A víz eltárolásának képességét az egyik legjelentősebb emberi találmányként érdemes kezelni – hangzott el a Ludovika Szabadegyetem 2025/2026-os őszi szemeszterének legutóbbi előadásán, november 4-én, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Oktatási Központjában, ahol Vizet a tájba! címmel Váradi József, az Energiaügyi Minisztérium Vízügyi Tudományos Tanácsának elnöke, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke adott elő.
Igen széles tudományos spektrumot ölelnek fel azon tanácsnak a tagjai, amelyet 2014 óta elnököl a számos szakmai díjjal kitüntetett Váradi József – emelte ki köszöntő beszédében Bíró Tibor, az NKE Környezeti Fenntarthatósági Intézet intézetvezetője. Hozzátette, a vízhiány kérdése, a vízkészletek kiüresedése egyre aktuálisabb probléma, ám a cselekvést megnehezíti, hogy az eredményekre akár évtizedeket is várnia kell az egyre türelmetlenebb társadalomnak.
A hiányzó konszenzus
Ma igen sokat beszélünk a vízhiány problémájáról, ám a vélemények megoszlanak a megoldásokról – kezdte előadását Váradi József. Gyakran esik szó az alföldi „pocsolyatérkép” helyreállításáról, a vízkészletek megteremtésének módjáról vagy az elvezetés-szemléletű vízgazdálkodási gyakorlat megváltoztatásáról. A gondokra azonban nincs konszenzusos megoldás, a beavatkozások hatékonysága továbbra is kérdéses, így a cselekvés nem csupán a szándékon múlik.
Mennyiben új ez a gond? – tette fel a kérdést előadásában Váradi József. Mint elmondta, volt már ennyire száraz időszak az Alföldön. Ráadásul 1999-ben és 2000-ben, illetve 2010-ben és 2011-ben szélsőségesen eltért az érintett területek csapadéktérképe. Sőt, még éven belül is előfordultak szélsőértékek, például az 1952-es nyári szárazságot követő téli csapadékbőség. Éppen ezért az elmúlt harmincöt év alatt szinte egyforma számú alkalommal találkoztak a szakemberek a sok és a kevés víz okozta gondokkal. E szélsőségek pedig nem könnyítik meg a kívánt létesítmények megtervezését. Az utóbbi évek azonban markánsan mutatják a klímaváltozás negatív hatásait. Erősödtek a társadalomban a természeti értékek elvesztése miatti félelmek, a klímaszorongás, de nem segít a helyzeten a közösségi média sem. Ráadásul a Tisza-tó átadása, azaz 1973 óta nem volt érdemi vízkészletezési beruházást. Ezért vált ma sürgetővé, hogy program készüljön a krízisre.
Klímaforgatókönyvek
Az elkövetkező, 2021–2040-es időszakra létezik optimista és pesszimista forgatókönyv is, előbbi 11, utóbbi 22 százalékos vízveszteséggel számol. Várhatóan a hőmérséklet télen 1,3, nyáron 2 Celsius fokkal fog emelkedni. Ugyanakkor hazánkban 2021-ben 336 milliméteres csapadékösszeg-hiány volt, az Alföldön ez az érték a 400 millimétert is elérte. A korábbi átlaghoz képest a talajvízszint több, mint egy métert csökkent az Alföldön 2020–24 között. Az országból több víz folyik ki, mint amennyi beérkezik. Gondot jelent a víz megtartása is, de az országhatáron belépő víztömeg 15 év alatt 114 km3-ról 98 km3-ra csökkent. Jelentősebb ez a csökkenés a Tisza vízgyűjtő területén. Ami Vizet a tájba! programot leginkább alátámasztja, az a tény, hogy csökkent a nyári párolgás nedvesség-utánpótlása, és nőtt a párologtatást kikényszerítő besugárzás. A program egyik kulcsmomentuma ezért, hogy a víz elvezetéséről álljunk át egy víz-visszatartási programra. Ez ugyanakkor nem egy új gondolat, már 150 évvel ezelőtt is felmerült az olyan szakemberekben, mint Beszédes József vagy Kvassay Ede. Már A vízkárelhárítás stratégiája című 1991-es dokumentum is rögzíti, hogy inkább tározással, s ne elvezetéssel oldják meg a problémát, hiszen a víztározás lehetőségének megteremtése az egyik legfontosabb emberi találmány. Fontos ehhez hozzátenni, hogy a vízügynek nincsenek saját vízgazdálkodási érdekei, a szakma csak lehetőségeket kínál. A végső megrendelő mindig az állam.
Mi történt eddig?
A kiszáradásban leginkább érintett Homokhátságon 1997–2002 között összesen 1 milliárd 646 millió forintos beruházást, műtárgy-rekonstrukciót hajtottak végre. A programban megvizsgálták a térség csatornáit, illetőleg azt, hogy milyen hatással van a területre, ha ott vizet tárolnak. Kiderült, csak magas duzzasztás esetén lenne enyhe hatással a talajvizekre. Szintén kiderült, hogy a hátság talajvizeit 85%-ban az időjárás alakítja, nem a vízügyi tereptárgyak, intézkedések. Jelenleg a területen már 8 km3-re becsülik a hiányzó víz mennyiségét. A mederparti telektulajdonosok azonban már akkor sem viselték el, hogy a területüket víz önti el, ennek érdekében pereket vállaltak, követelték a csatornákban az üzemvíz-szint tartását.
Rövid idő múlva a 2001-es Vásárhelyi-terv komplex programot dolgozott ki a Tisza-menti ökorégiónak. A gazdák részéről azonban erre sem volt fogadókészség. Mindössze két helyen valósult meg ma is működő belvízreform, Szentes, illetőleg Mindszent környékén. A későbbi, 2005-ös mély ártéri tározásra irányuló program 197–260 ezer hektárnyi vízzel elárasztható területtel számolt, ugyanakkor problémát jelentett, hogy ha a folyókban vízbőség van, akkor a tározásra kijelölt helyszínek már szintén rendelkeznek elöntésekkel. Ugyancsak hátránya volt a tervezetnek, hogy a hatása csak hosszú távon lenne érzékelhető, a nagy terület bevonása pedig a megvalósítás sikerének komoly feltétele volt.
Vizet a tájba! Mit jelent a mostani program?
Röviden: sok vizet helyeznénk ki nagy területen csatornákba, tározókba, mederbe. Elvárás emellett, hogy a program támogassa a természetvédelem, a klímaalkalmazkodási képesség és a fenntartható jövő ügyét is. E program sok ideig csak szándék volt, sem a kidolgozott terv, sem annak műszaki, jogi, gazdasági előkészítése nem állt rendelkezésre. A vízügy voltaképpen 2022-ben állt e program élére, amit az Energiaügyi Minisztérium jóváhagyott. Sikerült konszenzust teremteni a természetvédelemmel is, hiszen elfogadták, hogy a duzzasztás önmagában nem ördögtől való, így a fenékküszöbök alkalmazását – a Szigetköz mintájára – végül támogatták. Elindult egy vízügyi kezdeményezés a vizek fogadására is, amelyben 248 gazda összesen 25 ezer hektárt ajánlott fel a 6 vízügyi igazgatóság számára. Figyelmeztetés azonban, hogy jelenleg nincs egyetértés a telekszomszédok között, miközben nem biztosítható, hogy az árasztás ne kerüljön a felajánló melletti telekre. A programban eddig 63 helyszínen, 2800 hektáron 8,6 millió köbméter vizet helyeztek el. Gyenge pontja a programnak, hogy túl sok területre van szüksége. Nem elvárható ugyanis, hogy valaki józan belátásból beáldozza saját termőterületeit. Érdemes lenne tehát az államnak a tározásra kijelölt területek felett rendelkezési jogot szereznie. A tudományos tanácsnak az a javaslata a gond orvoslására, hogy legyen az agrárium számára a kilencedik, támogatási rendszerrel bíró művelési ág a vízművelés. Az így bevonni kívánt terület nagysága körülbelül 650 ezer hektár lenne. Ugyanakkor az is tény, hogy rohamosan nő a művelési ágból kivont területek nagysága Magyarországon, ráadásul a mezőgazdaság szerepe jelentősen csökken a gazdaságban. Ennek ellenére 2024-ben a mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatásokra összesen 1256 milliárd forintot fizettek ki, melynek 62%-a uniós forrás volt.
Váradi József előadásában azt is kiemelte, hogy az országos vízkészlet 75%-a jelenleg a Duna mentén van, míg az igények 75%-a merül fel a Tisza völgyében. Nem javít a helyzeten, hogy a Tisza vízleszívó hatása 40 m3/s-re tehető, ami irtózatos nagyságú vízveszteséggel jár évente. A Tiszán sok szakmabeli szerint nagyon hiányzik egy vízlépcső Csongrádnál, ám ezt a beruházást sem övezi konszenzus. Ugyanakkor fontos lenne mindenki számára belátni, hogy egy mesterségesen átalakított táj, mint az Alföld, beavatkozások nélkül nem alakítható vissza természetközelivé. Szintén kiinduló gondolatnak érdemes venni, hogy az eredeti állapot fogalma aligha értelmezhető és nem is lehet realitás a XXI. században, illetőleg a klímaváltozás hatásai a megváltozott klíma elemeivel már nem javíthatók.
Nyitókép: a Tisza Tokajnál, forrás: zoltangabor / depositphotos.com
Videó: Mészáros Márk Benjámin
