Az Európai Unió kutatási és innovációs politikájában ismét előtérbe került egy régi, de annál élesebb kérdés: hogyan lehet egyszerre megőrizni Európa globális versenyképességét, miközben nem mélyítjük tovább a tagállamok közötti innovációs szakadékot.
Az úgynevezett widening országok – vagyis azok a tagállamok, amelyek kutatás-innovációs teljesítménye elmarad az uniós átlagtól – ismét a viták középpontjába kerültek az új többéves pénzügyi keret (MFF) és a következő kutatási keretprogram (FP10) előkészítése során. Az október 23-án megjelent Science|Business cikk szerint a tagállamok megosztottak abban, hogy az újonnan tervezett European Competitiveness Fund (ECF) esetében alkalmazzanak-e földrajzi kiegyenlítő mechanizmusokat, amelyek garantálnák, hogy a források ne csak a legfejlettebb kutatási központokba áramoljanak. A kérdés túlmutat a pénzügyi elosztáson: Európa jövőbeli kohéziója és stratégiai szuverenitása is múlhat rajta.
A widening kifejezés a 2010-es évek elején vált intézményesített politikai kategóriává, bár a probléma gyökerei jóval korábbra, az EU 2004-es és 2007-es keleti bővítéséig nyúlnak vissza. A „Widening Participation and Spreading Excellence” alprogram a Horizon 2020-ban, majd a Horizon Europe-ban jelent meg, azzal a céllal, hogy csökkentse a kutatás-fejlesztési teljesítményben fennálló különbségeket az EU-n belül. A widening országok – mint Bulgária, Horvátország, Ciprus, Csehország, Észtország, Görögország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Málta, Lengyelország, Portugália, Románia, Szlovákia és Szlovénia – célzott támogatásokkal próbálnak felzárkózni, például a Twinning, Teaming és ERA Chairs programokon keresztül. Ezek az eszközök azonban eddig csak részben érték el céljukat: a Horizon 2020 programban a widening országok a teljes támogatási összeg alig 5 százalékát nyerték el, ami jól jelzi, hogy a kutatási kiválóság és a földrajzi egyensúly továbbra is kényes kérdés.
Ebben a helyzetben született meg a European Competitiveness Fund ötlete, amelyet először 2024 júliusában vetett fel az Európai Bizottság. A hivatalos jogalkotási javaslat 2025. július 17-én került benyújtásra. Az ECF célja, hogy az EU ipari és technológiai versenyképességét erősítse azáltal, hogy egy egységes, gyorsabb és kevésbé bürokratikus finanszírozási eszközt kínál a stratégiai ágazatok – például a mesterséges intelligencia, a tiszta technológiák, a biotechnológia, az űr- és védelmi ipar – támogatására. A Bizottság szerint a korábbi programok széttagoltak voltak, ami lelassította a kutatási eredmények piaci hasznosulását. Az ECF ennek ellensúlyozására „egy kapu” elvű rendszert vezetne be, amely a kutatástól a piacra lépésig követi a fejlesztéseket, szoros együttműködésben a Horizon Europe és a jövőbeli FP10 programmal.
Az alap méretéről és szerkezetéről szóló javaslat szerint az ECF teljes költségvetése mintegy 400 milliárd euró körül mozoghatna a 2028–2034 közötti többéves pénzügyi ciklusban, ebből a kutatásra és innovációra szánt rész 68 milliárd euró lenne, amely szorosan kapcsolódna a Horizon programhoz. Bár a Bizottság hangsúlyozza, hogy az ECF nem fog közvetlenül kutatási projekteket finanszírozni – az továbbra is a Horizon feladata marad –, az új alap így is döntően befolyásolná az innovációs térképet azáltal, hogy a piacosítás és ipari átültetés szintjén összpontosítja a támogatásokat.
A javaslat jelenleg tárgyalási szakaszban van az Európai Parlament és a Tanács között. Az ipari szereplők és vállalati szövetségek üdvözlik az elképzelést, mondván, hogy végre egy olyan eszköz jön létre, amely segíti Európát a stratégiai technológiákban való lemaradás ledolgozásában az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Ugyanakkor a kutatói közösség és több tagállam aggodalmát fejezte ki, hogy az ECF túlságosan iparorientált irányba tolja az uniós innovációs politikát, és háttérbe szorítja az alapkutatást. A Science Business októberi riportja szerint különösen a közép- és kelet-európai tagállamok követelik, hogy az ECF esetében is legyenek érvényesíthető földrajzi szempontok – ellenkező esetben a források ismét a már fejlett kutatási központokba kerülnek, és a widening célkitűzések hitelüket vesztik.
A vita tehát arról szól, hogy a versenyképesség és a felzárkóztatás logikája mennyiben egyeztethető össze. Az északi és nyugati tagállamok azt hangsúlyozzák, hogy az EU-nak azokat a régiókat kell támogatnia, ahol a források a legnagyobb hozzáadott értéket hozzák – különben Európa lemarad a globális technológiai versenyben. A déli és keleti országok viszont attól tartanak, hogy ha a földrajzi kiegyenlítés kimarad, az ECF a kutatási szakadékot fogja mélyíteni, nem pedig enyhíteni.
A European Competitiveness Fund körüli vita tehát a widening országok dilemmáját tükrözi: hogyan lehet egyszerre gyorsítani a kiválóságot és fenntartani az európai kohéziót. Bár a Bizottság célja az, hogy az új alap az európai ipar megerősítésének zászlóshajója legyen, a tagállami megosztottság jól mutatja, hogy a versenyképesség kérdése ma már nem pusztán gazdasági, hanem politikai ügy is. A következő hónapokban eldőlhet, hogy az ECF egy új korszak nyitánya lesz-e az európai innovációs finanszírozásban, vagy csupán egy újabb kísérlet, amely tovább növeli az unió régi törésvonalait.
Kép forrása: depositphotos.com
