Miért a gazdagokat gazdagítja a pénznyomtatás?
A modern gazdaságpolitika egyik legnépszerűbb vonása, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeit pénznyomtatási és más nagyvonalú kormányzati programokkal igyekszik felemelni. A jól ismert multiplikátorhatás szerint a gazdaságba fecskendezett friss tőke megolajozza a gépezetet, munkahelyeket teremt és fellendíti a termelést. Azonban a jó szándék a közgazdaságtanban ritkán garancia a sikerre. Ahogy a lakbérszabályozás vagy a vámok is gyakran pont azokat sújtják, akiket védeni hivatottak, úgy a monetáris ösztönzés mögött is láthatatlan folyamatok zajlanak. A mainstream gondolkodás úgy véli, hogy a pénzmennyiség növekedése révén keletkezett infláció és vásárlóerő romlás egyfajta egyenletesen eloszló, mindenkit egyformán érintő teherként jelenik meg. A valóság egy sokkal mélyebb igazságtalanságot rejt: a Cantillon-effektust.
Az eredeti felismerés: XVIII. századi logika a modern világban
Az 1700-as évek első felében Richard Cantillon ír–francia közgazdász egy egyszerű, mégis rendkívül időtálló összefüggésre lett figyelmes: amikor új pénz kerül a gazdaságba, az nem mindenkihez jut el egyszerre és egyenlő mértékben, vagyis mindig lesznek nyertesek és vesztesek. Azok, akik először férnek hozzá, nagyobb eséllyel profitálnak belőle. Ez az összefüggés olyan rejtett mechanizmust ír le, amely a gazdasági egyenlőtlenségek, az eszközár-buborékok és az inflációs hullámok mögött húzódhat meg [ld.: 1;2;3;4;5;6].
Ennek oka viszonylag egyszerű: az új pénz nem „szóródik szét” azonnal a gazdaság egészében, hanem meghatározott csatornákon keresztül áramlik be. Azok a gazdasági szereplők, akik közelebb vannak ezekhez a csatornákhoz – például a pénzügyi piacokhoz vagy a hitelhez való hozzáféréshez –, hamarabb jutnak hozzá az új forrásokhoz, így előnybe kerülnek. Ezzel szemben azok, akik távolabb helyezkednek el ettől a pénzügyi áramlástól, csak később érzékelik a hatásokat, gyakran már emelkedő árak és romló vásárlóerő formájában.
Cantillon idejében ezt az új arany- és ezüstbányák felfedezése szemléltette. Az új nemesfémhez legközelebb állók (pl. bányatulajdonosok, uralkodók, kereskedők) már akkor elkezdték elkölteni a vagyonukat, amikor az árak még a korábbi szintjeiken voltak. Ahogy ez a pénz szétáramlott a gazdaságban, mint a vízben szétterjedő hullámok, fokozatosan emelte meg az árakat. Mire a pénz eljutott a kisemberekhez, a vásárlóerejük már csökkent, mert a gazdagok kereslete felverte a termékek árát.
A gazdaság szerkezeti torzulása
Cantillon rámutatott, hogy a pénzbőség nemcsak az árakat emeli, hanem a gazdaság szerkezetét is átalakítja. Akkoriban a gazdagokhoz került új pénz a luxustermékek (pl. hús és bor) keresletét növelte. A gazdák látva a magas árakat, a gabonatermelés helyett állattenyésztésre álltak át. A pénzbőség forrásának elapadásakor azonban a kiépült gazdasági szerkezet fenntarthatatlanná vált, tömeges csődökhöz vezetve. Az új pénz tehát mesterséges és gyakran törékeny irányba kényszeríti a termelést.
Cantillon megfigyelése a modern közgazdasági gondolkodásban is visszaköszön. A mai elméletek szerint a bőséges likviditás vagy a tartósan alacsony kamatszint nemcsak az árszintekre hat, hanem a beruházások szerkezetét is torzíthatja. Az olyan közgazdászok, mint Friedrich Hayek és Ludwig von Mises az osztrák konjunktúraelméletben arra hívták fel a figyelmet, hogy a hitelbővülés gyakran olyan beruházásokat ösztönöz, amelyek a bőséges finanszírozás időszakában nyereségesnek tűnnek, ám később fenntarthatatlanná válnak. Hasonló jelenséget ír le Hyman Minsky pénzügyi instabilitási hipotézise is, amely szerint a hosszabb fellendülési időszakok egyre kockázatosabb beruházásokhoz és végül pénzügyi korrekciókhoz vezethetnek. Ezek a megközelítések lényegében ugyanarra a mechanizmusra mutatnak rá, amelyet Cantillon már a 18. században felismert: az új pénz nem semlegesen oszlik el a gazdaságban, hanem átmenetileg átalakítja a termelési és beruházási szerkezetet, ami bizonyos szektorok túlzott növekedéséhez, majd később korrekciókhoz vagy válságokhoz vezethet.
A modern mechanizmus: a pénzpiacoktól a reálgazdaságig
Ma az új likviditás nem aranybányákból, hanem a jegybankokon (mint a Fed) és a kereskedelmi bankokon keresztül érkezik. A pénz útja többnyire ma is szigorú hierarchiát követ:
- Első kör: A pénzügyi piacok, hedge fundok és nagy mérleggel rendelkező bankok jutnak hozzá először a likviditáshoz.
- Második kör: A nagyvállalatok és a tőkeerős hitelfelvevők olcsó hitelt kapnak, amiből beruháznak és terjeszkednek a még aktuális árakon.
- Harmadik kör: Az eszközárak (részvények, ingatlanok) drasztikusan emelkedni kezdenek, mivel az új pénz korlátozott számú befektetési lehetőséget „üldöz”.
- Negyedik kör: Megjelenik a fogyasztói infláció.
- Utolsó kör: A bérek emelkednek a legkésőbb, gyakran csak akkor, amikor a reálbér és a vásárlóerő már jelentősen csökkent.
Ez megmagyarázza, miért látunk szárnyaló tőzsdét és ingatlanpiacot még gazdasági válságok idején is, miközben az átlagemberek megélhetési válsággal küzdenek.
Cantillon hatás a számok tükrében
A Cantillon-effektus hatása nem elméleti feltevés, hanem adatokkal is igazolható. A vagyoni ollót tekintve elmondható, hogy az USA-ban a felső 10% rendelkezik a vagyon kb. 70%-ával, miközben az alsó 50% csak megközelítőleg 2-3%-ot birtokol. A leggazdagabb 0,1% közel 5,5-ször akkora vagyonnal rendelkezik, mint az amerikaiak alsó 50%-a összesen. Továbbá, a leggazdagabb 10% birtokolja a részvények közel 90%-át, míg az alsó 50% mindössze 1%-ot.
Hasonló folyamatokat árulnak el a lakáspiaci folyamatok is: 1985-ben a „Baby Boomer” generáció a jövedelme 3,5-szorosáért vett házat. Ma a milleniumi és a Z generáció számára ez az arány több, mint 5-szörös.
Szintén beszédes statisztika, hogy 2008 óta a pénzmennyiség (M2) közel 190%-kal nőtt, miközben a medián reálbérek növekedése 12% körül maradt.
Alternatívák: kripto, CBDC és a jövő
A Bitcoin és más kriptovaluták jelenlegi pénzügyi rendszer hibáira válaszul jöttek létre. A BTC fix kínálati szabályokkal rendelkezik, így próbálva kiiktatni a végtelen pénzkínálat növekedést. Érdekesség azonban, hogy a Cantillon-effektus itt is megjelent: a korai bányászok és fejlesztők (akik közelebb voltak a forráshoz) aránytalanul nagy vagyonokra tehettek szert.
Ami a digitális jegybankpénzeket (CBDC) illeti, ha a jegybank közvetlenül a lakossági tárcákba utalná a pénzt, a hatás egyenletesebb lehetne. Ebben a környezetben azonban az „első hozzáférés” kérdése már nemcsak intézményi, hanem technológiai jellegű is lehet. Elképzelhető, hogy a jövőben algoritmusok és kódok határozzák meg, ki jut először az új likviditáshoz. Ebben az esetben a technológiai fejlődés és az MI-vezérelt piacok csak tovább élesítik a különbséget: a jövőben nem a királyhoz való közelség, hanem az algoritmusok gyorsasága döntheti el, ki kapja az új pénz első egységeit. A Cantillon-hatás így továbbra is releváns maradhat, csak éppen egy digitális és technológiai környezetben.
Van-e kiút?
A Cantillon-effektus emlékeztet minket, hogy a pénz nem feltétlenül semleges. Az, hogy hogyan és min keresztül kerül a gazdaságba, alapvetően meghatározza a társadalmi vagyoni és jövedelmi viszonyokat.
Amíg a monetáris rendszer a banki és eszközpiaci csatornákra épül, addig a pénznyomtatás elkerülhetetlenül a vagyoni egyenlőtlenségeket fogja mélyíteni, bármilyen nemes cél is legyen a kormányzati programok hátterében. Bár a gazdaságpolitikusok gyakran azzal indokolják a pénznyomtatást, hogy az „segít a szegényeken”, a Cantillon-hatás inkább azt igazolja, hogy a nem megfelelően célzott programok sokkal inkább regresszív adóként funkcionálnak.
A Cantillon-hatás azonosítása természetesen önmagában nem változtat meg semmit sem a rendszerről. Megváltoztathatja viszont annak a módját, ahogy a pénzügyeinkről és a pénzügyi folyamatokról gondolkodunk.
Nyitókép forrása: etiamos / depositphotos.com
