A szélsőjobboldali populizmus kísértete. Európai reakciók az AfD múlt vasárnapi győzelmére Szász-Anhaltban
Vasárnap, 2026. szeptember 6. óta, miután a szavazatok közel 44%-át megszerezte ebben a valamivel több mint 2 millió lakosú egykori keletnémet tartományban, a radikálisan szélsőjobboldali nézeteket hirdető AfD abban a helyzetben van, hogy – amennyiben sikerül többséget kialakítania – átvegye az 1945 óta első regionális kormányzást Németországban. Ez a hír önmagában is sokkoló – különösképpen az ország második világháborús múltjára való tekintettel. Nem magát az eseményt és németországi következményeit elemezzük a jelen írásunkban, hanem az európai reakciókat, illetve az AfD győzelmének Európára vetített szimbolikus és tényleges hatását, ezeknek a lehetséges következményeit kívánjuk röviden felvázolni. Ez az esemény továbbá alkalmat nyújt arra is számunkra, hogy a radikális, populista, illetve szélsőjobboldalra besorolt formációk közötti hasonlóságokra és különbségekre is kitérhessünk.
Sokk, döbbenet, félelem – az AfD „történelmi” győzelme igen erős érzelmeket váltott ki Németországban és azon túl. 1945 óta először nyert szélsőjobboldali párt, 81 évvel a nácizmus vége után. Méghozzá nem is kis előnnyel: a bevándorlásellenes és oroszbarát párt hatalmas vereséget mért Friedrich Merz kancellár konzervatív CDU pártjára, a szavazatok közel 44%-át szerezve meg, riválisuk 17%-ával szemben. A legnagyobb félelem mostantól pedig az, hogy Szász-Anhalt Németország politikai jövőjének laboratóriuma lehet. Hiszen a gazdasági válság és az ennek következtében egyre nagyobb mértékű társadalmi elégedetlenség nem csupán ezt az egy, viszonylag kicsi német tartományt érinti. Annál is inkább, mert Merz kancellár rendkívül népszerűtlen (csupán 9%-os támogatottsággal bír a német lakosság körében). Múlt vasárnap óta Európa-szerte magyarázatot igyekeznek találni a sokkoló jelenségre. A különböző reakciók mögött pedig ott húzódik az erősödő félelem, miszerint a szélsőjobboldal, méghozzá egyre kevésbé visszafogott formáiban, máshol is hatalomra kerülhet.
A populista „recept”
Demagógia, hízelgés, nosztalgia. Ez utóbbit, Szász-Anhalt volt keletnémet tartomány lévén, „Ostalgiának” is nevezik, amit talán a 2003-as „Good bye, Lenin!” című film képsorai tükröznek a leghitelesebben vissza. Az AfD színeiben induló „a mosolygós Uli” becenévre hallgató Ulrich Siegmundnak sikerült az évtizedek óta lenézett, megvetett keleti rétegek bosszúját felkorbácsolnia, többek között a fentebb említett „Ostalgiára” építve kampányát (ami enyhén szólva ironikus egy olyan fiatal politikus részéről, aki a Berlini fal lebontása és az ország újraegyesítése után született). Siegmundnak tehát sikerült elhitetnie a szavazóival, hogy „végre valaki meghallgatja és megérti őket”. A „nemzeti populizmus” egyik pillére, ahogyan azt a neve is jelzi, a populizmus, az a beszédmód, amellyel ezeket a rétegeket meg tudják szólítani, méghozzá, mint ezt az AfD múlt vasárnapi győzelme is mutatja, igen eredményesen.
Ebben pedig egyértelműen érzékelhető párhuzam a francia Nemzeti Tömörülés, és általában a szélsőjobboldal vagy a radikális jobboldal beszédmódjával: Trump a redneck rétegeket ugyanígy szólította meg, nagy részben ezzel biztosítva mindkét elnöki győzelmét. Itt nem a társadalom legkivetettebb rétegeiről van szó, hanem azokról, akik – sok esetben méltán – úgy érzik, hogy a társadalom peremére szorultak a saját hazájukban. A populista diskurzus, amely a politikai paletta mindkét szélén megtalálható – elsősorban azzal érvel, hogy a helyzetük oka az a két „parazita réteg”, amely egyrészről felülről (értsd ezalatt az elitista értelmiséget), másrészről pedig alulról (azaz a szociális támogatásokból élő, azaz „élősködő”, nagy többségében bevándorló réteg) gyakorol nyomást a társadalomra. Ez a diskurzus pedig éppúgy megtalálható Marine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés esetében, mint Donald Trumpnál, de akár Meloni vagy Nigel Farage beszédeiben, nem beszélve az egyre több latin-amerikai országban hatalomra kerülő „strong men” diskurzusokról.
A „régen sokkal jobb volt” nosztalgia mázával leöntött populista beszédmód azonban az AfD esetében egyfajta „nácisztalgia”-árnyalatot is kapott. Ez pedig igencsak ijesztő, különösen, ha megnézzük a párt programját, amely nem csupán a bevándorló és fogyatékkal élő gyermekek elkülönítését írja elő az iskolákban, hanem az ország múltjának oktatásában is át kívánja helyezni a hangsúlyt a náci időszakról a XIX. századra, ezzel is igyekezvén a múltat „pozitív” módon bemutatni.
Szintén felháborodást váltott ki, hogy Donald Trump rögvest gratulált a győztes AfD-nek, kiemelve azt, hogy ezzel „erősödik a nemzetközi bevándorlásellenes tábor”. Merz kancellár el is halasztotta az amerikai elnökkel tervezett telefonbeszélgetését, ezzel adva hangot felháborodásának. Trump ezzel ismételten előtérbe helyezte az „akadályozzuk meg, hogy lecseréljenek bennünket” diskurzust, amely a francia Renaud Camus által megfogalmazott „nagy behelyettesítés” (grand remplacement) teóriában fogalmazódott meg először.
Ezen felül több ponton is hasonlóság figyelhető meg a különböző populista erők befolyásolta szavazótáborokban: az „őket még nem próbáltuk ki” szólamot egyre több szavazó szájából hallhatjuk. A francia Pierre Rosanvallon által „ellendemokráciának” (contre-démocratie) nevezett attitűd itt is érvényesült: a populista diskurzus által a társadalom perifériájára sodródott rétegek ügyes megszólítása a „nagypolitikába” vetett hit teljes összeomlására épített, méghozzá igencsak sikeresen.
Reakciók Franciaországban
A francia politikai életet alapjaiban meghatározó elnökválasztásokra készülő országban valamennyi párt szinte azon nyomban reagált az AfD „történelmi” győzelmére, mindegyikük a saját szemszögéből elemezve az eredményeket. Az AfD győzelme azonnal összehasonlításokra késztette a baloldalt egy olyan francia választási kampányban, amelyet Marine Le Pen elkerülhetetlen győzelmének árnya ural. Az esemény ugyanakkor kínos helyzetet okozott a kompromittáló múltjától megszabadulni igyekvő Nemzeti Tömörülésnek. A hét hónap múlva esedékes elnökválasztás nagy esélyeseként számon tartott párt ugyan szakított az AfD-vel a 2024-es európai parlamenti választásokon, miután az utóbbi kétértelmű kijelentéseket tett a nácizmusról (többek között azt hirdetve, hogy „Hitler nem csak rossz dolgokat csinált”), azonban elődpártját, a Nemzeti Frontot az esélyes Marine Le Pen édesapja, Jean-Marie Le Pen többek között egy Waffen-SS társaságában alapította meg. A párt dediabolizációs folyamatának jelentős lépéseként 2015-ben a kínos és sok esetben felvállalhatatlan múlttal rendelkező, és azóta elhalálozott édesapját Marine Le Pen ki is zárta a pártból. A múlt azonban fel-fel üti a fejét: az említett időben például igen nagy feltünést keltett a Le Pen unoka, az Eric Zemmour által alapított Reconquête! (Visszahódítás!) párthoz leigazolt Marion Maréchal közeledése a Nemzeti Tömörüléshez.
A kép teljessége érdekében megjegyzendő, hogy míg a többi párt szószólói „riasztó figyelmeztetésként” (Gabriel Attal) vagy „katasztrófaként” (Jean-Luc Mélenchon) értékelték az AfD győzelmét, addig a Le Pen-táborból senki sem sietett kommentálni az eredményt a közösségi médiában. Jean-Philippe Tanguy képviselő csupán annyit mondott, hogy „elismeri a népszavazás eredményét”, pontosítva, hogy ez „nem feltétlenül jelenti azt, hogy elégedett a győztes politikai párttal”. Más szemszögből vizsgálva a helyzetet azonban akár ez a győzelem a Nemzeti Tömörülés számára még előnyös is lehet. Nem feltétlenül ideológiai szempontból, hiszen a NT világosan és határozottan elhatárolódott az AfD-től, hanem az ún. Overton-ablak szempontjából. Azaz innentől kezdve a Nemzeti Tömörülés érvelhet azzal a francia szavazók irányába, hogy bizony vannak náluk jóval veszélyesebb radikális jobboldali erők is. Másképpen szólva akár „mérsékelteknek” is nevezhetik magukat a német példához képest.
A szélsőjobb árnyalatai és megosztottsága az Európai Parlamentben
Az Európai Parlamentben a szélsőjobboldali pártok korántsem mutatnak egységet, a számos egyesülési kísérlet ellenére. 2014 és 2024 között a szélsőjobboldali európai parlamenti képviselők két politikai csoportot hoztak létre: az ECR-t (Európai Konzervatívok és Reformisták) és az ID-t (Identitás és Demokrácia, ezen belül a Mi Hazánk Mozgalom az AfD oldalán). A Patrióták Európáért létrehozásával az Európai Parlament szélsőjobboldali politikai tájképe 2024 nyarán átalakult. Az erős jelenlét nem akadályozta meg a megosztottságot. A „szélsőjobboldali internacionálé” gondolata már önmagában is ellentmondásos, tekintettel arra, hogy ezek a pártok mindenekelőtt a nemzeti szuverenitást tűzik zászlajukra.
Nyitókép forrása: BeritKessler / depositphotos.com
