Donald Trump optimista, szerinte Irán legyengült, a háborúnak az amerikai félidős kongresszusi választások után gyorsan vége lesz. Elemzők ennél jóval borúlátóbbak: úgy vélik, Irán felkészült az elhúzódó katonai konfliktusra, és ez nagyban gyengítheti a három fronton is hatalmi egyensúlyt fenntartó Egyesült Államokat.
Donald Trump szeptember közepén azt nyilatkozta, hogy Irán már nem bírja a háborús versenyt (a katonai nyomást és a teljes gazdasági blokádot), csak az amerikai félidős kongresszusi választásokig tudja húzni az ellenállást, Teherán elkeseredett taktikája az, hogy ha a kifulladása előtt produkált károkozásaival meg tudja győzni az amerikai választókat az amerikai hadműveletek eredménytelenségéről, akkor a szavazás meggyengítheti a republikánusok és velük együtt az elnök pozícióját.
Ha Iránnak sikerül kételyeket ébresztenie az amerikai közvéleményben – folytatta gondolatmenetét az amerikai elnök –, és a voksolás eredményeképpen a Kongresszus két házában demokratapárti többség lesz, akkor Amerika visszahúzódni kényszerül, nem tudja elérni az iráni rendszerváltást, ekképp Irán előbb-utóbb atomfegyver birtokába kerül, atomhatalommá válik, ennek pedig súlyos globális következményei lesznek.
A választást november 3-án rendezik – Trump logikája szerint tehát már csak másfél hónapig kell Irán kétségbeesett ellenlépéseit, az azokkal okozott fájdalmas veszteségeket átvészelni. Működnie kell ennek az elnöki stratégiának, hiszen a háború már fél éve tart, egy újabb elhúzódó közel-keleti háborút pedig – Afganisztán és Irak keserű történelmi tapasztalatai után – már nem lehet eladni az amerikai választóknak. Az idő más okból sem kedvez az elnöknek: második és egyúttal utolsó elnöki ciklusa 2028 végén lejár, így már csak két éve van cselekedni, ha politikai örökséget akar hagyni maga után.
Amerikai szerepvállalás, amerikai kockázatvállalás
A 2023. október 7-i Hamász-terrorakció óta a Közel-Kelet forrong, a Gázai övezet elleni pusztító izraeli katonai műveletek, a palesztin vezetők célzott likvidálásai, valamint az Irán által mobilizált regionális szövetségesek akciói egy egyre eszkalálódó erőszak-spirált indítottak el. 2025 júniusában az ún. „Tizenkét napos” háborúba már az amerikai hadsereg is bekapcsolódott: három iráni atomlétesítményt bombáztak.
A jelenlegi iráni háború február 28-án robbant be – izraeli hírszerzési információk alapján kedvező alkalom nyílt egy Ali Hamenei elleni merénylet végrehajtására, sajtóhírek szerint Benjamin Netanjahu meggyőzte Trumpot a történelmi lehetőség kihasználására. Washingtonban az ajatollah elleni célzott támadás már a cselekvési tervek között szerepelt, az iráni atomprogram veszélyes előrehaladása, illetve a januári ellenzéki megmozdulások brutális karhatalmi leverése mind-mind ürügyet szolgáltattak egy váratlan és erőteljes beavatkozáshoz az iráni rezsim megbuktatására.
Az első támadási hullám nagy károkat okozott, életét vesztette Ali Hamenei is, ugyanakkor Irán – igazolva az amerikai hírszerzési figyelmeztetéseket – kemény válaszcsapásokat mért a régió amerikai katonai bázisaira, a Hormuzi-szorost pedig lezárta, ami szinte azonnal fennakadást okozott a globális energiaszállításokban.
Okok, amiért Irán erősebb a vártnál
Az izraeli titkosszolgálatok prognózisa az volt, hogy egy, a rezsimet megrázó közös amerikai-izraeli katonai beavatkozás megrendíti az iráni hadsereg ellenállóképességét, a teheráni vezetés bizonytalankodása pedig belső felkelést idézhet elő, ez a két tényező pedig együttesen a rendszer összeomlását válthatja ki. A CIA ezt a várakozást nem osztotta, és igazuk is lett: az iráni védelmi képességek a vártnál masszívabbnak bizonyultak, az erőszakapparátusnak pedig sikerült megfélemlítenie a társadalmat (mérések szerint az irániak túlnyomó többsége politikai változást szeretne), így a belső ellenállás sem erősödött fel.
A háború elhúzódásának fő katonai oka, hogy a decentralizált irányítású és a háborúra alaposan felkészült iráni hadsereg gerincét az elsöprő erejű amerikai légicsapásoknak és a haditengerészeti blokádnak sem sikerült megtörniük. Másrészt, lélektani szempontból különbség van a két szemben álló fél pozíciója között: Amerika egy távoli régióban akarja hatalmi befolyását erősíteni, míg az iráni rezsim számára a háború kimenetele egzisztenciális kérdés, ha vesztenek, végük, ezért a teheráni vezetés kész akár hatalmas gazdasági, katonai és politikai árat is fizetni a túlélésért.
Az iráni stratégia az, hogy távvezérelt drónok és precíziós rakéták segítségével célzott támadásokat intéznek a régióban állomásozó amerikai bázisok (lőszer- és üzemanyag-raktárak, parancsnoki létesítmények, repülőterek, légvédelmi és radarrendszerek) ellen, nagyon hatékonyan. A Brookings Institution elemzése szerint Irán kiismerte a hagyományos amerikai hadviselési modellt, az amerikai „előretolt helyőrségek” már nem tudják jól ellátni a feladataikat, sérülékennyé váltak, a célzott iráni rakétatámadások pedig azt mutatták, hogy Teherán fő stratégiai célja nem kevesebb, mint a regionális amerikai védelmi pajzs átlyukasztása. Ráadásul Irán és a vele szövetséges iraki, libanoni, jemeni fegyveres csoportok a szomszédos Öböl-menti államok, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Kuvait kritikus infrastruktúráit, sótalanító üzemeit és olajfinomítóit vették célba, ami óriási, a régión túlmutató károkat okoz.
Elemzők felhívják a figyelmet, hogy az irániak az amerikai légitámadások során elpusztított radarokat, légvédelmi rendszereket, rakétaállásokat folyamatosan újjáépítik, védelmi rendszereik így megőrzik ellenállóképességüket. Egyértelmű katonai győzelemre Irán ellen csak egy brutális, százezres létszámú szárazföldi hadművelettel lehetne szert tenni. A 90 milliós népességű közép-ázsiai állam területe azonban nagyrészt hegyektől szabdalt, földrajzilag nehéz terep, ahol az állásokat alig lehet akadály nélkül megközelíteni, míg Irán szárazföldi alakulataiban 600 ezer katona szolgál, és további 300 ezer tartalékost tudnak szükséghelyzetben behívni, ezért egy ilyen amerikai akció borítékolhatóan súlyos ember- és anyagveszteséggel járna – egy „harmadik Vietnam” kialakulását egyetlen amerikai kormányzat sem kockáztathatja meg.
A közelmúltban Amerika minden háborúját katonailag úgy nyerte meg, hogy stratégiai-politikai céljait nem érte el: Afganisztánban most is a tálibok vannak hatalmon, Irakban a viszonylagos stabilitás ára, hogy nagy befolyása maradt ott Iránnak. Ez utóbbi állammal való konfliktusában az Egyesült Államok ismét egy maximalista (és egyúttal szinte lehetetlen) célt tűzött ki maga elé, a rezsimváltást, ami egy sok ismeretlenes egyenlet, meg nem oldása pedig újabb tekintélyvesztéssel, geopolitikai kalamajkával járhat Washington számára. Az amerikai hadsereg egyszerűen nem hatékony az asszimetrikus hadviselésben, a nem hagyományos eszközökkel harcoló haderők elleni küzdelemben.
Az Egyesült Államok az iráni háború első négy hónapjában 113 milliárd dollárt égetett el katonai műveleteiben, a 2027-es költségvetésben a Fehér Ház további 1500 milliárdot kér a Kongresszustól a Pentagon számára – ezt még egy republikánus többségű Kongresszusban is nehéz feladat lesz átvinni. Mégpedig úgy, hogy a Trump-kormányzat eleve nem kért a hadműveletek megindításához törvényhozási felhatalmazást.
Ha már finanszírozás: az iráni háború legnagyobb globális kockázata az általa generált globális energiaválság – a Hormuzi-szoroson halad át a világ kőolaj- és földgázszállítmányainak mintegy 20 százaléka. A szűk tengeri átjáró északi részét Irán tartja ellenőrzése alatt, az ománi átjárón pedig hiába kísérik amerikai hadihajók a tankereket, az iráni egységek drónokkal és rakétákkal lövetik őket. Az amerikai tengeri blokád és az iráni ellenőrzés miatt a világ egyik szállítmányozási artériája záródott el, az utánpótlási nehézségek miatt az olajárak ingadozni kezdtek, minden jel szerint egy világméretű üzemanyag- és gazdasági válság küszöbén állunk.
Irán fél éve bizonyítja, hogy képes lezárva tartani a a Hormuzi-szorost, ez egy nagy geopolitikai ütőkártya és zsarolási potenciál Teherán kezében, bármikor képes ellenfeleinek fájdalmat okozni.
A háború kimenetele és tanulságai
Ahogy a bevezetőben említettük, Donald Trump retorikája az, hogy Irán az év végére erőforrásai végére ér, a fegyverkezési versenyben a kivárás amerikai babérkoszorút ér majd. Ezt majd meglátjuk, a jelen valósága viszont az, hogy egyik fél sem hátrál, a pakisztáni és a katari diplomáciai közvetítési próbálkozások sorra kudarcot vallanak.
Elemzők a jelenlegi patthelyzet miatt elhúzódó konfliktusra számítanak, amely súlyos kockázati tényezővé válhat Washington számára, hiszen két másik régióban is erős geopolitikai kihívások előtt áll, az iráni háború teljesen elszívhatja az erőforrásokat ezek elől: Oroszország egyre erősebben fenyegeti Európát, az ukrajnai háborút a Kreml nem akarja lezárni stratégiai céljainak elérése előtt, Kína pedig kivár, mi történik a két másik konfliktus-zónában, mielőtt lépéseket tenne csendes-óceáni dominanciájának további erősítésére.
Kína szerepe unikális: Irán (és Oroszország) stratégiai szövetségese, az Egyesült Államok új nagyhatalmi riválisa, amely számára Amerika beleragadása egy közel-keleti konfliktusba geopolitikai előnyöket ígérhet, hiszen Washington addig sem tud a kívánt mértékben a csendes-óceáni régióra koncentrálni. Mégis, az iráni háború Pekingnek, a világ legnagyobb kőolajimportőrének is hátrányos, hiszen saját energetikai utánpótlásainak nagy része is a Perzsa-öbölön, illetve a Vörös-tengeren keresztül érkezik a partjaihoz – egyiket az irániak, a másikat a húszik veszélyeztetik. Kína érdeke tehát az, hogy a háború ne zilálja szét a kereskedelmi útvonalakat, vagyis a korábbi status quo visszaálljon, de úgy, hogy az iráni rendszer fennmaradásával párhuzamosan az amerikai befolyás lehetőleg csökkenjen a Közel-Keleten.
Amerika ugyanígy szemmel tartja Oroszországot és Kínát, a két nagy ellenfél miatt nem engedheti meg magának, hogy katonai erőforrásainak nagy részét elégesse az iráni háborúban, ezért mindent meg fog tenni, hogy minél hamarabb lezárja a konfliktust. Ugyanakkor még az időnyerés érdekében sem alkalmazhatja a „totális háború” eszközeit, mert, egyrészt, ha polgári infrastruktúrákat, olajipari létesítményeket bombázna, azzal a lakosság körében humanitárius válságot okozna, és ezzel a közhangulatot maga ellen fordítaná, másrészt, egy ilyen hadműveletnek elodázhatatlanul polgári áldozatai is lennének, így Washington háborús bűnök elkövetésével lenne vádolható (az ENSZ szakértői egyébként már ezzel vádolják).
Mindezek ellenére, az amerikai–izraeli hadművelet fel tud mutatni részsikereket: óriási veszteségeket okozott az iráni hagyományos katonai infrastruktúrában és a nukleáris létesítményekben – a Közel-Kelet síita regionális hatalmát a „Hatalmas Harag” nevű hadművelet (Operation Epic Fury) jelentősen meggyengítette, katonai képességeit visszavetette. Jelenleg ez egy fél győzelem: az ajatollah rendszer meggyengült, viszont még a helyén maradt. De ha túl is éli a háborút, Teherán egy romokban heverő gazdasággal nem tud életminőséget biztosítani állampolgárainak, a válságok húsba vágó hatásai pedig előbb-utóbb elérhetik azt a kritikus tűréshatárt, amely alatt a perzsa társadalom nagy része nem tűr tovább.
Nyitókép forrása: MazurTravel / depositphotos.com
