2025. december 12-én került sor az NKE Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Intézet szervezésében a nemrég elhunyt Kiss Gy. Csaba művelődés- és irodalomtörténész emlékére rendezett Közép-Európa: történelem, eszme, jövőkép – Tanítványok Kiss Gy. Csaba szellemi örökségéről című konferenciára.
Az intézet vezetője, Hatos Pál köszöntőjében Kiss Gy. Csaba polgári bátorságát és termékeny munkásságát méltatta; a magyarországi Közép-Európa-kutatások központi alakjaként emlékezett rá.
Az Intézet munkatársaiból álló szekciót Demmel József – a konferencia szervezője – nyitotta meg, aki előadásában a zólyomi Karol Kuzmány evangélikus püspök és költő példáján keresztül a 19. századi szlovák-magyar elitek – a lelkészi hivatást betöltő köznemesség – attitűdjét, illetve kettős nyelvhasználatát mutatta be. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc pillanatáig ezt a szlovák nyelvű magyar liberális nemességet semmilyen belső ellentmondás nem jellemezte: reformpárti volt, amit jól illusztrál például Kuzmány Március 16-ra című verse is. A Štúr-féle szlovák pánszlávizmus azonban kényszerhelyzetbe hozta őt is, aki a magyar szabadságharc leverését követően Bécsbe költözött, osztrák szimpatizáns, majd a Matica slovenská alapítója lett.
Hányattatott sors
Ordasi Ágnes a fiumei horvát gimnázium 19. század végi helyzetével foglalkozott. A még jelenleg is működő tanintézetet 1627-ben még a jezsuiták hoztak létre, így a mai Horvátország területén található gimnáziumok közül a harmadik legrégibb alapításnak, és egyben a korabeli horvát politikai elit képzőhelyének számít. A fiumei horvát gimnázium falai között tanult például Ivan Mažuranić, a későbbi horvát bán is, valamint a horvát nemzet más prominens személyiségei. A dualizmus korában azonban a magyar állami közigazgatás alá tartozó, ugyanakkor multietnikus és kulturális többnyelvű Fiume középiskolái egyfajta szimbolikus csatatérbe rendeződtek, ahol a Monarchia népeit a 19. század utolsó harmadától hangsúlyosan szembeállító nyelvi kérdés óriási tétként jelentkezett. Ennek megfelelően a korabeli horvát, magyar és olasz nyelvű levéltári dokumentumokra épített előadásból megtudható, hogy milyen fontos volt az iskola tanárai és diákjai számára a horvát nyelv és identitás ápolása, illetve, hogy mindez milyen félelmeket keltett a magyar és az olasz ajkú városi elitek köreiben. Bár a jezsuitáktól örökölt iskolát végül a magyar állami nyomásnak engedni kénytelen zágrábi kormányzat előbb a fiumei határ szélén álló úgynevezett Adamich-házba, majd 1896-ban a horvátországi Sušakon emelt palotába költöztette, a konfliktusok még ezt követően sem szűntek meg.
Szeghy-Gayer Veronika egyetlen épület, a kassai „cirádás” Jakab-palota emlékezetén keresztül mutatta be a szintén több kultúrájú városi polgárság hányattatott sorsát a 20. században. Az 1899-ben épített neogótikus épületet 1927-ben Bárkány Hugó zsidó műépítész vásárolta meg, aki a második világháború idején máig tisztázatlan körülmények között cserélte el két másik ingatlanért Szakmáry Károly porcelángyárossal. Szakmárytól 1945-ben, a 108/1945. sz. Beneš-dekrétum alapján kobozták el, már azt követően, hogy 1945 áprilisában itt rendezték be Edvard Beneš átmeneti lakhelyét. A Szakmáry-család 1949-ben Brazíliába emigrált, az épületet pedig a város használta egészen a 2000-es évek elejéig, amikor a tulajdonjogáért folyó pereskedés következtében bezárta kapuit. Az előadó a Jakab-palota példáján egy sor olyan történelmi jelenségnet vizsgált meg, amelyek a szlovák és a magyar historiográfiában elhanyagolt vagy tabutémának számítanak. Ilyen például a kassai magyar vállalkozói elit története, a dél-szlovákiai holokauszt vagy a Beneš-dekrétumok máig ható következményeinek a kérdése.
A peremvidékről
Ezt követően Bedők Péter ismertette a Kiss Gy. Csaba munkásságában központi helyet betöltő fogalmat: a határt, a határőrvidéket, a peremvidéket. Előadásában elsősorban litván, lengyel és magyar párhuzamokat vizsgált, és külön kitért Erdély és a Délvidék szerepére. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Közép-Európáról mint a határvidékek régiójáról, vagy akár mint egy egységes határvidékről is gondolkodhatunk. Bedők Péter azt is jelezte: a régiót belső határok is tagolják, azaz a határkérdés alapvetően releváns, amikor a közép-európai térséget kívánjuk definiálni. Mindazonáltal Kelet-Közép-Európa keleti és déli határai egybeesnek a nyugati keresztény civilizáció határaival, amelyek vallási, illetve kulturális szempontból még sokrétűbb jelentéstartalommal bírnak a (görög)katolikus/protestáns-ortodox kontaktzónák sajátosságainak köszönhetően.
A délelőtt során az utolsó előadó, Balázs Eszter Milan Kundera cseh emigráns író 1983-ban, egy francia folyóiratban publikált esszéjének – Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiájának – a recepciótörténetével foglalkozott; milyen vitákhoz vezetett ez a Közép-Európát legalább annyira mítoszként, mint történelmi kategóriaként kezelő írás a nyolcvanas évektől fogva, volt-e kanonizációja, és az hogyan változott a geopolitikai helyzet alakulásával. Arra is rámutatott: a háborúk – a balkáni háborúk, illetve a most folyó orosz-ukrán háború – mindig új fénytörésbe helyezték az esszét. Balázs Eszter négy – időben egymást követő, egymásból is következő – transzfert különböztet meg, a legutóbbi a posztkolonialista, azon belül az ukrán olvasat.
Befelé fordulva
Az előadásokat követően kerekasztalra került sor, amit Zahorán Csaba történész (EJKK KEKI), a konferencia társszervezője vezetett, Kollai István (Comenius Egyetem, Corvinus Egyetem), Mészáros Andor (ELTE BTK) és Fülöp Márta (Comenius Egyetem) részvételével. Ők mindannyian Közép-Európa lehetséges definícióit járták körül, illetve Kiss tanár úr életműve és a saját Közép-Európa-kutatásaik összefüggéseit ismertették. Kollai István a soknemzetiségű közép-európai városok és a jellegzetes helyi tájképek kutatásának fontosságát emelte ki: míg Nyugaton máig használatban lévő kastélyok vannak, Kelet-Európában egyáltalán nem léteznek ilyenek, Közép-Európát viszont éppenséggel a kastélyromokról ismerhetjük fel. Míg Mészáros Andor szerint a régió határai mindmáig tulajdonképpen a Szűcs Jenő vagy Oskar Halecki által meghúzott határokkal esnek egybe, Kollai úgy véli, azok nem feltétlenül rögzítettek. Például az uniós csatlakozással ma már a Baltikum egészét és a Balkán nagy részét is Közép-Európához soroljuk. Felhívta a figyelmet a Visegrad mint brand előfordulására is, például a távoli Ausztráliában ez Közép-Európa szinonimája. Fülöp Márta a közös étkezési kultúrára, illetve a tradíciók szerepére hívta fel a figyelmet: Közép-Európa az a térség, ahol tudnak rétest készíteni, van húsvéti körmenet és a „Jézuska” hozza az ajándékot.
Mindannyian egyetértettek a zsidó és a német polgárság hagyományos közvetítő szerepének jelentőségében. Kollai szerint a nyugatosodás reménye, és – kisebb mértékben – az azzal pendant szkepticizmus kettőssége is megkülönbözteti ezeket az országokat, Mészáros a közös emlékezet jelentőségét is kiemelte, leszögezve: a térség létezését már az is bizonyítja, hogy vitát vált ki. A kutatók ugyanakkor abban is egyetértettek, hogy a közép-európai országok egymásról való tudása még mindig szerény, a befelé fordulás, köldöknézés ma is jellemző magatartás.
A kerekasztal résztvevői személyes emlékeiket is megosztották. Kiss Gy. Csaba nemcsak rendkívüli kutató és tanár volt, hanem szenvedélyes utazó is: megesett, hogy egyetlen évben akár tízszer is Lengyelországba látogatott, mindig vonattal. A közép-európai értelmiség egyik ideáltípusát testesítette meg: hivatásának tekintette a szomszédos kultúrák közötti közvetítést. Több történészgenerációval ápolt szoros kapcsolatot – akik számára Kiss Gy. Csaba munkássága búvópatakszerű, folyamatos erőforrást jelentett. „Fel Prágára, fel Varsóra” – ezzel a fordulattal szeretett búcsúzni, és most mi is így búcsúzunk tőle.
Nyitókép: Kassa (Forrás: depositphotos.com)
