Az Európai Bíróság a napokban hozott ítéletével ismét tovább bővítette az Unióba történő bevándorlás lehetőségeit, talán mondani sem kell: a tagállamok önvédelmi lehetőségeinek rovására.
Nem könnyű, de tanulságos tevékenység az Európai Bíróság munkálkodását nyomon követni. S minél tovább böngész az ember, annál jobban meg tud erősödni benne a meggyőződés, hogy komolyan újra kell gondolni az Európai Unió, benne a Bíróság hatásköreit.
Ez az érzés fokozódik az EuB egyik új ítélete láttán is: józan ésszel természetes dolognak tűnik ugyanis, hogy mindenki azt enged be a házába, akit jónak lát – akit ismer, akivel kapcsolatban nem tart attól, hogy ott randalírozni fog vagy nem tudja őt később útjára bocsátani, úgy általában, akinek a belépésével és ott tartózkodásával komfortosnak érzi magát. Mutatis mutandis azt gondolhatnánk logikusnak, hogy nincs ez másként az államok szintjén sem: észszerűnek tűnik, hogy minden szuverén maga mondhatja meg, hogy kit szeretne a területén látni, s kikkel szeretne együttélni.
Bármiféle tartalmi értékítéletet megelőzően ennek a komfortnak vannak bizonyos formai szempontjai – különösebb hezitálás nélkül is elvárhatónak tűnik, hogy egy bevándorló ne akarja megtéveszteni az idegenrendészeti hatóságokat, illetve biztosan tudjon a saját megélhetéséről (ha nem is saját erejéből, de közeli hozzátartozói révén) gondoskodni. Eddig a józan ész.
Az Európai Bíróság nem így gondolja. A közelmúltban meghozott ítéletében ugyanis az uniós joggal ellentétesnek találta, hogy Magyarország egy tartózkodási engedélyért folyamodó bevándorlótól megkövetelje, hogy ez a személy bizonyítsa, hogy azok a pénzügyi eszközök, amelyeket megélhetése forrásaként megjelölt – az ő jövedelemét vagy vagyonát képezik-e, továbbá azokat milyen jogcímen szerezte meg, s végül, hogy e pénzeszközökkel valóban sajátjaként tud rendelkezni (s azokat más nem tudja elvonni tőle, s így nem fog nincstelenként az ország területén fog maradni)
Ha túl gyorsan felocsúdtunk volna első megdöbbenésünkből, az Európai Bíróság, mintegy a saját erejét nyomatékosítandó, bevitt még egy ütést. Kimondta ugyanis, hogy – az uniós jog elsőbbségének elvére tekintettel – mindez akkor is így van, ha e követelmények egy olyan tagállami legfelső bíróság kívánalmai, amelyek egyébként az országon belül kötelező precedens jelleggel rendelkeznek. Azaz az említett előírásokat még a tagállami legfelsőbb bíróságok sem támaszthatnak a bevándorlókkal szemben.
A helyzet komolyságának érzékeltetése végett érdemes az eset mögé nézni! Az ügy tényállása szerint bizonyos „OS”, aki nem EU-s állampolgár, magyarországi tartózkodási engedélyének meghosszabbítása iránti kérelmet nyújtott be a magyar idegenrendészeti hatóságnál, a korábbi ugyanis lejárt. Itt tartózkodásának okaként azt adta elő, hogy a Mahatma Gandhi Emberi Jogi Egyesületnél ún. „önkéntes tevékenységet” kíván folytatni. Ennek az „önkéntes tevékenységnek” a jellemzője, hogy azért vagy egyáltalán nem jár ellenszolgáltatás, vagy az mindenesetre nem elegendő ahhoz, hogy az érintett magyarországi megélhetését biztosítsa. Következésképpen az ilyen jogcímen itt tartózkodni kívánó személy olyan tevékenységet végez, amelyért az őt hivatalosan foglalkoztató NGO nem fizet, vagy nem annyit, amiből az érintett el tudná magát tartani.
Mielőtt rácsodálkoznánk, hogy miért történhet egyáltalán ilyen, „jól ki van ez találva” – ha ugyanis az NGO fizetne, akkor munkavállalási engedélyért kellene a bevándorlónak folyamodni, amely sokkal összetettebb eljárást jelent, s könnyebb lenne visszautasítani a kérelmet. Az uniós jognak azonban az ilyen „önkéntes tevékenységet” végzőkkel kapcsolatban is vannak előírásai: igazolniuk kell, hogy tartózkodásuk teljes időtartama alatt „stabil és rendszeres jövedelemforrásokkal rendelkeznek”, amelyekből a megélhetésüket biztosítani fogják. Azt ugyanis az uniós jogalkotó sem fogadja el, hogy az ilyen „önkéntesek” terhet jelentsenek a tagállam szociális ellátórendszere számára.
„OS” e tekintetben tett is nyilatkozatot a magyar hatóságok előtt – méghozzá több, egymásnak ellentmondót is… De lássuk a tények sorban!
Elsőként azt állította, hogy brit nagybátyja fog számára pénzt kölcsönözni, amiből majd eltartja magát Magyarországon. A magyar idegenrendészeti hatóság szerint azonban egy „nagybácsi” nem minősül olyan jogi értelemben vett „családtagnak”, akinek az eltartói nyilatkozata alapján a tartózkodási engedélyt meg lehetne adni, így az érintettet kiutasította Magyarországról. „OS” ezt megtámadta a Fővárosi Törvényszék előtt, azt állítva, hogy a nagybátyja – a korábbi nyilatkozatában foglaltakkal szemben – mégsem kölcsönként, hanem ajándékként nyújtja a támogatást, s Magyarország nem szólhat bele, hogy ő milyen jogcímen és kitől rendelkezik a forrásokkal. A Törvényszék a keresetnek helyt adott, az idegenrendészet határozatát hatályon kívül helyezte.
A Törvényszék e határozatát azonban a Kúria hatályon kívül helyezte és kimondta, hogy, bár nem elvárás a magyar jog alapján, hogy a „családtag” biztosítsa a megélhetéshez szükséges forrásokat, a tartózkodási engedélyért folyamodó személynek igazolnia kell, hogy e forrásokkal „korlátlanul rendelkezhet, mintha saját jövedelméről vagy vagyonáról lenne szó”. Elég észszerűen hangzik mindez, hiszen mi történik ugyanis, ha az érintett összevész a nagybácsijával, a bácsi esetleg meghal, vagy elveszíti folyamatos finanszírozási képességét stb. – ki fogja akkor az illető magyarországi tartózkodását finanszírozni? (a szerző megj.) A Kúria ezért problematikusnak találta, hogy OS nyilatkozatai – a legjobb indulattal is – zavarosak voltak, hiszen hol kölcsönnek, hol ajándéknak minősítette a juttatást, másrészt megkívánta, hogy az érintett támassza alá hitelt érdemlő módon, hogy milyen jogcímen szerezte azt meg, végül pedig igazolja, hogy azzal korlátlanul sajátjaként rendelkezhet. A Kúria ezen felül kimondta, hogy az eljárás során „a nyilatkozatokat nem lehet változtatgatni, ellenkező esetben sérülne mind e nyilatkozatok hitelessége, mind pedig magának a kérelmezőnek szavahihetősége.”
Magyarán szólva, amit a Kúria megkívánt volna ennyi volt. „honnan van a pénz?”, „milyen jogcímen van a pénz?” és „az bizonyosan a kérelmezőé-e?”. Semmi több.
A Fővárosi Törvényszék azonban úgy vélte, ez nem (biztos, hogy) összeegyeztethető az uniós joggal, tekintettel arra, hogy e bíróság véleménye szerint a tagállamokat nem illeti meg mozgástér abban, hogy az uniós irányelven túlmenő további kritériumokat támasszanak. Ezért a kúriai döntésnek megfelelő ismételt eljárás helyett az Európai Bírósághoz fordult ún. „előzetes döntéshozatal” iránti kezdeményezéssel.
A luxembourgi testület ítéletében – korábbi joggyakorlatára hivatkozással – kimondta, hogy a tagállamok kötelesek tartózkodási engedélyt adni mindazoknak a bevándorlóknak, akik megfelelnek az irányelvben foglalt feltételeknek, s e feltételekhez nem tehetnek hozzá további szempontokat. A szükséges „anyagi fedezet” tekintetében a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok mindössze azt vizsgálhatják, hogy az érintett harmadik állambeli állampolgár „…rendelkezhet-e (sic!) elegendő forrásokkal ahhoz, hogy a tagállam szociális segítségnyújtási rendszerének igénybevétele nélkül fedezze megélhetési költségeit…”, és a tagállam nem vizsgálhat ezzel az „anyagi fedezettel” kapcsolatos semmilyen további kritériumot – sem azt, hogy mi ennek az eredete vagy jellege, sem azt, hogy a kérelmező azzal véglegesen és korlátlanul rendelkezhet… Más szavakkal, a EuB szerint nem függhet egy bevándorló tartózkodási engedélye ilyen szempontoktól.
Mindez eddig még írható lenne a sarkos jogászi formalizmus számlájára is – „csak azt lehet, amit az irányelv szabályai meghatároznak. Se többet, se kevesebbet.” Csakhogy a Bíróság úgy érvelt, hogy az irányelvnek kifejezetten az a célja, hogy megkönnyítse a migránsok számára a beutazást az Unió területére (Ítélet, (65) bek), amely már jelentős célzatot feltételez – az EuB szerint a tagállamoknak azért kell meghajolniuk, mert az uniós cél az, hogy bevándorlók minél egyszerűbben jöhessenek az Unióba. Kifejezetten durva ez jogászi szemmel is, ugyanis az EuB olyan preambulum-bekezdést hív fel érvei megtámogatására, amellyel kapcsolatos rendelkezés nem merült fel a jogvitában. Tulajdonképpen azt mondja tehát, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez pedig nem szokott sok jóra vezetni.
De a Bíróság még itt sem állt meg, hanem tovább tromfolt: kimondta ugyanis, hogy az eljárásban tett összevissza nyilatkozatok sem képezhetik akadályát a tartózkodási engedély kiadásának, ha végülis kitűnik a nyilatkozatból, hogy az érintett kellő mennyiségű forrással fog rendelkezni. Tehát arra bátorítja a bevándorlókat, hogy nyugodtan hordjanak össze hetet-havat, ha a végén kisül, hogy valaki, valamiképpen fizeti, hogy Magyarországra jöjjenek, akkor a tagállamnak semmi jogosultsága nincsen ezzel szemben fellépni.
S hogy félreértés ne legyen, hogy kié az utolsó szó, a Bíróság azt is leszögezte, hogy annak ellenére, hogy a nemzeti bíróságoknak a magyar jog szerint követnie kellene a Kúria iránymutatását, amennyiben az nem összeegyeztethető az uniós joggal, azt figyelmen kívül kell hagynia. Ez utóbbi rendelkezés nem új fejlemény az uniós jogban egyébként, azt régóta alkalmazza az EuB.
Az ügynek messzire ható jogi és társadalmi következményei vannak.
Jogi értelemben persze meg lehet állapítani, hogy milyen, korábban nem tematizált fogalmakat (anyagi fedezet) rendezett a Bíróság, illetve koncepciókat (így az EU-jog elsőbbsége) erősített meg. A migrációs jog szempontjából fontos, hogy az ítélet kimondta, hogy a hozzátartozóknál jóval tágabb személyi körtől (gyakorlatilag a jövőben bárkitől) érkezhet a tartózkodási engedélyért folyamodó tartózkodásának pénzügyi fedezete.
Mit jelent ez azonban a valóságban? Azt, hogy az Európai Bíróság kinyitotta a kaput: ha valaki az EU területén szeretne huzamosabb ideig tartózkodni, semmi más nem kell hozzá, csak egy NGO és valaki, aki a tartózkodást finanszírozza. Hogy ennek van-e a tagállami alkotmányokban, ne adj’ Isten a tagállami közrendekben meglévő alapja (illetve van-e ilyen egyáltalán), s ez a gyakorlat jót tesz-e a az érintett tagállamoknak, az az uniós szerveket láthatólag nemhogy nem foglalkoztatja, hanem kifejezetten katalizálni akarják a folyamatot.
Ehhez szolgál eszközként az uniós jogpolitikai, illetve az azzal összefonódó hatáskörszerzési szempont: nevezetesen az, hogy az uniós jogalkotó által meghatározott céltételezés – a bevándorlók behozatalának megkönnyítése hivatkozási alap lett a nemzeti önvédelemmel szemben. Tanulságos ezért az uniós jogi dossziék tárgyalásánál, hogy – akár csak preambulumbekezdések szintjén – mit enged be / meg a Tanácsban a tagállamok közössége egy-egy uniós jogszabály szövegezésébe. Ami egyszer egy „ártatlannak tűnő”, jogi kötő erővel nem rendelkező fordulat csupán, az később, az Európai Bíróság jogértelmezésével kötelező értelmezési keretté válik – függetlenül attól, hogy ez mennyire felel meg a tagállamok társadalmi és alkotmányos érdekeinek.
Az ítélet újabb jelzés arra, hogy a luxemburgi Bíróság következetesen az uniós jogot helyezi minden tagállami szempont elé. A Kúria által megfogalmazott, józan biztonsági és önvédelmi kritériumokat félresöpörték, és kimondták: a tagállamok mozgástere egyre szűkebb, ha a téma a migráció.
Nyitókép forrása: nito103 / depositphotos.com
