A fenntarthatóság ma már nem csupán egy választható irányvonal, hanem a jövőnk záloga, ez pedig a felsőoktatás felelősségvállalásában is kulcsfontosságú. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) zajló környezeti törekvésekről, az intézmény „zöldítéséről” és a formálódó új munkacsoport feladatairól Czippán Katalinnal, az NKE Környezeti Fenntarthatósági Intézetének (KFI) szakértő munkatársával beszélgettünk, aki évtizedes tapasztalatával segíti az egyetem fenntarthatósági célkitűzéseit.
Hogyan került kapcsolatba a fenntarthatósággal?
Pályafutásomat a gyakorlati alapoknál, környezeti neveléssel és nomád erdei táborok szervezésével kezdtem. Később civil szervezeteknél szereztem tapasztalatot és szervezetfejlesztéssel foglalkoztam, majd egy meghatározó időszak következett: 2000 és 2005 között öt tárca együttműködését koordináltam munkatársaimmal annak érdekében, hogy a fenntarthatóság szempontjai bekerüljenek a hazai oktatásba. Kezdetben környezeti nevelésről beszéltünk, de rádöbbentünk, hogy ez egy sokkal komplexebb terület: a környezeti problémák mögött az emberi életvitel, a fogyasztási és termelési szokások állnak, ezért az UNESCO-val dolgozva a fenntarthatóságra nevelést, és az oktatás-tanulás a fenntarthatóságért kifejezést kezdtük használni. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy ehhez az oktatást minden szinten, az óvodától az egyetemig össze kell hangolni.
Mi motiválta arra, hogy csatlakozzon a fenntarthatósági munkacsoporthoz?
Kis Norbert, a KFI alapítója, korábbi vezetője keresett meg, hogy szeretné az egyetem zöldítését és a Környezeti Fenntarthatósági Intézet munkáját erősíteni. Úgy éreztem, ha egy egyetemen kapok lehetőséget a cselekvésre, akkor arra nem lehet nemet mondani, mert hiszek abban, hogy az értelmiség döntései, kommunikációja és iránymutatása határozza meg a jövő irányait, az egyetemek pedig ebben a folyamatban kulcsszerepet töltenek be, a közszolgálat különösen. 2023-ban csatlakoztam a csapathoz, első feladatomként munkatársaimmal közösen elkészítettük „A fenntarthatósági átmenet fejlesztési koncepcióját”, és örömmel láttam, hogy az egyetem vezetése rendkívül támogatóan fogadta.
A képen az egyetem új munkacsoportja. A fotót az interjúalany bocsátotta rendelkezésünkre.
Milyen szakmai vagy személyes tapasztalatai vannak a fenntarthatóság területén?
Az elmúlt években a köznevelésben részt vettem a fenntarthatóság tantárgy és a hozzá tartozó tankönyvek kidolgozásában, amiből ma már érettségizni is lehet. Kutatóként vizsgáltam a felsőoktatási minőségbiztosítás és a fenntarthatóság összefüggéseit, és összeállítottam egy komplex szempontrendszert, amely segítségével például egy intézményfejlesztési tervben érvényesíteni lehet a fenntarthatósági átmenethez szükséges szempontokat. Emellett foglalkoztam egészségfejlesztéssel is, hiszen egy fenntartható világban az egészséges környezet és az egyéni jóllét elválaszthatatlan egymástól. Külön büszke vagyok egy, az évek folyamán műhelyeken, beszélgetésekben csiszolt, a koncepcióban is megjelenített rendszerszemléletű ábrára, amely vizuálisan is összefogja, hogy mely területeken kell egy egyetemnek összehangolnia ezt a munkát.
Mit gondol, miért van szükség erre a fenntarthatósági munkacsoportra éppen most az egyetemen?
A helyzet mostanra érett meg organikusan. Azt látjuk, hogy az egyetemen belül egyre több oktatót és hallgatót érdekel a téma, számos kutatás, blogbejegyzés és rendezvény született már eddig is. Emellett egy fontos külső impulzus is érkezett: az egykori Kulturális és Innovációs Minisztérium az év elején kért egy átfogó nyilvántartást az egyetemi fenntarthatósági képzésekről, programokról. Ez a feladat remek lehetőséget adott arra, hogy Bíró Tibor intézetvetőnk megszólítsa az összes szervezeti egységet, megkérje a vezetőket, hogy jelöljenek ki kapcsolattartókat, akikkel most közösen gondolkodhatunk a folytatásról. Az is mutatja a feladat, a közös munka iránti érdeklődést, hogy a júniusi műhelybeszélgetésen szinte majdnem minden meghívott jelen volt, több szervezeti egységtől többen is eljöttek. Aki nem ért rá, kérte, hogy mindenképpen egyeztessünk a tervekről, feladatokról.
Milyen célokkal és elvárásokkal indult a csoport?
A legfőbb célkitűzésünk, hogy a fenntarthatóság ne csak egy külső feladat, valamilyen kritériumrendszer legyen, amit „kipipálunk”, hanem valódi tartalommal töltsük meg a mindennapokat. Szeretnénk, ha ezek a szempontok szakmailag és módszertanilag is megjelennének az oktatásban és a kutatásban. Nem „szépségversenyt” akarunk nyerni a mérésekkel, hanem a valóságban akarunk hozzájárulni a fenntarthatósági átmenethez, kiaknázva azt a hatalmas lehetőséget, amit a közszolgálati szektor ezen a téren jelent.
Ön milyen szerepet tölt be a formálódó munkacsoportban, és mik lesznek a legfontosabb feladatai?
Szakértőként segítem a folyamatokat. Örülök, hogy használhatom az eddigi tapasztalataimat és a nemzetközi kapcsolatrendszeremet. A háttérből támogatom a koordinációt és a stratégiai gondolkodást a KFI többi munkatársához hasonlóan. A munkacsoport vezetője Bíró Tibor, a KFI intézetvezetője, aki kiválóan ismeri az egyetemi hálózatot, az NKE működését. Víztudományi szakemberként pedig naponta szembesül a környezeti problémákkal, azok emberi, gazdasági okaival és keresi a fenntartható megoldásokat. Kis Norbert pedig továbbra is meghatározó, elkötelezett szereplője a folyamatnak.
Hogyan képzeli el a csoport működését?
Abban bízom, hogy a munkacsoport negyed- vagy félévente ül majd össze, ahol a lényeges kérdéseket közösen, részletesen megbeszéljük. Fontos, hogy ez ne egy felülről kényszerített, bürokratikus testület legyen, hanem mindenki hozza, vigye el az ötleteket, kezdeményezéseket a saját területére, és ott segítse azok megvalósítását. A cél az organikus fejlődés: beszélnünk kell a közös irányokról, együtt alakítani a célokat, szempontokat, az egyetemi kultúrát, és a karokon és intézeteken belül ennek megfelelően végezni a napi feladatokat.
Melyik fenntarthatósági területet tartja a legfontosabbnak a szervezetünk szempontjából és miért?
A környezeti, a társadalmi és a gazdasági terület egyaránt fontos, kölcsönösen összefüggenek és nem szétválaszthatók. Például a környezeti kockázatok nem egyformán érintenek mindenkit. Bár a klímaváltozás, az aszály, a víz vagy a levegő szennyezése mindannyiunk életét befolyásolja, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a sérülékenyebb társadalmi csoportok sokkal védtelenebbek ezekkel szemben, és náluk a negatív hatások gyakran halmozottan jelentkeznek. A közszolgálati szakembernek, úgy gondolom, alapvető etikai kötelessége felismerni ezeket az aránytalanságokat. Nem elég pusztán technikai döntéseket hozni, törekedni kell arra is, hogy az esélyeket kiegyenlítsük, és a fenntarthatósági intézkedések a leggyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkezőket is megfelelően megvédjék. Emellett kulcsfontosságúnak tartom az egyes intézkedések megértetését és a bizalomépítést, hogy érthetően elmagyarázzuk: egy-egy korlátozás nem büntetés, hanem annak a biztosítása, hogy tiszta vizünk, élhető környezetünk, egészséges élelmiszerünk legyen most is és maradjon a jövő generációi számára is.
Milyen konkrét lépéseket vagy projekteket terveznek a csoportban elindítani az elkövetkező 6–12 hónapban?
A műhelyen beszéltünk arról, hogy a KFI és partnerei szeretne segítséget nyújtani azoknak az oktatóknak, akik önként jelentkeznek, hogy közösen gondoljuk át kurzusaik fenntarthatósági tartalmát, kapcsolódását, módszereit. Emellett nagyon fontosnak a Campus Igazgatósággal való együttműködést: kiderült, hogy már most is rengeteg olyan fejlesztés és beruházás zajlik, amelynél kiemelten figyelnek a fenntarthatóságra. Ezeket a „rejtett” sikertörténeteket szeretnénk a jövőben kis történetek formájában láthatóvá tenni és kommunikálni.
Ön szerint melyek a legnagyobb fenntarthatósági kihívások az NKE jelenlegi működésében?
Valószínűleg nem a legnagyobb kihívás, de talán a legfontosabb a láthatóság megteremtése és az információk „gyöngysorrá” fűzése. Az egyetemen már most is sok „színes gyöngy” létezik – egy-egy kutatás, kezdeményezés, cikk, esemény –, de ezeket fel kell fűznünk egy „látható damilra”, hogy összeálljanak egy „gyöngysorrá”. Hogy fontossá váljék, amihez érdemes csatlakozni. A másik pedig érthetővé tenni, közel hozni, lebontani elérhető lépésekre ezt a komplex kérdéskört minden érintett számára. Megmutatni, hogy ez nem egy tőlük távoli probléma, hanem a mindennapi döntéseik és a felelős értelmiségi, közszolgálati lét része.
Milyen akadályokkal számol a munkacsoport munkája során, és hogyan lehet ezeket kezelni?
Vannak technikai nehézségek, de ezt alternatív csatornákkal, mint a „Zöld szolgálat” Facebook-oldal vagy a készülő LinkedIn, próbáljuk áthidalni. A legnehezebb akadály azonban a „hárítás”. Sokan azt gondolják, úgyis mindegy, akkora a probléma nem tudunk tenni semmit, sőt van, akit a szorongás megbénít. Ezen a nyelvezetünk, üzeneteink, a kommunikációnk, az oktatás folyamatos megújításával, a pozitív példák bemutatásával, közös cselekvéssel, közösségépítéssel tudunk változtatni.
Hogyan lehet bevonni a kollégákat és a vezetőséget a fenntarthatósági kezdeményezésekbe?
A kulcs a példamutatás és az, hogy a téma minden szinten jelen legyen. Hiszek abban, hogyha a „gyöngysorra” lehet büszkének lenni, akkor újabb és újabb gyöngyszemek is keletkeznek. Akkor a felsővezetői beszédekben, döntésekben, az egyetemi eseményeken is rendszeresen előkerül a fenntarthatóság, az pedig kijelöli, fontossá teszi az irányt. Ezért bátorítani kell a kollégákat, hogy osszák meg saját kutatásaikat, blogjaikat, és mutassák meg a saját szakterületük (legyen az akár kriminalisztika vagy közigazgatás) kapcsolódási pontjait.
Vannak-e példák más szervezetektől, amiket érdemes lenne követni?
Azt látom, hogy a hazai egyetemeken egyre fontosabbá válik a fenntarthatóság szempontjainak beemelése és láthatóvá tétele az intézmény működésében. Vannak egyetemek, ahol felsővezetői szintre delegálták a fenntarthatóságot segítő intézkedések irányítását, van, ahol hozzánk hasonlóan intézményt hoztak létre, vagy munkacsoportot működtetnek. Sok hazai egyetemen önálló honlapja van a zöld egyetemnek vagy a fenntarthatóságnak. Tervezzük, hogy a munkacsoport első megbeszéléseire meghívunk kollégákat más egyetemekről, akik nyitottak arra, hogy tanuljunk egymástól, megosszuk a jó gyakorlatokat.
Hogyan néz ki ön szerint az ideális állapot 2-3 év múlva az NKE fenntarthatósága szempontjából?
Cél az, hogy a felsőoktatásban egyetlen hallgató se végezhessen, így nálunk sem úgy, hogy ne találkozott volna a fenntartható fejlődés fogalomkörével, a nemzetközi és a hazai célrendszerrel, és ne értené, neki mi a dolga ezzel a saját leendő szakmájában. Fontos lenne az is, ha minden beruházásnál és pályázatnál alapvető, természetes szempont lenne a környezeti, társadalmi, gazdasági szempontok együttes mérlegelése, és az elért környezeti és társadalmi eredményeink is mindenki számára láthatóak és büszkeségre okot adóak lennének.
Mit üzenne azoknak a kollégáknak, akik még nem foglalkoznak aktívan a fenntarthatósággal?
Azt üzenném, hogy ez korántsem olyan hatalmas kihívás, mint amilyennek első pillantásra tűnhet. Biztos vagyok benne, szinte mindenki tesz már apró, tudatos lépéseket a mindennapjaiban – legyen szó takarékosságról, természetjárásról, az egészségünk megóvásáról vagy a körülöttünk lévő világ, más emberek iránti figyelmességről. Ezekre az apró, meglévő tudatos cselekedetekre építve tudunk közösen nagy eredményeket elérni. Nem kell egyszerre óriási változásokban gondolkozni, mert az riasztó lehet – először elég, ha elindulunk, látjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és közösen lépésről lépésre egyre nagyobb léptekkel haladunk előre.
Nyitókép forrása: duiwoy / depositphotos.com
