A kormányok elköteleződése a klímaváltozás elleni fellépés mellett mintha egyre inkább csökkenne, a nemzetközi intézmények pedig pénzügyi és szervezeti kihívásokkal küzdenek, miközben a klímaváltozás okozta szélsőséges időjárási események, mint a viharok, hőhullámok, erdőtüzek vagy aszályok, egyre gyakrabban éreztetik pusztító hatásaikat a világ minden táján, így Európában és hazánkban is. A nemzetközi klímapolitika terén tehát egyre több, egymással összefüggő kihívással kell szembenéznünk. Az alábbi írásunkban annak járunk utána, hogy ezeknek mik az okai és hogy milyen kiutak lehetnek a nehézségekből.
A klímaváltozás mint globális kihívás – csökkenő nemzetközi elköteleződéssel
Az elmúlt időszakban egyre több negatív hírt olvashattunk a nemzetközi klímapolitika terén, kezdve azzal, hogy az Egyesült Államok elnöke ismét kiléptette országát a Párizsi Megállapodásból, majd több kormányfő is kritikát fogalmazott meg a zöld átállást illetően egészen a legfrissebb hírig, miszerint a Nemzetközi Hajózási Szervezet, az IMO az USA ellenállása miatt nem tudta elfogadni a klímasemlegességi keretrendszerét. Ez utóbbi például azért is komoly probléma, mivel az egyik jelentős és növekvő kibocsátó ágazatban, amely eközben a globális kereskedelem alapja, nincs még végleges, jogilag kötő szabályozás arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan csökkentik a kibocsátásokat, így a szállítási lánc, az üzemanyag-átállás és a technológiai beruházások szempontjából is nagy a bizonytalanság.
Mindeközben az ENSZ-rendszer működése (beleértve a klímaváltozással foglalkozó intézményeket is) komoly nyomás alatt áll. Az ENSZ főtitkára 2025 októberében arra figyelmeztetett, hogy az ENSZ forrásai szűkülnek, akár fizetésképtelenség is fenyeget. Egy kiszivárgott belső anyag szerint António Guterres több intézkedést is fontolgat a válság kezelése érdekében, amelyek célja a költségek csökkentése és az ENSZ hatékonyságának javítása, aminek keretében felmerült a környezetvédelmi és klímapolitikai intézmények összevonása is. Ez azt jelenti, hogy technikai támogatásra, nemzetközi programokra, fejlesztési és klímafinanszírozásra rendelkezésre álló keretek beszűkülhetnek, ami gyengítheti a nemzetközi együttműködést. Az intézményi kapacitás csökkenése visszahat a klímapolitikai végrehajtásra – azaz nem elég a szabályokat megalkotni, hanem végre is kell hajtani.
Ezek a hírek csak növelik a nemzetközi bizonytalanságot, rontva a nemzetközi együttműködés kiszámíthatóságát. Ha nem biztos az intézményrendszer sorsa, és egy olyan nagy kibocsátó ország, mint az USA, ha kilép vagy erőteljesen visszaveszi részvételét a folyamatban, akkor a többiek számára is csökkenhet a motiváció, illetve kevésbé érzik „kötöttnek” magukat, ami lassíthatja a globális kibocsátáscsökkentést.
Eközben egy markáns tendencia is megfigyelhető azáltal, hogy a klímapolitikai párbeszédben az alkalmazkodás, valamint a veszteségek és károk (loss & damage) témái erősödnek a kibocsátáscsökkentés terhére, gyakran azzal indokolva, hogy a kibocsátáscsökkentési lépések sokba kerülnek és rontják a versenyképességet. Bár a klímaváltozás miatt már ma is vannak velünk olyan elkerülhetetlen negatív hatások, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, minél jobban hagyjuk a klímaváltozást felerősödni a kibocsátáscsökkentési lépések hanyagolásával, annál nagyobb károkat fog okozni a klímaváltozás. Ezekhez pedig egy ponton túl már nem fogunk tudni alkalmazkodni; ahogy egy jelentés fogalmaz, globális szinten 2070-re akár 50%-kal is csökkenhet a világ GDP-je, ha nem teszünk eleget a klímaváltozás megfékezése és a természet helyreállítása érdekében.
Így nagyon fontos lenne továbbra is kiemelten kezelni a kibocsátáscsökkentést és ambiciózus lépéseket megfogalmazni annak érdekében, hogy tartani tudjuk a Párizsi Megállapodás tíz évvel ezelőtt megfogalmazott hőmérsékleti céljait, miszerint, hogy a globális átlaghőmérséklet-növekedést legfeljebb 2°C, de lehetőleg inkább 1,5°C alatt tartsuk – így kerülve el a visszafordíthatatlan éghajlati változásokat.
Az idén tízéves Párizsi Megállapodás alatt az országok maguk határozzák meg klímapolitikai vállalásaikat, amiknek együttesen kellene a másfélfokos pályán tartania bennünket. Ezek az önkéntes vállalások a Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, vagyis mozaikszóval az NDC-k, amikből az idei klímakonferenciáig kellett az országoknak a legújabbakat bemutatniuk. A korábban leadott vállalások, bár közelebb hoztak minket a Párizsi Megállapodás céljaihoz, továbbra sem tűnnek egyszerűen elérhetőnek. Ahogy a lenti ábra is mutatja, a Párizsi Megállapodás elfogadása előtt a várható felmelegedés 3,7–4,8°C közé volt várható, míg az első körös vállalásokkal ez a szám lement 3,0–3,2°C közé, manapság pedig 2,1–2,8°C közötti melegedésre lehet számítani, amennyiben a kormányok betartják vállalásaikat.
Hőmérséklet-növekedési előrejelzés 2100-ra (°C) kiválasztott klímakonferenciák évében
Forrás: UNFCCC Titkárság
A legfrissebb jelentések szerint azonban a legújabb vállalások hatása még mindig nem elegendő a Párizsi Megállapodás céljainak elérésére, miközben az új NDC-k leadása még sok országban késlekedik, valószínűleg nem is fogják leadni ezeket a brazíliai COP30 klímakonferenciáig, ahol ezek hatását kellene értékelni és gyakorlati kibocsátáscsökkentési lépésekben megállapodni. Kína például csak az utolsó pillanatban, november 3-án adta le új vállalását, ezzel pedig nem került bele a fenti jelentésbe, bár eszerint történelme során először csökkenteni fogja kibocsátásait 7–10%-kal 2035-ig. Hasonló módon cselekedett az EU is; a blokk szintén csak néhány nappal a COP kezdete előtt, november 5-én fogadta el az új vállalását, mivel a szeptember végi határidőre csak politikai vállalást tett arra, hogy benyújtja a 66,25% és 72,5% kibocsátáscsökkentést vállaló új 2035-ig szóló NDC-jét, miután a tagállamok elfogadták az EU 2040-es klímacéljait.
Az Európai Unió belső döntési folyamataiban csak az eredeti határidőhöz képest jóval később sikerült döntést hozni a 2040-es klímacélokról. Ez pedig folyamatosan gyengíti az EU nemzetközi klímapolitikai megítélését, hiszen az Unió hagyományosan vezető szerepet vállalt a globális klímapolitikában, így ha belső bizonytalanság van, az külső szinten is hat.
Uniós klímapolitika – útkeresés a vezető zöld hatalommá válás és a versenyképesség hívószava között
Amikor Ursula von der Leyen 2019 decemberében meghirdette az Európai Zöld Megállapodást mint az EU következő közel 30 évének egyik legmeghatározóbb szakpolitikai pillérét, mind az európai politikai szereplők, mind az ipar és a civilek képviselői kettős megítéléssel vélekedtek: egyrészt üdvözölték ezt az egyedülálló célkitűzést, hogy az Európai Unió lehet 2050-re az első nettó klímasemleges entitás a világon, másrészt szkeptikusan álltak a kérdéshez annak megvalósíthatósága miatt. Az első években ugyanakkor még számos szektor tekintetében volt látható pozitív hozzáállás: számos multinacionális vállalat hozott hasonlóan ambiciózus akcióterveket, továbbá a nem zöldpártokként aposztrofált politikai csoportok is gyakrabban álltak zöldpolitikai célkitűzések mellé. Kezdetekben a koronavírus-járvány is segítette ezt a hozzáállást, a következő világpolitikai válság viszont fordulatot hozott.
A 2022-ben kitört orosz–ukrán háború gyökereiben változtatta meg az EU zöld átállásra felfűzött növekedési stratégiáját. A korábban másodlagos szerepet játszó versenyképesség első helyre lépett az európai ipar magas energiaárak miatti leépülésének veszélye okán. E fordulópont után az sem volt meglepő, hogy ugyan a Zöld Megállapodás az első von der Leyen Bizottság identitáspolitikájává vált, a 2024-es európai parlamenti választás kampányában már más megközelítés kapott hangsúlyt, bár a zöld átállás fontossága nem veszett el. Ezt a hangsúlyváltást számos belső és külső viszály is támogatta: az öt év alatt nőtt a kritikus hangok száma az uniós klímapolitikát illetően, ami számos jogalkotási folyamat hátráltatásához vezetett (pl. természet-helyreállítási törvény), továbbá az ipari szereplők és a társadalom részéről is egyre több csoport fejezte ki ellenvetését azzal szemben, amerre az uniós klímapolitika tart.
Láthatóan fenntarthatatlannak bizonyult az eredetileg meghatározott uniós zöldpolitikai irány, ezért Ursula von der Leyen már 2023-ban felkérte Mario Draghit, Olaszország egykori miniszterelnökét és az Európai Központi Bank korábbi elnökét arra a feladatra, hogy készítse el az Európa versenyképességéről szóló jelentést, reformjavaslatokkal ellátva. A 2024 szeptemberében közzétett jelentés is alátámasztotta, hogy Európa ipara jelenlegi formájában haldoklik, és jelentősen (éves szinten 750–800 milliárd euróval) meg kell emelni a zöld és digitális átállási, valamint a közös védelemre fordított költségvetést. Emellett a decemberben véget ért magyar uniós elnökség is hangsúlyozta a versenyképesség fontosságát a Budapesti nyilatkozaton keresztül, amely a gazdasági és innovációs erősödést, az energiafüggetlenséget és a klímasemlegesség elérését tűzte ki célul. Több mint egy év után elmondható, hogy radikális változás nem történt a többletforrás allokációja tekintetében, ugyanakkor továbbra is a politikai tárgyalások alapját képezi ez a jelentés.
Annál több változás állt be egyes 2025-ben hatályba lépő uniós jogszabály alkalmazása tekintetében. A Bizottság februárban tette közzé az ún. Omnibus-csomag tervét, amely a zöldpolitikai célokat támogató jogszabályok enyhítését tűzte ki célul, elsősorban az alkalmazási határidők kitolásával (pl. különböző környezetvédelmi jelentéstételek esetében), ezáltal a vállalatok bürokratikus terheinek csökkentését célozva. Ezt követte az EU 2040-re szóló klímacéljainak meghatározásának – amelyet egyébként az európai klímatörvény is előír – folyamatos elhalasztása. Korábban az Európai Bizottság 90%-os célkitűzésre tett ajánlást, ugyanakkor a tagállamok és az Európai Parlament politikai csoportjai közötti nézetkülönbségek miatt egyelőre nincs megegyezés a tagállamok között.
Több tagállam is fenntartásokkal fogadta az EU 2040-re szóló 90%-os köztes kibocsátáscsökkentési célját (az 1990-es szinthez képest), az ellenzők elsősorban közép- és kelet-európai országok: például Lengyelország, Magyarország, Csehország, valamint bizonyos időszakokban Szlovákia is aggodalmát fejezte ki, de Olaszország is a csökkentett célkitűzés mellett volt érdekelt. Legtöbben a gazdasági versenyképességre, a technológiai és infrastrukturális hátrányra, illetve a társadalomra kiható negatív következményekre (pl. átállás miatti magasabb energiaárak) hivatkoztak. Ősszel kibővült az ellenzők köre, ugyanis már Franciaország és Németország is a célok meghatározásának halasztásáról beszélt mindaddig, amíg nincs egyhangúlag elfogadott álláspont.
A 2040-es klímacélok meghatározásának dátuma hónapról hónapra, hétről hétre változott. Legutóbb az októberi Európai Tanács ülésen várhattuk, hogy megszületik a megegyezés, de végül az utolsó utáni pillanatban, a szakminiszterek éjszakába nyúló Környezetvédelmi Tanács ülésén, november 4–5-én hoztak döntést a 2040-re elérendő 90%-os kibocsátáscsökkentési célról. A vita központi elemét a szén-dioxid-kreditek százalékos arányának meghatározása okozta. Ezek a kreditek lehetővé teszik az európai iparszámára, hogy kiszervezze a kibocsátáscsökkentését, a jelenlegi megállapodás szerint maximum 5%-ban. Ezenfelül megegyezés született arról is, hogy a tagállamok nemzeti céljaik eléréséhez további kiszervezéssel élhetnek 5%-ban meghatározva. Ezekkel a kiegészítésekkel továbbra is fennáll annak veszélye, hogy nem lesz elég ösztönző a rendszerben az érdemi csökkentésre. Továbbá egy olyan kiegészítést is megszavaztak, amely szerint amennyiben az uniós klímapolitika negatív hatást gyakorol a közösség gazdaságára, a 2040-es kibocsátáscsökkentési cél bizonyos mértékig módosítható. Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország nem támogatta ezt a megállapodást, míg Bulgária és Belgium tartózkodott.
Amíg az intézményen belül ilyen mértékű egyet nem értés áll fenn, nem érdemes nemzetközi klímadiplomáciáról beszélni az EU részéről. Hitelességét mind globális, mind európai viszonylatban aláássa a folyamatos változtatásokkal és az egyhangúság hiányával, nem beszélve az eredeti célkitűzésről: Európa úttörőségéről a nemzetközi klímapolitikában.
Javaslatok egy hatékonyabb nemzetközi klímapolitikára
Ahogy láthattuk, a nemzetközi klímapolitika jelenlegi intézményi kerete, elsősorban az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) és a nemzetközi klímatárgyalások folyamata működik ugyan, de strukturális válságtüneteket mutat: a tárgyalások túl bonyolultak, a döntéshozatal lassú, a vállalások végrehajtása pedig gyakran elmarad.
A klímatárgyalások irányítását és elszámoltathatóságát egy új, magas szintű Klímaváltozási Tanács (Climate Change Council) erősíthetné meg, amely a Párizsi Megállapodás végrehajtását politikai szinten követné nyomon, ezzel is növelve a kormányok elköteleződését a folyamat iránt. Ez a testület rendszeres értékeléseket készítene az országok előrehaladásáról, összekötné a klímapolitikát a pénzügyi és fejlesztési intézményekkel (pl. IMF, Világbank), és segítené a szinergiát a fenntartható fejlődési célokkal (SDG-kkel). Ez kiegészítve egy egyszerűsített döntéshozatali mechanizmussal egy rugalmasabb, döntésképesebb fórum lehetne, amely képes politikai lendületet adni az éghajlatvédelmi cselekvésnek.
Azzal pedig, hogy a 2024-es klímakonferencián lezárult a Párizsi Megállapodás részletszabályainak elfogadása, át kell térnünk annak gyakorlati végrehajtására. Az idei COP30 klímakonferenciának ezért a meglévő vállalások teljesítését kell középpontba helyeznie, különösen a nemzeti vállalások végrehajtását. Ennek keretében az országok megoszthatnák a működő szakpolitikai modelleket, finanszírozási megoldásokat és technológiai példákat. Ezzel a konferenciák nem pusztán tárgyalási fórumok, hanem cselekvési platformok lehetnének. Ezt az is erősíthetné, ha a klímakonferenciák tematikus fókuszokat kapjanak és nem egyszerre próbálnának minden kérdést lefedni. Ezzel azok méretét és kibocsátásait is lehetne csökkenteni.
A fentiek alapján elmondható, hogy a nemzetközi klímapolitikának a formális tárgyalásoktól a gyakorlati megvalósítás felé kell elmozdulnia. Ehhez intézményi reformokra, fokozott pénzügyi támogatásra, valamint a politikai elszámoltathatóság és a társadalmi részvétel megerősítésére van szükség. A 2025-ös COP30 így akkor lehet sikeres, ha nem új célokat hirdet, hanem hiteles, átlátható és mérhető megvalósítási mechanizmusokat teremt a már vállalt klímacélok eléréséhez.
Ebben az EU is vezető szerepet játszhat, amennyiben sikerül ambiciózus szakpolitikákat elfogadnia, és azokat a különböző ipari szereplők lobbijának ellenére nem enyhíti. Azzal, hogy kilátásba helyezik egyes jogszabályok felfüggesztését vagy a határidők minél későbbre tolását, még nagyobb káoszt okoznak a megfelelésekkel kapcsolatban, nem beszélve a nettó klímasemlegességi céloktól való még távolabb kerülésről. A megfelelő szabályozásokkal (pl. az adaptációra való hangsúlyhelyezés, de a mitigáció szinten tartása és / vagy felskálázása, amíg lehetséges, a Tiszta Ipari Megállapodás, a Versenyképességi Iránytű vagy a REPowerEU csomag), a fogyasztói szokások megváltoztatásával (európai termékek előnyben részesítése vagy az Európai Jóléti Terv), és természetesen az ehhez elengedhetetlen európai gazdaság fellendítésével, és ami a legfontosabb, a konzekvens döntéshozatallal talán még visszakerülhet az EU a céljai megvalósításának útjára.
A kulcs a politikánál van, az eszköz a gazdasági szereplőknél, az akarat pedig elsősorban a társadalom irányából kell, hogy erősebben feltörjék. Az egymásnak ellentmondó és gazdaságilag káros intézkedésekkel ugyanakkor utóbbi nem tud kialakulni. Főként, hogy nincs valódi vagy-vagy kérdés a két terület között, mivel a versenyképesség értelmezhetetlen lesz, amennyiben nem lépünk fel a környezeti válsággal szemben.
Nyitókép forrása: lightsource / depositphotos.com
