Erre figyelmeztetett Jánossy Ferenc, a 20. században élt mérnök-közgazdász, akinek gondolatai, felismerései aktuálisabbak nem is lehetnének a mai polikrízis időszakában.
Jánossy Ferenc (1914–1997) mérnök-közgazdász munkássága a 21. század harmadik évtizedében, 2026-ban is alapvető tanulságokkal szolgál Európa számára. Bár elméleteit a 60-as években alkotta meg, a technológiai váltások és a gazdasági válságok korában aktuálisabbak, mint valaha. A következőkben Jánossy három olyan szellemi hagyatékára hívjuk fel a figyelmet, amiket érdemes lenne napirenden tartani és beépíteni a jelenlegi tudományos diskurzusokba, lett légyen szó az európai versenyképesség és növekedés helyzetéről, vagy épp stratégiai autonómiájának kérdéséről.
1. A Trendvonal-elmélet és a „Gazdasági csodák” demisztifikálása
Jánossy leghíresebb felismerése, hogy a háborúk vagy katasztrófák utáni látványos fellendülések (mint a német vagy japán „gazdasági csoda”) valójában nem rendkívüli növekedések, hanem helyreállítási periódusok.
Lényegében arról van szó, hogy minden gazdaságnak van egy hosszú távú, mélyen gyökerező fejlődési trendvonala. Ha egy sokk (háború, járvány, energiaválság) letöri a termelést, a gazdaság addig nő „csodaszerű” sebességgel, amíg el nem éri az eredeti trendvonalát. Amint visszatért a saját pályájára, a növekedés törvényszerűen lelassul.
Európa a 2020-as évek elejének sokksorozata (pandémia, háború, de-indusztrializáció) után keresi a növekedési utakat. Jánossy figyelmeztetése ma is él: a rövidávú, konjunktúra-élénkítő beavatkozások nem emelik meg a tartós fejlődési pályát. A „fák nem nőnek az égig”, vagyis a mesterségesen fűtött növekedés csak addig tarthat, amíg a gazdaság belső potenciálja azt engedi.
2. A humán tőke (szakmastruktúra) mint a fejlődés valódi hordozója
Jánossy szerint a gazdasági fejlődés ütemét nem a beruházott tőke vagy a gépek mennyisége határozza meg, hanem a munkaerő szakmastruktúrájának változási sebessége.
Hiába építünk modern gyárakat, ha a társadalom tudásszintje és készségei nem fejlődnek ugyanilyen ütemben. Az emberi tudás és a munkakultúra tehetetlensége (lassú változása) szab gátat a gazdasági növekedésnek. A szakmastruktúra csak generációváltásokon keresztül, lassan tud átalakulni.
Az AI (mesterséges intelligencia) és a zöld átállás korában Európa legnagyobb kihívása pontosan ez a „Jánossy-féle korlát”. A technológia gyorsabban változik, mint ahogy az oktatási rendszerek és az emberek átképzése haladni képes. Jánossy elmélete rávilágít, hogy a versenyképesség kulcsa nem az állami szubvenciókban, hanem az emberi tőke minőségében és a társadalmi tanulási képességben rejlik. Vagyis, példának okáért az Ipar 4.0 technológiáinak elterjedését célzó és jelentős volumenű állami támogatások könnyen hamvába hullhatnak, s nem hozzák azt a termelékenységi hatást, amit eredetileg ezen modern technológiák szinergikus és hatékony felhasználásától reméltünk. Bár nagyon világosan látta a technológia hatékony felhasználása és a humán tőke közti kapcsolatot, mégis tévedett, amikor biztosra vette, „hogy az automatizálás a munkatermelékenység növekedésének eddigi ütemét fel fogja gyorsítani” (Jánossy, 2001, 149. o.). A termelékenységi dinamika ugyanis évtizedek óta romló tendenciát követ mindennemű automatizálás és robotizáció ellenére.
3. A modern minőségi növekedés (degrowth) hazai előfutára
Jánossynak volt egy nagyon fontos felismerése, ami felett a szakma teljesen elsikkadt. Ez a felismerés pedig egyértelműen az előfutára a mai modern növekedésen túli koncepciókat kutató irodalmaknak (post-growth, degrowth). Jánossy már 1982-ben publikált arról, hogy a fejlett ipari országok fejlődési lehetősége kifulladt, fordulóponthoz érkeztek, elértek ahhoz a ponthoz, amikor az előző időszak fejlődési folyamata felélte és megszüntette saját előfeltételeit, vagyis: változatlanul nem mehet tovább. Hogy zéró-növekedés következik-e be, vagy még egy kismértékű növekedés fenntartható marad, vagy akár a termelési volumen csökkentése válik szükségessé, azt Jánossy ezen a ponton nem firtatta. Egyértelművé tette azt is, hogy a további növekedés vitathatatlanul a természet újabb megterhelését jelenti, másrészt viszont a növekedés elengedhetetlen, hogy rendelkezésre álljanak azok a horribilis összegek, amelyeket be kell fektetni, hogy az ökológiai egyensúly helyre tudjon állni. Jánossy tehát látta a planetáris korlátokat, de mégis a mennyiségi növekedés kényszerűségéről szólt.
Ezek a gondolatok tehát kiválóan rezonálnak napjaink degrowth irodalmával, ami annak elfogadását szorgalmazza, hogy az exponenciálisan növekvő világgazdaság öngyilkosság, és hogy a gazdasági növekedést vissza kell fogni. Ennek során a humán tőkének, az emberi mentális jóllétnek kitüntetett figyelmet kell adni – ahogy annak fontosságát már Jánossy is kiemelte. Ilyesformán pedig mód nyílhat az újra napirendre került stratégiai autonómia ökológia-tudatos, ezért pedig fenntarthatóbb elérésére.
Összegzés: A velünk élő Jánossy
Jánossy öröksége arra inti a 2026-os döntéshozókat, hogy ne tévesszék össze a válság utáni természetes visszapattanást a tartós növekedéssel; hogy felismerjék, hogy a gazdaság motorja nem a beton és a vas, hanem a humán tőke. Ugyanakkor már Jánossy nyomán is érdemes tovább gondolni azt, hogy a fejlett gazdaságokban a mennyiségi növekedés preferálása ma már inkább tűnik zsákutcának, ami csak a fejlődés illúzióját alapozza meg. Ahogy Jánossy fogalmazott, a fejlődés valódi hordozója nem a felhalmozott tőke, hanem az ember, aki azt működteti, itt az ideje, hogy másra, öko-szociális innovációkra összpontosítson az ember, mintsem a GDP-bűvöletében élve a termelés és fogyasztás szűnni nem akaró emelkedése mellett kötelezze el magát ismét. Mert félő, hogy a konstans növekedés kiváltotta ökológiai válság nyomán már nem lesz lehetőség semmilyen trendvonalra visszatérni.
Az írást a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta.
Nyitókép: depositphotos.com
