Az Egyházi Állam születése nem pusztán egyháztörténeti esemény, hanem a középkori politikai legitimitás egyik legtanulságosabb esete. Egy olyan hatalmi konstrukció kialakulása, amelynek jogalapját egy utóbb hamisnak bizonyult oklevél, a Donatio Constantini volt hivatva biztosítani, miközben tényleges létrejöttét a ravennai exarchátus bukása és a frank–pápai „keresztbe-legitimálás” politikai realitása tette lehetővé. A felkenés szakrális aktusa, a császári auktoritás kérdése és a „szuverenitás” hiányos kellékei együttesen világítanak rá arra, hogy az államiság a korai középkorban nem adottság, hanem vitatható és többnyire utólag igazolt konstrukció volt.
Az úgynevezett Egyházi Állam létrejöttének és státuszának kérdése többek között azért különösen érdekes, mert megalapítását az utóbb hamisnak bizonyult constantinusi adománylevéllel (Donatio Constantini) igazolta. E dokumentum hamisítvány voltára igen erős, jogias érvekkel mutatott rá már Dante a De Monarchia című művében. Azt hangsúlyozta, hogy egy ilyen adományozás ellentétben állna a császári hivatallal, ami pedig a birodalom egységét volt hivatva szolgálni. A hamisítás tényét utóbb a XV. századi humanista, Lorenzo Valla nyelvészeti érvekkel igazolta.
Persze korábban is igen gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a dokumentum bevezető része az „Alamannicus, Gothicus, Sarmaticus, Germanicus, Britannicus” kifejezéseken túl tartalmazza a „Hunnicus” jelzőt is. Utóbbi azért felettébb különös egy Kr. u. 337-ig uralkodó császár rendelkezései között, mert a hunok európai feltűnését évtizedekkel későbbre, nagyjából a Kr. u. 370-es évekre teszik a források. Persze az is igen különös, hogy a jelenlegi kutatások szerint a VIII. század tájékára – tehát nagyjából a Kr. u. 700 és 800 közötti időszakra – datált hamisítvány vajon miért említi a hunokat, akik Attila 453-as halála után állítólag a keletre vonultak, illetve a később velük azonosított magyarok pedig majd csak száz-kétszáz évvel később jelennek meg a Kárpát-medencében. A hunok V. század utáni említésére azonban magyarázatul szolgálhat a korban szokásos gyakorlat, mely a különböző népeket, azok elnevezését (különösen a sztyeppei eredetű népek esetén) keverte, illetve következetlenül használta. Mindez persze nem magyarázhatja a hunok IV. század eleji okirati említését azok európai megjelenése előtt.
Az Egyházi Állam kialakulása – a Patrimonium Sancti Petrinek Nagy Szent Gergely (Kr. u. 590-604) által való megerősítésén túl – a ravennai exarchátusnak VIII. század első felében végbement fokozatos gyengülésével, majd a század közepén történt megszűnésével hozható összefüggésbe. Róma püspökei eladdig a „Szent Péter örökségének” nevezett területeket a Bizáncban székelő császár joghatósága alatt birtokolták.
A tényleges hatalmi viszonyokat, és azok megváltozását jól szemlélteti, hogy – amint azt Gergely Jenő megállapítja – „I. Constantinus (708–715) volt az utolsó. akit a császár, mint holmi hivatalnokot, Bizáncba rendelt”. Szólnak ugyan források Kis Pipinnek a 750-es évek tájékán, a longobárdok felett aratott győzelmét követő időkben történt adományozásairól, de mindez – minthogy magának Kis Pipinnek mint újkeletű (a Meroving III. Childerichet trónjáról megfosztó) uralkodónak szintén legitimitási nehézségekkel kellett szembenéznie – meglehetősen gyenge lábakon álló érvet szolgáltatott az Egyházi Állam legitimitása mellett. Igen problematikus ugyanis, hogy egy állam (jelen esetben az Egyházi Állam) saját legitimitását egy illegitim uralkodó aktusára kívánja visszavezetni.
III. István pápa (752–757), akit elődjének, II. István pápa érvénytelennek tekintett rövid pontifikátusa miatt II. Istvánként is említenek, 754-ben frank földre utazott, és Saint Denis-ben maga is felkente a korábban, 751-ben a mainzi érsek, Bonifác által uralkodónak már felkent III. Pipint, és Patricius Romanorum címet adományozott a számára. A pápa egyúttal Pipin segítségét kérte a longobárdokkal szemben. Az egymást kölcsönösen, „keresztben” legitimáló személyekről és magukról a legitimációs aktusokról szellemesen írja Gergely: „A pápa tehát a frankok segítségével megalapította a pápai államot, ugyanakkor a pápa közreműködésével Pipin megalakította az első európai öröklődő feudális keresztény monarchiát.”
Ezen a ponton néhány aprónak tűnő, de sokatmondó körülményre célszerű rámutatnunk. Először is, jogi szempontból igencsak bizonytalan, hogy Róma püspökének jogában állt-e római patríciusi címet adományozni bárki számára, különösen pedig az Egyházi Állam létrejötte előtt. Másodszor: részben erre a körülményre, részben a „keresztbe-legitimálás” aggályos voltára tekintettel válhatott szükségessé a Donatio Constantini hamisítványának kreálása. Harmadsorban: a történetírásban igen hangsúlyosan kerül említésre Pipin királyi méltóságának „felkenés” útján való megszerzése. Különös, hogy a későbbi keresztény feudális monarchiáknak mintául szolgáló pipini királyság létrejötte vonatkozásában a filológiailag pontos munkákban felkenésről olvashatunk, azonban koronázásról nem. Mindez érthető azonban, ha tudjuk, hogy az uralkodó beiktatását célzó-megerősítő aktus lényege – Szent Ágoston kifejezésével – az egyház kegyelmet közvetítő szerepének kifejezésre juttatása. Ennek hagyományos formája pedig a leendő uralkodó szentelménnyel való illetése, nem pedig a koronázás. Megjegyzendő, maga a koronaviselés hagyományosan idegen volt a római kultúrától, és maga a korona is alapvetően keleti eredetű uralkodói jelkép.
Az Egyházi Állam tényleges és jogi helyzetét illetően igen pontosan és helyesen fogalmaz Gergely. „A pápa állama azonban a korai feudalizmus időszakában még nem tekinthető szuverén államnak. De jure még mindig az Imperium Romanum keretei közé tartozott. (…) A kialakuló pápai állam kezdetben pedig egyáltalán nem rendelkezett az államiság több fontos kellékével, így elsősorban fegyveres szervezete hiányzott.”
E tényeknek és körülményeknek azonban igen nagy jelentősége van a IX. század közepén létrejött Magyar Nagyfejedelemség államiságának értékelése során is.
Nyitókép, Ismeretlen festő – Konstantin adománya, forrás: wikimedia.org
