RECENZIÓ – Honnan indult, merre tart a mesterséges intelligencia (MI), valamint a róla való emberi gondolkodás?
E szövevényes kérdéseket járja körül Richard Susskind legújabb könyve, a Hogyan gondolkodjunk a mesterséges intelligenciáról – a tévelygők útmutatója (How to Think about AI – A Guide for the Perplexed). Az alig kétszázoldalas munka lényegre törően beszéli el az MI múltját és jelenét, fogalmaz meg előrejelzéseket annak jövőjét illetően, valamint gondolatébresztő kapaszkodókat nyújt mindazon gazdasági, társadalmi és politikai átalakulásokkal kapcsolatban, melyek a könyvben vázolt tendenciák tükrében valószínűsíthetőek a szerző szerint.
Ugyan a szerző, Richard Susskind szakterülete eredendően a jogtudomány volt, már a 80-as évek óta foglalkozik aktívan a mesterséges intelligenciának a jog, és részben az orvostudományok terén való hasznosíthatóságával. Ily módon Susskind az elsők között kísérletezett olyan döntési fák létrehozatalával, melyek akár a bírósági ítélethozatalban, akár az orvosi diagnosztikában a munkafolyamatok időtartamának lerövidítését és minőségének javítását eredményezhetik. Nem meglepő tehát, hogy a jelen kötet nem egy szokványos eszme- vagy tudománytörténeti áttekintés, hanem önéletrajzi utalásokban is bővelkedik.
A gondolatmenet mindazonáltal egy tényleges tudománytörténeti áttekintéssel veszi kezdetét, mely nem merészkedik távolabbra a múlt század közepénél (nem találkozunk tehát benne az MI előfutárainak tekintett Giordano Brunoval vagy Leibniz-cel, de az alcímben megidézett Moses Maimonidész nevét is hiába keresnénk a névmutatóban). Helyettük az az Alan Turing képezi a történet kiindulópontját, aki az 1950-es, Computing Machinery and Intelligence című tanulmányában már öntanuló gépeket vizionált, majd a jóval kevésbé ambiciózus megvalósítási kísérletek, valamint a Susskind által az „MI télidejének” nevezett 70-es évek után érkezünk el a már említett döntési fákhoz, végül pedig az eredeti, turingi elképzelésekkel már sokkal inkább harmonizáló nagy nyelvi modellekhez.
Ezen a ponton vetődik fel a kérdés, hogy mennyire lehetünk elégedettek az eddigi eredményekkel. Ennek kapcsán két, markánsan eltérő véleményt idéz a szerző: az első Henry Kissingeré, aki élete vége felé a döntéshozatal forradalmasításának lehetőségét vélte felfedezni az épp akkortájt piacra kerülő, NLP-alapú alkalmazásokban, míg a másik végletet az a Noam Chomsky képezte, aki „amorálisnak és áltudományosnak” tartotta az említett rendszereket, melyek „az emberi elmével összehasonlítva egészen jelentéktelenek” szerinte (41–42). Susskind úgy véli, a maga módján mindkét félnek igaza van, a köztük feszülő nézetkülönbség mindössze annak tudható be, hogy eredmény- (outcome), vagy feldolgozásszempontból (process) vizsgáljuk-e az MI-t.
Az elmélet után viszont a gyakorlat kerül rivaldafénybe. Susskind korábban ugyan egy teljes, immár magyarul is olvasható könyvet szentelt a kérdésnek (A szakmák jövője – Hogyan változtatja meg a technológia a szakemberek munkáját?, Antall József Tudásközpont, 2018), mégis fontosnak tartotta egy fejezet erejéig itt is összefoglalni annak legfontosabb tanulságait. A szerző, tőle szokatlanul baljós nézetei pedig itt kezdenek túlsúlyba kerülni: elgondolásai szerint ugyanis nem léteznek technológiai korlátai annak, hogy a jövőben bármilyen feladatot gépek végezzenek majd el, ami magától értetődően radikális munkaerőpiaci átalakulásokhoz vezet majd. Hogy pillanatnyilag mégsem aggódunk eléggé a ránk leselkedő nehézségek miatt, az szerinte csakis az általa „ez ránk úgysem vonatkozik”-jellegű előítéletnek (not-us thinking) köszönhető: empirikus kutatásai során ugyanis azt tapasztalta, hogy a különböző szakmák képviselői érvek garmadáját voltak képesek felsorakoztatni amellett, hogy más szakmák miért szűnnek majd meg az MI-nek köszönhetően, a sajátjukról viszont feltételezni sem voltak képesek ugyanezt (tehát az orvosok biztosra vették, hogy jogászokra nem, vagy alig lesz csak szükség a jövőben, a jogászok viszont az orvosokról gondolták ugyanezt). Susskind szerint ezek a mintázatok jól megalapozott, racionális meggyőződés helyett üres, kincstári optimizmusról árulkodnak, melyekből aligha győződhetünk meg az MI ártalmatlanságáról.
A soron következő fejezetek viszont csak még tovább borzolhatják az olvasói kedélyeket. A szerző ugyanis az előbb említett gazdasági mellett további hat olyan kockázattípust sorol fel, melyek a mesterséges intelligencia térnyeréséből fakadhatnak (az MI iránt tanúsított túlzott bizalomból eredő hibás döntésektől kezdve a demokratikus intézményrendszer lehetséges összeomlásán át önmagunk teljes kipusztításáig). Nem beszélve ugyanis a gépi úton előállított álhírekről, deepfake tartalmakról stb., melyek játszi könnyedséggel téveszthetik meg a fogyasztókat, választási lehetőségeinket olajozottan szűkíthetik le azok a prediktív technológiák is, melyek saját korábbi döntéseinkből, választásainkból igyekeznek megjósolni későbbi elhatározásainkat, ami szintén a befolyásolásnak egy eszköze – még ha önkéntelen is.
Mindezzel azonban nem a maradék életkedvünktől kíván megfosztani minket Susskind, hanem az MI-vel kapcsolatos jogi és politikai szabályozás fontosságára igyekszik ráirányítani a figyelmet: a hiábavaló optimizmus és az erre épülő struccpolitika helyett – pontosabban általa sem körvonalazott – szabályokra van szükség szerinte, mert a most következő évek technológiai fejlődése évtizedekre előre meghatározhatja teljes világunkat.
Mindezt követően a könyv zárófejezetei immár a jövőben játszódnak. A szerző öt lehetséges szcenáriót vázol a mesterséges intelligencia további fejlődését illetően, melyek közül ő az általános mesterséges intelligencia-hipotézist (Artificial General Intelligence / AGI Hypothesis) tartja a legvalószínűbbnek, melynek értelmében a gépek 2030–35 körül elérhetik az emberi szintű intelligencia mértékét. Susskind a technológiai fejlődés menetében tapasztalható sebességre alapozza mindezt (és ugyanezen az alapon veti el például Ray Kurzweil szingularitás-hipotézisét, melynek értelmében az emberiség belátható időn belül eggyé válhatna gépekkel). De ugyancsak ezeknek a zárógondolatoknak a fényében válnak érthetővé a szerző korábbi, részben baljós próféciái is.
A Hogyan gondolkodjunk a mesterséges intelligenciáról tehát több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, éppen emiatt pedig disztópia helyett sokkal inkább tekinthetjük olyan jeremiádnak, melynek szerzője valamely közelgő veszély elhárítására buzdítja olvasóit. Szerkezetét tekintve pedig akár Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájával is párhuzamba állíthatjuk, mely ugyancsak a régmúltban kezdődik, a távoli jövőben ér véget, a kettő közötti idő pedig öntörvényű gépekkel való viaskodással telik.
Richard Susskind: How to Think about AI – A Guide for the Perplexed, Oxford University Press, Oxford, 2025. Nyitókép forrása: Melpomene / depositphotos.com
