amelyek azt vizsgálták, hogyan lehet természetes körülmények között a tájban megtartani a vizet. Ennek lényege, hogy a többletvíz idején – elsősorban a talajban – „betárazzák” a vizet, majd akkor lehessen felhasználni, amikor szükség van rá. Hozzátette ugyanakkor, hogy ehhez természetesen megfelelő infrastruktúrára is szükség van, például csatornahálózatra és víztározókra. A víztározók alatt azonban nem feltétlenül hatalmas, kibetonozott létesítményeket kell érteni: természetes víztározóként egy halastó, egy kisebb tófelület, vagy akár egy természetes domborzati mélyedés is szolgálhat. A műszaki és vízgazdálkodási megoldások tehát rendelkezésre állnak, a kérdés inkább az, hogyan lehet ezeket a helyi viszonyokhoz igazítani. A víz helyben tartásánál fontos kérdés az is, hogy mi történik azokkal a területekkel, amelyeket árvíz, belvíz vagy nagy mennyiségű csapadék esetén víztározásra lehetne használni. A dékánhelyettes úgy látja: a földtulajdonosok szempontjából érthető, hogy a jelenlegi földhasználat és az abból származó bevétel meghatározó szempont, éppen ezért azt kellene megvizsgálni, hogy a mezőgazdasági termelésre adott támogatások egy része kiváltható-e úgynevezett vízgazdálkodási szolgáltatással. Egyszerű példaként azt hozta fel, hogy ha egy gazda a kukoricatermesztés helyett olyan területet tartana fenn, amely időszakosan víztározásra alkalmas, és ezért ugyanúgy támogatást kapna, akkor maga is érdekeltté válna a víz megtartásában. Eközben a helyi közösség hozzáférhetne ahhoz a vízkészlethez, amelynek fenntartását és használatát a közösség megfelelő módon meg is fizethetné a gazdának.
A digitalizáció nem helyettesíti az emberi kapcsolatokat
Az úgynevezett okosfalvak és a digitalizáció vidéki életben betöltött szerepével kapcsolatban Pálvölgyi Tamás úgy fogalmazott: lehet, hogy csalódást okoz, de szerinte ezeknek az eszközöknek önmagukban nincs meghatározó szerepük. Szerinte a digitalizáció ugyan hasznos eszköz, de nem helyettesíti sem az emberi kapcsolatokat, sem az innovációt. Véleménye szerint még egy jól kidolgozott mesterségesintelligencia-alkalmazás sem képes kiváltani az emberi intuíciót és kreativitást. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vidéki problémákra elsősorban helyben kell megtalálni a megoldásokat. Ennek egyik akadálya véleménye szerint, hogy sok településen és gazdaságban nem áll rendelkezésre a szükséges tudás. Az egyetem egyik fontos feladata ezért éppen az lehet, hogy az ismereteket eljuttassa azokhoz a gazdákhoz, gazdálkodókhoz és vízfelhasználókhoz, akik azt a helyi adottságokra alkalmazva képesek lehetnek kialakítani a saját közösségük számára működő megoldásokat.
Nyitókép forrása a Közért legutóbbi adásának borítóképe.
