Dienes Valéria nyomán a félelem politikai működéséről
A terrorizmust gyakran egyszerűen „félelemkeltésként” írjuk le. Dienes Valéria (született: Geiger Valéria, 1879–1978), filozófus, mozdulatművész szemlélete felől nézve azonban a félelem nemcsak reakció, hanem eszköz is. A terrorizmus nem egyszerűen félelmet vált ki, hanem megtanítja a társadalmat félni. Átírja, kit látunk veszélyesnek, mit érzékelünk fenyegetésnek, és hogyan mondunk le észrevétlenül a szabadságunkról a biztonság nevében.
Amikor egy terrortámadás után ösztönösen gyakrabban nézünk körül a pályaudvaron, kerülünk egy teret, vagy hosszabban időzünk a hírek előtt, nem egyszerűen csak „félünk”. A világ térképe változik meg bennünk. Egy hely, amely tegnap még csak metrómegálló volt, ma már lehetséges veszélyként jelenik meg. Véleményem szerint a terror ereje éppen ebben áll. Nemcsak rombol, hanem jelentést is gyárt.
Ezt nevezhetjük félelemtechnének. A „techné” görög eredetű fogalma a mesterség, a művészet és az alakító, gyakorlati tudás jelentésmezejében mozog. Következésképpen pontosabb a puszta technikánál, mert nemcsak módszert, hanem a valóságot formáló készséget és eljárásrendet is jelöl (Parry, 2003/2024). A félelemtechné tehát nem azt jelenti, hogy valaki egyszerűen félelmet vált ki. Inkább azt, hogy a félelmet megszerkeszti képekkel, ismétléssel, fenyegető üzenetekkel, időzítéssel és látványos mozdulatokkal. A cél nem pusztán az áldozat, hanem a néző, az olvasó, a társadalom eszmélete.
Meglátásom szerint itt válik különösen izgalmassá Dienes Valéria gondolkodása. Dienes szerint az ember nem darabokra szedhető gép, hanem test, lélek és szellem együttese (Dienes, 1983). Fogalmait itt nem történeti-filológiai rekonstrukcióként, hanem értelmező modellként használom arra, hogy megmutassam, a félelem egyszerre testi, lelki és jelentésképző tapasztalat is egyben. A félelem ezért soha nem csak testi reakció – szapora pulzus, dermedtség, menekülési vágy –, hanem lelki hangoltság és szellemi értelmezés is. Nemcsak azt kérdezzük magunktól, hogy „Veszélyben vagyok-e?”, hanem azt is, hogy „Milyen világban élek, ha ez megtörténhet?”
Dienes egyik kulcsszava az eszmélet. Dienes a conscience/tudat fordításával összefüggésben az eszméletet nem pusztán pszichológiai tudatosságként, hanem az önmagunkhoz és valóságunkhoz való közvetlen viszonyként használja (Dienes, ~1974/2016a, 115; vö. Dienes, 1934; Dienes, 1983). Ezt leegyszerűsítve úgy képzelhetjük el, mint a belső reflektort, amely arra világít rá, amit fontosnak, valóságosnak, fenyegetőnek vagy reménykeltőnek érzékelünk. Alatta ott a mélyeszmélet, a szokásaink, belső képeink, kulturális és vallási mintáink mélyebb rétege. Majd az a tágabb, értelmet kereső horizont, úgynevezett szupereszmélet helyezkedik el, amelyben nemcsak túlélni akarunk, hanem érteni is szeretnénk az életünket (Dienes, 1983; vö. Dienes, ~1974/2016a, 115-119).
A terror félelemtechnéje mindhárom szintet megcélozza. A test szintjén riadókészültséget hoz létre. A lélek szintjén gyanakvást és bizonytalanságot termel. A szellem szintjén pedig azt sugallja, hogy a világ alapvetően veszélyes, a másik ember potenciális fenyegetés, a jelen pillanat pedig állandó kivételhelyzet. Ennek megfelelően Dienes nyelvén ezt úgy tudjuk megfogalmazni, hogy az eszmélet beszűkül. A belső reflektor csak a veszélyt keresi, miközben elsötétülnek a bizalom, az arányosság és a józan mérlegelés zónái.
A stratégiai terrorizmuselmélet hasonló jelenséget más nyelven ír le. Kydd és Walter szerint a terror „költséges jelzés”, ami során a támadó erőszakkal akarja megváltoztatni mások hiedelmeit és döntéseit (Kydd-Walter, 2006). Ez a jelzés azonban ritkán szól egyetlen címzettnek. Üzen az államnak, amelytől reakciót vagy visszavonulást vár. Üzen a társadalomnak, amelynek biztonságérzetét akarja megingatni. Üzen a saját támogatóknak, akik előtt erőt és elszántságot demonstrál, és üzen a médián keresztül azoknak is, akik fizikailag távol vannak az erőszaktól, de képzeletben mégis részeseivé válnak. A terror médiaközvetített hatásának klasszikus elemzése szerint a támadások szimbolikus eseményekként is működnek. A nyilvánosság figyelméért rendeződnek, és távoli közönségek napirendjére, attitűdjeire és percepcióira is hatni próbálnak (Weimann-Winn, 1994). Abrahms viszont arra figyelmeztet, hogy ez sokszor politikailag eredménytelen, különösen akkor, ha civil célpontok elleni támadásokra épül (Abrahms, 2006). Dienes felől nézve azonban mindkét állítás érthető, ha a terrort jelként értelmezzük. Olyan jelként, amely túl nagy árat fizettet az emberi eszmélettel.
Fontos határvonal következik ebből. Nem minden félelemre építő biztonságpolitika félelemtechné, még kevésbé terrorizmus. Egy államnak lehet kötelessége a védelem, a rendkívüli helyzetek kezelése, a kockázatok közlése. A biztonságpolitika nem attól válik problematikussá, hogy félelemmel számol, hanem attól, ha a félelmet nem csillapítani, hanem fenntartani kezdi. Ekkor a félelem önálló kormányzási logikává válhat, a „biztonság” szó lezárhat minden vitát, a kivételes intézkedések tartóssá válhatnak, a civilek szenvedése pedig kommunikációs eszközzé alakulhat. Buzan, Wæver és de Wilde biztonságiasítás-elmélete éppen arra figyelmeztet, hogy egy ügy biztonsági fenyegetésként való megnevezése rendkívüli politikai mozgásteret nyithat meg (Buzan-Wæver-de Wilde, 1998, 23-26). Primoratz és Walzer nyomán ezért a civil immunitás – a nem harcolók szándékos célponttá tételének tilalma – marad az egyik legfontosabb erkölcsi vörös vonal (Primoratz, 2013; Walzer, 1977).
De mi van akkor, ha a félelem nemcsak beszűkít, hanem néha pontosabban látóvá is tesz? Ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Félni néha ésszerű. A félelem figyelmeztethet, óvatossá tehet, megvédhet. A döntő különbség nem aközött húzódik, hogy van-e félelem, hanem aközött, hogy a félelem jogos éberségként működik-e, vagy szerkesztett, fenntartott, politikailag hasznosított állapottá válik. Az utóbbi azért veszélyes, mert nem egyszerűen óvatosságra int, hanem beszűkíti a mérlegelést, kijelöli az ellenséget, és előre megmondja, mely válaszok tűnhetnek elfogadhatónak. A kérdés ezért nem az, hogy félünk-e, hanem az, hogy a félelem gondolkodik-e helyettünk. Ezért kiemelten fontosnak tartom annak a kérdésnek a tisztázását, amiről Dienes nyomán beszélhetünk, a reflektált eszméletről, arról az állapotról, amikor képesek vagyunk ránézni saját félelmünkre. Mi a valódi fenyegetés? Mi az, amit csak fenyegetésként kereteznek? Milyen árat fizetünk a biztonságért? Meddig tarthat egy kivételes intézkedés? És kinek a méltósága tűnik el közben a képből? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nem gyengíti a biztonság érzetét, hanem megakadályozza, hogy a biztonság nevében az eszmélet végleg beszűküljön.
A félelemtechné ellenszere tehát nem a bátorság pózának felvétele, hanem a tágítás. Ennek jellemzője a lassabb, tudatosabb hírfogyasztás, egyúttal több kontextus megismerése. A tény és az értékelés szétválasztása. A reális kockázati tényezők felmérése és a politikai keretezés megkülönböztetése. A kivételes intézkedések időkorlátja, indokolási kötelezettsége és visszavonhatósága. És legfőképpen mindezek alapján annak tudatos megakadályozása, hogy a félelem ne zárja be végleg a világot.
Álláspontom szerint a terror akkor ér célt, ha nemcsak embereket sebez meg, hanem a közös képzeletet is. Dienes Valéria felől nézve ezért a szabadság nem pusztán jogi kategória, hanem eszméleti tágasság. Annak képessége, hogy a veszélyt komolyan vesszük, de nem engedjük, hogy az egész valóságot a veszély nyelje el (vö. Dienes, ~1974/2016a; Dienes, 1974/2016b; Dienes, 1974/2016c).
Felhasznált szakirodalom:
Abrahms, Max (2006): Why Terrorism Does Not Work. International Security, 31(2), 42-78. https://www.jstor.org/stable/4137516?seq=1
Buzan, Barry – Wæver, Ole – de Wilde, Jaap (2006): A biztonsági elemzés új keretei. In: Póti László (szerk.): Nemzetközi biztonsági tanulmányok. Önértelmezés és viták a hidegháború utáni korszakban. Budapest: Zrínyi Kiadó, 53–112.
Dienes Valéria (1934): Az intuíció kérdéséhez. Nyugat, 1934/6 https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Nyugat-nyugat-1908-1941-FFFF0002/1934-18F98/1934-6-szam-2EA298/dienes-valeria-az-intuicio-kerdesehez-AA398/
Dienes Valéria (1983): Miénk az Idő. Szerk.: Rozgonyi Péter – Rozgonyiné Bóna Ilona, Szent István Társulat, Budapest.
Dienes Valéria (~1974/2016a): Az első valóságelem. In.: Fenyves Márk (szerk.): A tánc reformja – a mozdulatművészet vonzásában. Orkesztika Alapítvány, Budapest, 115-119.
Dienes Valéria (1974/2016b): Jel és Mozdulat: Evologika (Gadányiné példánya). In.: Fenyves Márk (szerk.): A tánc reformja – a mozdulatművészet vonzásában. Orkesztika Alapítvány, Budapest, 121-128.
Dienes Valéria (1974/2016c): Szimbolika – Evologika: A szimbolika főbb problémái. In.: Fenyves Márk (szerk.): A tánc reformja – a mozdulatművészet vonzásában. Orkesztika Alapítvány, Budapest, 129-167.
Kydd, Andrew H. – Walter, Barbara F. (2006): The Strategies of Terrorism. International Security, 31(1), 49-80. https://www.jstor.org/stable/4137539?seq=1
Parry, Richard (2003/2024): Episteme and Techne. The Stanford Encyclopedia of Philosophy. First published: 11 April 2003; substantive revision: 19 December 2024. https://plato.stanford.edu/entries/episteme-techne/
Primoratz, Igor (2013): Terrorism – A Philosophical Investigation. Malden, MA: Polity Press. Vö.: Fekete Sándor (2021): Terrorizmus és filozófia. Szellem és Tudomány. A Miskolci Egyetem Alkalmazott Társadalomtudományok Intézetének folyóirata, 2021/2. szám, június, 105–119.
Walzer, Michael (1977): Just and Unjust Wars – A Moral Argument with Historical Illustrations. Basic Books, New York.
Weimann, Gabriel – Winn, Conrad (1994): The Theater of Terror – Mass Media and International Terrorism. Longman, New York.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
