Jakobitizmus a kora újkori brit médiatérben
RECENZIÓ – Leith Davis új monográfiája a XVIII. századi brit médiatérben vizsgálja meg a politikai legitimáció körüli történeti diskurzusok kulturális emlékezetté válásának folyamatát a jakobitizmus példáján keresztül.
Leith Davis legújabb, Jacobitism and Cultural Memory, 1688–1830 című, 2025-ben a Cambridge University Press gondozásában megjelent munkája a jakobitizmus kérdését a kulturális emlékezet és a médiatörténet metszéspontjában vizsgálja. A kanadai Simon Fraser University professzora és az egyetem Skót Tudományok Központjának (Centre for Scottish Studies) vezetője a hosszú XVIII. század brit irodalom-, könyv- és médiatörténetének elismert kutatója, aki korábbi munkáiban már visszatérően foglalkozott az anglo-brit, ír és skót kulturális kapcsolatokkal, a médiaközvetítés és az emlékezetpolitika kérdéseivel. E megközelítés új kötetének interdiszciplináris megközelítésében is jól tükröződik. A könyv a Cambridge University Press Elements in Eighteenth-Century Connections sorozatában látott napvilágot és nyílt hozzáféréssel (Open Access) ingyenesen elérhető a Cambridge Core-on. A munka alapvető célja, hogy feltárja, miként alakultak ki és rögzültek azok a reprezentációk, amelyek a Stuart-restaurációért küzdő jakobitákról a XVIII–XIX. század folyamán dominánssá váltak a szigetországban.
A szerző kiindulópontja az 1688–1689-es hatalomváltás, amely az anglo-brit történelem egyik klasszikus fordulópontjaként vonult be a historiográfiába. II. Jakab (1685–1688) katolikus uralkodó elűzését és Orániai (III.) Vilmos (1689–1702), valamint II. Mária – mint társuralkodók – trónra lépését a kortárs és utólagos értelmezések egyaránt a politikai és vallási konfliktusok lezárásaként és egy új alkotmányos berendezkedés kezdeteként írták le. Az úgynevezett „dicsőséges forradalomként” kanonizált eseménysor a whig történeti narratívában hosszú időn keresztül a brit politikai rendszer stabilizálódásának és a parlamentáris kormányzás megszilárdulásának alapjaként jelent meg. Davis azonban meggyőzően érvel amellett, hogy ez a stabilizációs narratíva maga is történeti konstrukció. A jakobita mozgalom több mint fél évszázadon keresztül folyamatos kihívást jelentett a szigetországban a fennálló rend legitimációjára nézve, így az 1688–1689-es politikai fordulat korántsem tekinthető egy lezárt és egyértelműen konszolidált politikai állapot kezdetének.
A jakobitizmus ebben az értelmezésben nem pusztán „lázadásként”, hanem egy alternatív legitimációs modellként ragadható meg, amely dinasztikus, vallási és politikai érvekre egyaránt támaszkodott. Ebből a szempontból a kötet egyik fontos nóvuma, hogy a jakobitizmust a politikai gondolkodás történetébe is visszahelyezi. A Stuart-hűség kérdése ugyanis nem egyszerűen dinasztikus lojalitást jelentett, hanem az uralkodói hatalom forrásáról, a törvényességről és az ellenállás jogáról szóló viták része volt. Davis ugyan nem használ kifejezetten államelméleti fogalomkészletet, elemzései mégis világosan rámutatnak arra, hogy a jakobita–hannoveri konfliktus – vagyis a Stuart-restaurációt támogató irányzat és az 1714-től uralomra kerülő, protestáns Hannover-ház legitimitását védelmező politikai rend közötti feszültség – a korai modern államiság egyik alapvető problematikáját, a politikai legitimitás törékeny természetét tette láthatóvá.
A kötet különösen erős a vonatkozó könyv- és médiatörténeti dimenzió feltárásában. Davis részletesen bemutatja, hogy a XVIII. század elején átalakuló angol médiakörnyezet – mindenekelőtt a nyomtatott sajtó expanziója és a cenzúra lazulása – miként teremtett új feltételeket a politikai üzenetek terjedéséhez. A jakobitizmusról alkotott kép nem egyetlen „forrásból” származott, hanem különböző médiumok – nyomtatott pamfletek, újságok, ugyanakkor kéziratok, sőt dalok és vizuális anyagok – egymásra épülő közvetítése révén jött létre. Ebben az értelemben a kötet egyik kulcsfogalma a mediáció (mediation): az a folyamat, melynek révén bizonyos narratívák ismétlődés és „újraközvetítés” útján kollektív referenciapontokká válnak (vö. Davis pp. 4–15). A szerző ehhez kapcsolódóan meggyőzően mutatja be, hogy a XVIII. századi angol (1707-et követően brit) médiatér nem semleges közeg volt, hanem aktívan alakította a politikai értelmezési kereteket. A jakobitizmus esetében ez azt jelentette, hogy az állam által támogatott, jakobita-ellenes narratívák nagyobb nyilvánosságot kaptak, míg a jakobita „ellen-emlékezet” gyakran marginalizált, kódolt vagy informális csatornákon keresztül maradt fenn.
A kötet szerkezete is ezt a kettősséget követi. Az első nagy egység (a bevezető fejezet, valamint az 1688 és 1746 közötti időszakot tárgyaló második, Shaping Jacobitism című fejezet) a jakobitizmus aktív korszakát vizsgálja, hangsúlyozva, hogy a mozgalom jelenléte nem korlátozódott az ismert felkelésekre, hanem folyamatos politikai és kommunikációs tevékenységként értelmezhető. A második egység (a kötet harmadik, Re-membering Jacobitism című, az 1747 és 1830 közötti időszakot tárgyaló fejezete) pedig azt mutatja be, miként alakult át a jakobitizmus emlékezete: hogyan vált a politikai fenyegetésből fokozatosan romantizált történeti hagyomány.
Elméleti szempontból Davis a kulturális emlékezet kutatásának klasszikus irányzataira támaszkodik, ugyanakkor azokat tudatosan a könyv- és médiatörténeti elemzés módszertani megfontolásaival kapcsolja össze. Különösen termékeny a „csomópontok” (ang. knots of memory, fr. noeuds de mémoire) Michael Rothberg-féle fogalmának alkalmazása (vö. Davis, pp. 10–11), amely a különböző – gyakran egymással ellentétes – emlékezeti narratívák összefonódását írja le. Ez a modell jól ragadja meg azt a komplex helyzetet, amelyben a hivatalos és ellenzéki értelmezések nem egymást kizárva, hanem egymásba ágyazódva léteznek.
A koncepció egyben fontos elmozdulást is jelent a kulturális emlékezetkutatás klasszikus, Pierre Nora francia történész nevéhez köthető lieux de mémoire (ang. sites of memory; magyarul: „emlékezethelyek”) fogalmához képest. Míg Nora modellje elsősorban az emlékezet rögzülésének viszonylag stabil, szimbolikus „helyeire” – eseményekre, szövegekre, emlékművekre – koncentrál, addig az amerikai irodalom- és emlékezetkutató Rothberg „csomópontjai” a jelentések dinamikus, hálózatszerű kialakulását hangsúlyozzák. Ebben az értelmezésben az emlékezet nem statikus reprezentációk összessége, hanem egymással versengő és egymást keresztező narratívák folyamatos újrakonfigurálódása. Davis elemzése éppen ezt a mediális és diszkurzív mozgást teszi láthatóvá a jakobitizmus esetében, ahol a pro- és antijakobita értelmezések nem különálló „emlékezethelyek” formájában, hanem egymásba gabalyodó jelentésmezőkben maradnak fenn.
Mindazonáltal a kötet egyik korlátja véleményem szerint épp ebből az erősségéből fakad. Miközben ugyanis Davis rendkívül érzékenyen elemzi a mediális közvetítés szerepét, kevésbé bontja ki annak államelméleti implikációit. A legitimáció, a szuverenitás vagy az ellenállás kérdései inkább implicit módon jelennek meg, mintsem expliciten kidolgozott fogalmi keretben. Egy erőteljesebb államelméleti reflexió – például a korabeli politikai gondolkodók (Filmer, Locke, vagy akár a későbbi whig és tory szerzők) bevonásával – tovább mélyíthette volna elemzéseit. Különösen termékeny irányt jelenthetne például annak részletesebb vizsgálata, hogy a jakobita és antijakobita értelmezések miként kapcsolódtak a korabeli legitimációs elméletekhez: a szerződéselméleti gondolkodáshoz, az isteni jogon alapuló monarchia védelméhez, illetve a parlamenti szuverenitás fokozatos térnyeréséhez. A jakobitizmus ilyen megközelítésben nem csupán kulturális emlékezetként, hanem a politikai autoritás alapjairól szóló, egymással versengő normatív modellek egyikeként is értelmezhető lenne.
Emellett az is további árnyalást nyerhetett volna, hogy a különböző médiumok – pamfletek, újságok, kéziratok vagy éppen populáris nyomtatványok – miként közvetítették és alakították át ezeket az elméleti pozíciókat a szélesebb nyilvánosság számára. Mindez különösen azért releváns, mert Davis elemzései maguk is egy olyan médiatér képét vázolják fel, amelyben a politikai jelentések nem pusztán tükröződnek, hanem formálódnak és újrarendeződnek. Egy explicitebb államelméleti keret bevonása így nemcsak kiegészíthetné, hanem tovább is erősíthetné a kötet egyik központi állítását, mely szerint a jakobitizmus története a legitimációról szóló viták és azok mediális közvetítése nélkül (és fordítva) nem érthető meg teljes mélységében.
E kritikai megjegyzés azonban nem csökkenti a kötet jelentőségét. Davis munkája olyan értelmezési keretet kínál, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy kapcsolódjon a kora újkori politikai kommunikáció médiában közvetített használatának vizsgálatához. A jakobitizmus példája pedig kiválóan megmutatja, hogy a politikai jelentések nem pusztán intézményi szinten, hanem a nyilvánosság különböző színterein, egymással versengő narratívák formájában jönnek létre. Összességében a kötet fontos hozzájárulás a 18. századi brit politikai gondolkodás kutatásához, különösen azok számára kínálva új szempontokat, akik a médiatér és a politikai jelentésképzés kapcsolatát vizsgálják.
Davis, Leith (2025): Jacobitism and Cultural Memory, 1688–1830. (Elements in Eighteenth-Century Connections) Cambridge: Cambridge University Press. DOI: 10.1017/9781108986441
Nyitókép forrása: mychadre77 / depositphotos.com
