Az elmúlt héten Brüsszelben döntés született arról, hogy az Európai Unió teljes mértékben és véglegesen leválik az orosz földgázról. Jogi értelemben azonban az alapul szolgáló megoldás kevéssé elegáns: mivel több tagállam tiltakozása miatt a döntést szankcióként nem lehetett elfogadtatni, olyan hivatkozási alapot használt az uniós jogalkotás, amelyhez elegendő volt a minősített többség, s így a gordiuszi csomót könnyen át lehetett vágni.
Von der Leyen elnök, a Bizottság vezetője Dan Jörgensennel, az energetikáért felelős biztossal közösen, nagy csinnadrattával jelentette be szerdán, hogy „Európa belépett az Oroszországtól való teljes energetikai függetlenség korába, a REPowerEU működik”, s hogy „elzárjuk az orosz gázcsapot”.[1]
Régi terv áll e kijelentések mögött: a nemzetközi jogot sértő orosz agressziót követően, már 2022 májusában a Bizottság bemutatta az úgynevezett REPowerEU tervet,[2] majd három évre rá, idén májusban a REPower EU Roadmapet,[3] amelyek célja az orosz energiahordozóktól való teljes függetlenség elérése. A koncepció mögött egy szankciós szándék áll: nevezetesen, hogy az EU tagállamai ne vásároljanak energiahordozókat Oroszországtól, s ezzel csökkentsék annak háborús finanszírozási képességét. Több tagállam, így Magyarország és Szlovákia, amelyek nagymértékben függenek azonban az orosz földgáztól (és kőolajtól), saját ellátásbiztonságukra hivatkozva a kezdetektől ellenezték a teljes tilalmat. Érvelésük szerint minden tagállam csináljon azt e tárgykörben, amit akar, de mivel ezek az országok számottevő saját kitermelési potenciállal maguk nem rendelkeznek, s az Oroszországból érkező import a legkedvezőbb árú számukra, létkérdés, hogy pragmatikusan járhassanak el, és továbbra is megvásárolhassák ezeket az energiahordozókat.
Ezzel ki is alakult egy feloldhatatlannak tűnő patthelyzet: a szankciók elfogadásához ugyanis egyhangúság kell, Magyarország és Szlovákia pedig jelezték, hogy ebben nem lesznek partnerek. A gordiuszi csomót a Bizottság most azzal vágta át, hogy az intézkedést, tudniillik az orosz földgázról való leválást, nem szankcióként, hanem úgynevezett kereskedelempolitikai jogalkotási intézkedésként javasolta, amelynek elfogadásához elegendő a minősített többség is. A mostani döntés nagyon kevés eltérést engedő módon, határidőkhöz kötötten rögzítette, hogy jövő év végétől az orosz eredetű LNG, majd 2027. szeptember végétől pedig a vezetékes földgáz importjának is búcsút kell inteniük a tagállamoknak. Ezt megelőzően, jövő év márciusáig, nemzeti cselekvési tervet kell benyújtaniuk a Bizottsághoz arról, hogy hogyan kívánnak eleget tenni a „jogszabálynak”, s az uniós előírás betartását egy sor intézmény (így például az Energetikai Szabályozók Ügynöksége, az ACER vagy a Csalás Elleni Hivatal, az OLAF) is ellenőrizni fogja.
Brüsszel tehát, legalábbis úgy tűnik, keresztülvitte az akaratát: mivel a vonatkozó jogalapon nem ment (szankciók), keresett egy olyan jogszerűnek tűnő megoldást (kereskedelempolitikai jogalkotás), amely ugyanarra az eredményre vezet: nem tartható fenn földgázvásárlási megállapodás a tagállamok egyikének részéről sem Oroszországgal.
Az ügy három jelentős problémára is rámutat: egyrészt természetesen magára az energiabeszerzés fizikai, ha úgy tetszik, szuverenitási dimenziójára. Energia nélkül nincsen sem modern társadalom, sem ipar vagy gazdasági teljesítmény. Következésképpen minden országnak elemi szükséglete, hogy gondoskodni tudjon a stabil, biztonságos és megfizethető energiaellátásról. Ez a kezdet kezdetétől tagállami hatáskör: bár visszatérően voltak és vannak próbálkozások a legkülönfélébb jogcímeken beleszólni (lásd például a nukleáris energia használatának ellenzői, így például Ausztria által a paksi bővítéssel kapcsolatban előadottakat), az EU abban nem tudta a lábát komolyan megvetni. Nem véletlenül van ez így, s a szabadsággal felelősség is társul: amennyiben egy tagállami kormány nem képes arra, hogy a fenti attribútumok szerinti energiaellátást biztosítsa, gyorsan elbúcsúzhat országa irányításától. Következésképpen, nem tehető ki egyetlen kormány sem annak, hogy miközben uniós elképzeléseket hajt végre, egyik napról a másikra, éppen az EU-s szabályoknak való megfelelés miatt megbukjon. Emellett a tagállamok energetikai adottságai, de szükségletei is eltérőek, s emiatt, természetesen, észszerűen nem működhet a one-size-fits-all modell.
Másrészt a konkrét ügyön túlmutat, de ugyancsak régi vita az Unióban az úgynevezett minősített többségi döntéshozatal (qualified majority voting – QMV) kiterjesztése. Ezt a döntéshozatali módszert történelmileg – leegyszerűsítve – a (korábbi első pillérbe tartozó) szakpolitikai kérdésekben való uniós hatáskörgyakorlásra intézményesítették, míg a politikai kérdésekben, ahol egyáltalán felmerült az uniós hatáskörgyakorlás (így például a külpolitika terén), az egyhangúság volt az előírás. Nem véletlenül van (volt) ez így: az Európai Unió szuverén tagállamok gazdasági alapú szövetsége, amelyben – amint azt Magyarországon az Alaptörvény E) cikke is rögzíti – a tagállamok szuverén hatásköreik egy részét az unió intézményei útján, közösen gyakorolhatják. Az együttműködés lényege egy, a nemzetközi jogi rendszerben bevettnél rugalmasabb, gyorsabb, hatékonyabb, közös érdekű ügyekben történő hatáskörgyakorlás. A cselekvésnek azonban két szintje van: s ebből az erősebb, ha tetszik, a „felsőbb szint” a szuverének politikai hatalomgyakorlása, amelynek intaktnak kell maradnia – ellenkező esetben a közös célok megvalósítása alapjaiban veszélyeztethetné a szuverének nemzetközi jogi / alkotmányjogi / politikai önállóságát, illetve szélsőséges esetben a létét. Ez nyilván fogalmi képtelenség: hiszen mely szuverén kívánna olyan közösséghez tartozni, amely a következő pillanatban éppen a szuverén minőségétől fosztaná meg őt?!
Éppen ezért az uniós döntéshozatal minősített többségi módja csak a szuverenitást nem fenyegető, tehát az imént felvázoltak alatti szinten képzelhető el: a közös politikák (szakpolitikák) tartalmi-technikai jellemzőiben való (megállapodás nélküli) döntések meghozatala és érvényesítése érdekében. Megjegyzem, az Európai Bíróság határkörgyakorlása is csak így tisztességes: azokban a kérdésekben, amelyek a politika, és nem a jog területére tartoznak, nem szabad, hogy az uniós judikatúra önmagának hatáskört vindikáljon, ellenkező esetben (felelősség nélküli) politikai döntéshozói szerepbe kerülne, amely fenekestül felforgatná az egész közösség működését. Fájdalom, hogy ma éppen ennek vagyunk egyre gyakrabban szemtanúi.
S végül, harmadik, legmagasabb absztrakciós szintű, ám legsúlyosabb problémaként: a közösségen belüli kisebbségi vélemények és érdekek védelme. Régi probléma ez az Unióban: az intézmények, s különösen a Bizottság jogi-adminisztratív megközelítéssel igyekszik az egyre erősebb integrációt megvalósítani. A tagállamok pedig folyamatosan küzdenek ez ellen. Ez mindkét oldalról, mind az intézmények, mind a tagállamok oldaláról jelentős erőforrásokat köt le (úgy a politikum, mint a szakapparátus részéről), miközben azok a célok, amelyeket az európai közösségnek szolgálnia kellene, mint a versenyképesség, a béke vagy az európai népek jólétének előmozdítása (lásd EUSZ 3. cikk), lassan haladnak.
Stratégiai szinten lenne szükség átgondolni, hogy egy egészségesen működő közösség egyben tartása és fejlesztése-e a fontosabb, vagy a központi célok bármilyen eszközzel való érvényre juttatása.
Források
[1] European Commission 2025a.
[2] Európai Bizottság [é. n.].
[3] European Commission 2025b.
Felhasznált irodalom
Európai Bizottság [é. n.]: REPowerEU – megfizethető, biztonságos és fenntartható energia Európának. Online
European Commission (2025a): EU agrees to permanently stop Russian gas imports and phase out Russian oil. European Commission, 2025. december 3. Online
European Commission (2025b): Roadmap to Fully End EU Dependency on Russian Energy. European Commission, 2025. május 6. Online
Nyitókép forrása: Wikipédia
