A Mestertanár Aranyérmeket november 25-én adták át az egyetemen: az egyik díjazott Bányász Péter, az NKE ÁNTK Kiberbiztonsági és e-Közigazgatási Tanszékének docense. Az elismerés apropóján kérdeztük tehetséggondozásról, motivációról.
Mindenekelőtt gratulálunk a díjhoz! Minek tudja be e sikert?
Egyfelől létezik olyan kritérium, hogy legalább 10 éve a TDK tevékenységben részt vesz, valamint egyéb TDK-hoz, tehetséggondozáshoz köthető tevékenységeket végez a felterjesztendő alkotó. Nálam ilyen szempontból eléggé intenzív időszak volt az elmúlt 10 év: 60 fölötti TDK-zó, 30 fölötti OTDK-zó, és rengeteg dolgozat helyezést, illetve különdíjat értek el.
Mielőtt a mentori munkáról kérdezném, beszéljünk egy kicsit az ön kutatói pályájáról! Hogyan indult?
Nem igazán a tanulmányi versenyek és többletfeladatok irányába orientálódtam; inkább az egyetemi lét sodrásában éltem akkor, nem kifejezetten voltam mintahallgató. Aztán mégis Summa cum laude szereztem meg a diplomámat, ezt követően kezdtek érdekelni a doktori tanulmányok. Felvételiztem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre, amely akkoriban alakult át Nemzeti Közszolgálati Egyetemmé, és megkezdtem a doktori képzést.
Nem is tudatos készülésről volt szó?
Nem, inkább rákerültem egy pályára. Abban ugyanakkor, hogy elkapott a lelkesedés, két, még egyetemista koromban megismert személynek óriási szerepe volt: egyikük azóta is itt van az egyetemen, Csaba Zágon barátom, aki az RTK Tudományos és Nemzetközi Osztályának vezetője. Másikuk pedig szintén az azóta jó ideje nyugdíjba vonult Tóth Tibor Tiboru barátom, akit bloggerként országos ismertségre tett szert. Kettejüknek óriási szerepe volt abban, hogy bár politológusként diplomáztam, elindult bennem az érdeklődés a biztonság- és védelempolitika irányába. Rengeteget segítettek, nagyon sokat tanultam tőlük, és ez vezetett el ahhoz, hogy a biztonságnak egy speciális ágazatával, az akkor még igencsak kevesek által kutatott kiberbiztonsággal kezdtem el foglalkozni. Egyébként eredetileg egy blogra kommentelgettünk, így kezdődött az ismeretségünk.
Tehát egy virtuális alakult barátság hozott meghatározó fordulatot a szakmai életében?
Igen. Nagyon más életpályán lennék, ha nem ismerem meg őket. És pont ez az, ami bennem a mentori szerepet erősíti: az hajt, hogy a sok támogatást másokon keresztül visszaadjam, visszaforgassam. Szerencsére az elmúlt évtizedben úgy alakult, hogy nagyon sok általam mentorált hallgató lépett előre a pályáján. Elképesztő tehetséges fiatalokhoz volt szerencsém, és ami talán a legjobb az egészben: már mesterszakos hallgatókként maguktól elkezdték támogatni az alapszakosokat, azaz tulajdonképpen nekem segítettek a mentorálásban. Az én tapasztalatom, megélésem szerint a mentorálás egy olyan folyamat, ami nem működik egyedül, csak egy ilyen „hálózatban”. Ha nem találkozom Tóth Tiborral, akkor ma a kiberbiztonsági szakterületen az utánpótlás egy nagyon másik irányt vesz. De találkoztunk, és ma számos olyan egykori hallgatónk van, akikért piaci és állami szervek is versenyeztek, mert folyamatosan nemzetközi versenyeken vettek részt, képezték magukat és elképesztő eredményeket tettek le az asztalra. 23-24 évesen nagyon sokan váltak ismertté a szakmában.
Hallgatva önt, egy olyan kép rajzolódott ki bennem, hogy a nagyon magas szintű szakmaiságon kívül, vagy amellett mintha ön, majd a mentoráltjai, nagyon ráéreztek volna valamire, amire a hallgatóknak óriási szüksége van.
Igen; abszolút nem tudatosan indult ez az egész, hanem ráérzéssel. Most, amikor e pályázat kapcsán át kellett néznem a korábbi hallgatóink névsorát, azt vettem észre, hogy az évek során itt a szakmai munka mellett jelentős részükkel baráti kapcsolat alakult ki. Szerintem ez egy óriási érték, emiatt jó igazán bejárni. Régen az volt a mottója az NKE-nek, hogy „Az együttműködés egyeteme” – mi ezt megvalósítottuk.
Hogy látja mentorként, mire van igazán szüksége a hallgatónak ahhoz, hogy ki tudjon bontakozni szakmailag?
Nem szoktam népszerű lenni ezzel a véleményemmel, de szerintem tömegtermelés zajlik a felsőoktatásban, persze ez nem magyar jelenség. De minden végzettség annyit ér, amennyit az ember beletesz. Ami a mentori munkát illeti, úgy gondolom, kicsit pszichológusi vénára is szükségünk van. Fontos, hogy lássuk, hogy mi az, amitől kiégnek, mi az, amitől éppen szenvednek, ezekre figyelni, reagálni kell. Gyakran találkozom olyan helyzetekkel, amikor tehetséges doktoranduszok a környezetükből érkező egyre magasabb elvárások miatt kezdenek szorongani, attól tartva, hogy a nyomás hosszú távon rájuk is ránehezedik. Ilyen jellegű nehézségeket is kezelnie kell egy mentornak – mindenkinek más jelent kihívást.
Tehát meg kell hallani a hallgatók igényeit, szükségleteit, és kapcsolódni valamiképpen az ő belső megéléseikhez, nehézségeikhez.
Abszolút. Éppen ezért lesznek ebből sokszor baráti viszonyok. Az adja szerintem a felsőoktatás értékét, hogy ilyen mikroközösségek működnek, ettől lesz több az egész afféle tömegtermelésnél. És ez csak a kiscsoportos foglalkozásokban működik. Nekem ott van a szerencsém, hogy olyan hallgatókkal találkoztam, akik ezt a gondolatot elsajátították, és vitték tovább. Egy példa: a különböző hallgatói pályázatokon ők egymással versenyeznek: ki nyer és kapja meg hozz á az elég komoly ösztöndíjat. Nálunk ez úgy működik, hogy ötletekkel segítettek egymásnak. Majdnem mindenki nyert is! Én ezt fantasztikusnak látom.
Szerintem is az, és az jutott közben eszembe, hogy ez az emberi tényező annyira erős, hogyha megvan, és jól működik, akkor az katalizálja a kutatást, bármiről is szóljon.
Igen, ez párhuzamosan működik. Nálam azért nyertek TDK-t, OTDK-t a hallgatók, mert abban komoly tudományos munka volt. Mindegyiküknél van komoly kutatás, és módszertani háttér. Sőt: ha egyikük megtanul valamit – mondjuk hogyan kell klaszterelemzést csinálni, tesztet lefuttatni –, akkor kis tutorial videót készít belőle, amit feltölt egy közös mappába. Ott gyűjtjük ezeket, egymást is tanítva ezáltal. Ez a rendszer tehát működik. Őszintén: ha nekem egyedül kellett volna az elmúlt években vinni ezeket a dolgokat, akkor nem ment volna. Megosztva igen. Olyan is van, hogy azok az azóta doktoranduszaim, akik korábban TDK-zóim voltam bejönnek mellém témavezetőnek, és megtanulják, amit néhány év múlva majd egyedül kell csinálniuk. Ez nem egyszemélyes dolog! E kitüntetés nem rólam szól, hanem egy jó és értékes közösségről, amely hallgatókból és kollégákból áll. Szerintem a legnagyobb szerencse, hogy ez ilyen módon működhet.
A nyitóképet Bányász Péter bocsátotta rendelkezésünkre.
