Megjelent az EU történetének első, szigetekkel foglalkozó stratégiája
16 tagállam, 4000 lakott ilyen földrajzi egység és 17 millió ember – az Európai Unió szigetei. Sajátos adottságú és különös szépségű területek, amelyekkel az Unió, fennállása óta először foglalkozik önálló stratégiában.
A cím ikonikus tételmondata John Donne-tól származik, s azt a legtöbben talán Hemingway: Akiért a harang szól című halhatatlan regényének előszavából ismerhetik. Az író a „szigetet” a magányos (elszigetelt) ember metaforájaként használja. És nem véletlenül – a szigetlét mindig valamilyen szempontú izoláltságot, a többiektől, a „főszabálytól” való elkülönültséget jelent, amely az érintettre nézve általában erősen hátrányos. Ezzel pedig – érvel Donne és Hemingway – a többieknek (a társadalomnak) is foglalkoznia kell.
Szigetnek lenni, szemben a kontinenshez tartozással, számtalan hátránnyal (bár, tegyük hozzá, alkalmanként némi előnnyel is) jár. Az Európai Unióhoz közel 27 ezer sziget tartozik, s az Unió, bár a belső piac, a négy szabadság és a kohéziós politika révén évtizedek óta a távolságok csökkentésére törekszik, korábban nem fordított célzott figyelmet ezen földrajzi-természeti egységes egyedi, sajátos problémáira. Ennek megfelelően (szak)politikai újdonság az a most megjelentett stratégia, amelyben a Bizottság kifejezetten az EU szigeteinek problémáit veszi számba, s amelyben kifejezetten az itt élők életét kívánja könnyíteni.
Jóllehet első pillantásra a szigetek kérdése nem tartozik az Uniót feszítő, legfontosabb nehézégek közé, az, hogy a Bizottság stratégiát alkotott ezen a területen, valójában éppen arra mutat rá, ami az európai integráció egyik lényege kellene, hogy legyen, nevezetesen, hogy miként lehet a közösségen belül az életet jobbá tenni, s a nehézségekből közös erővel lehetőségeket teremteni.
Nem szabad elfelejtkezni róla, hogy az Európai Unióban három tagállam – Írország, Ciprus és Málta – teljes egészében szigetország, de a szigetek jelentősége ennél jóval nagyobb, hiszen számtalan ponton az EU külső határait alkotják, s ennek megfelelően együtt jelennek itt meg az infrastruktúrából és gazdasági hátrányos helyzetből fakadó nehézségek, például migrációs vagy egyéb biztonságpolitikai kihívások.
Mindemellett, Magyarország számára perspektivikusan is fontos témáról van szó, hiszen logikailag a szigetek igen hasonló csoportok képeznek a tengerparttal nem rendelkező országokhoz („landlocked country”-khoz). Ilyen önálló stratégia nincsen (sincsen) az EU-ban, noha jól ismert, hogy a földrajzi adottságok ezen csoportnál is többletköltségeket vagy korlátokat jelentenek a gazdasági fejlődés szempontjából (ld. pl. az energetikai diverzifikáció költségeit). Ennek megfelelően remélhető és egyben hivatkozási alap is lehet ezen államok számára a most megjelentetett Stratégia tartalma.
A dokumentum számba veszi és értékeli az elmúlt évek támogatáspolitikai tapasztalatait (kohéziós források, RRF, KAP, közös halászati politika, Horizon Europe és az Európai Beruházási Bank tevékenységei), azonosítja a legfontosabb problématerületeket, és javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, a lehetséges fejlesztési irányokra. Az elemzés szerint a legjelentősebb problémát továbbra is a közlekedés jelenti. Az áruk és személyek mozgása lassabb és költségesebb, mint a kontinentális régiók esetében, ami közvetlenül rontja a vállalkozások versenyképességét. Egy szigeten működő vállalkozás számára ugyanazon termék előállítása vagy exportja magasabb költségekkel jár, mint egy hasonló helyzetben lévő szárazföldi cég esetében. Ez különösen érzékenyen érinti a KKV szektort, amelyek eleve korlátozottabb erőforrásokkal rendelkeznek. A nagyvállalatok pedig – látva ezeket a többletköltségeket – szintén a szárazföldet részesítik előnyben telephelyek létesítése szempontjából. Ebből viszont az következik, hogy a munkalehetőség a szigeteken kevesebb, a bérek alacsonyabbak, s következésképpen az életszínvonal sem olyan magas, mint a szárazföldi régiókban. Kapcsolódó nehézség a kisebb piacméret problémája is. Számos sziget gazdasága erősen függ a turizmustól, ami kedvező időkben komoly bevételeket eredményezhet, ugyanakkor kiszolgáltatottá és sérülékennyé teszi a helyi gazdaságot, másrészt sokszor idényjellegű. További problémát jelentenek a demográfiai folyamatok: a fiatalok jelentős része a kontinensen keres lehetőségeket, a szigetek pedig elnéptelenednek. Az elöregedés, a strukturális munkaerőhiány és a szakember-utánpótlás problémája így egyszerre van jelen. Mindez súlyosan érinti a helyi közösségek hosszú távú fennmaradásának lehetőségét is. Végül problémák jelentkeznek az (alapvető) szolgáltatásokhoz való hozzáférés is tekintetében is. Elég az egészségügyi ellátásra, a felsőoktatási lehetőségekre, de akár a közigazgatási ügyintézésre gondolni, amely a digitalizáció is csak részben képes segíteni.
A Bizottság ugyanakkor kiemeli, hogy az Unió az elmúlt években jelentős forrásokat mozgósított a szigetek támogatására. A jelenlegi MFF-ben 12,5 milliárd euró állt rendelkezésre közvetlenül a szigeti régiók fejlesztésére, amelyet a félidős felülvizsgálat során további 1,6 milliárd euróval egészítettek ki. A támogatások a versenyképesség javításától az energetikai átálláson át egészen a lakhatási és vízgazdálkodási projektekig széles spektrumot fedik le.
A kohéziós politikai eszközök mellett más uniós programok is szerepet játszanak a szigetek fejlesztésében. Az Interreg program a határokon átnyúló együttműködéseket ösztönzi, a közös halászati politika a tengeri erőforrások fenntartható hasznosítását támogatja, míg a közös agrárpolitika a helyi termelők versenyképességének megőrzéséhez járul hozzá. Az RRF, kevésbé ismert, ám érthetőbb nevén, a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz, különösen a közlekedési infrastruktúra fejlesztését és a digitális átállást volt hivatott támogatni a szigetek tekintetében.
A Bizottság most négy, ún. „pillér” köré szervezné a fellépést, amelyek a következőek: az összeköttetési hiányok orvoslása a gazdasági fejlődés érdekében, az energiabiztonság és az éghajlat-változással szembeni ellenállóképesség, a „közösségek és demográfia”, valamint a biztonsági szempontok.
A stratégia mindenekelőtt külön hangsúlyt helyezne a közlekedési kapcsolatok fejlesztésére. Az Európai Hálózatfinanszírozási Eszköz (CEF) és a Digitális Európa program révén egyszerre kívánja javítani a fizikai és a digitális összeköttetéseket. A stratégia szerint a jövőben egyre nagyobb szerepet kaphatnak azok a megoldások, amelyek csökkentik a távolságból fakadó költségeket, legyen szó intelligens közlekedési rendszerekről, digitális közigazgatásról vagy távorvoslási szolgáltatásokról. E körben kiemelendő, hogy külön figyelmet érdemelnek az állami támogatási szabályok terén biztosított rugalmasságok. Az ún. „általános csoportmentességi rendelet” lehetővé teszi, hogy a tagállamok célzott támogatási programokat működtessenek a szigetek közlekedési kapcsolatainak fenntartására. A Bizottság jó példaként említi a görög „kiegyenlítési mechanizmust”, amely közérdekű szolgáltatási kötelezettségeken (Public Service Obligation – PSO) keresztül biztosítja olyan légi és tengeri útvonalak működését, amelyek piaci alapon nem lennének fenntarthatók, ugyanakkor nélkülözhetetlenek a helyi közösségek számára.
A dokumentum azonban felhívja a figyelmet arra is, hogy a szigetek több olyan adottsággal is rendelkez(het)nek, amelyek az előttünk álló időszakban jelentős gazdasági és technológiai lehetőséget rejtenek. Így van ez elsősorban az energetika területén. A tengeri szélenergia, a napenergia vagy egyes innovatív energiatárolási megoldások esetében több sziget kifejezetten kedvező adottságokkal rendelkezik. Ezeket az EU igyekszik mind jobban támogatni. Ugyanebbe a csoportba tartozik a „kék gazdaság” fejlesztése, így a tengeri erőforrások fenntartható hasznosítása, a vízi közlekedés fejlesztése olyan területek, ahol a szigetek komparatív előnnyel rendelkeznek. Ha okosan vesszük észre a lehetőségeket, ezek a területek nem (csupán) felzárkózásra szoruló perifériák, hanem egyes területeken innovációs központok is lehetnek.
A stratégia, mint az lenni szokott, nem egy csodatevő eszköz. Szakmai és politikai szervezetek kiemelik, hogy bár örömteli, hogy az EU felismerte, hogy célzottan kell ezen sajátos igényű területekkel foglalkoznia, ugyanakkor „a pohár csak félig van tele”. A legtöbb kritika azért éri a dokumentumot (illetve annak korábbi tervezeteit), mert túlzottan elnagyolt és megoldásai is az általánosságok szintjén mozognak, vagy másképpen szólva, nem akcióképesek. A témával kapcsolatos EP vita során merült fel egy új Sziget Alap felállításának a szükségessége, amelyre azonban nem került sor, míg a Gazdasági és Szociális Bizottság fogalmazott meg a Stratégia előkészítése során arra vonatkozó véleményt, hogy a különböző területek nincsenek megfelelően összehangolva, s a valódi előrelépéshez egy sokkal erősebb, koordináltabb, rendszerszintű kezelés volna kívánatos.
Azonban minden út egy első lépéssel kezdődik: véleményem szerint jelentős ilyen első lépés volt, hogy a Bizottság felismerte az uniós szigetek mint földrajzi-gazdasági-társadalmi szempontból megfogható csoport sajátos problémáit, igényeit és lehetőségeit. S bár Magyarországot ez a kérdéskör közvetlenül nem érinti, mégis nagy fontossággal bír, ugyanis, ha úgy tetszik, mi a „szigetlét” inverzét éljük. Tengerparttal nem rendelkező tagállamként, s e tekintetben Közép-Európában (részben átfedésben a V4-gyel) jó néhányan osztoznak sorsunkban, okkal tarthatunk igényt arra, hogy az EU felfigyeljen és külön (szak)politikai dokumentumban foglalkozzon más, jól megfogható területek sajátos igényeivel is, annak érdekében, hogy az Európában senki ne maradjon magára nehézségeivel, vagy, ha úgy tetszik, „senki se (maradjon) önálló sziget.”
Nyitókép forrása: zoltangabor / depositphotos.com
