Napjaink geopolitikai eseményei rávilágítottak a tenger alatti kábelek védelmének fontosságára. E témáról rendezett konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Távközlési, Légi- és Világűrjogi Kutatóintézete (TLVKI) október 1-jén, a Ludovika Szárnyépület John Lukacs Társalgójában.
A hőskor
A tudományos eszmecserén Bartóki-Gönczy Balázs, a TLVKI intézetvezetője megnyitója után elsőként a hőskorról esett szó, a kábelek történetét Bartolits István, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Távközlési és Mesterséges Intelligencia Tanszékének címzetes egyetemi docense, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) hírközlési szakértője mutatta be. Az első fontos dátum e témában 1838, amikor Samuel Morse bemutatta az elektromos távírót, majd kísérletképpen összekötötte a New York-öböl két partját két mérföld távolságban. Morse biztos volt abban, hogy ez az óceánon keresztül is működni fog. Európában elsőként 1850-ben hidalták át a La Manche-csatornát, de a sziklás tengerfenék tönkretette a kábelt, így 1851-ben, jobb védelemmel, szigeteléssel újratelepítették. Ez után indult be a Földközi-, a Balti- és a Fekete-tengeren a kábelek fektetése. 1852-ben Frederic Newton Gisborne javasolta a transzatlanti kábel megvalósítását, ám e feladat meghaladta vállalkozása erejét. 1854-ben találkozott Cyrus West Fielddel, majd 1856-ban megalakult az Atlantic Telegraph Company, amelyhez az üzletember privát és városi (London, Liverpool, Manchester és Glasgow) támogatást szerzett. A tervezett összeköttetés hossza körülbelül 4100 kilométer volt, a szerkezet miatt több ezer tonnás kábelt gyártottak. A kábel fektetéséhez két korábbi hadihajót vásárolt a cég. Maga az összeköttetés két sikertelen kísérlet után 1858. augusztus 5-én született meg a két kontinens között. Ezen a királynő és az amerikai elnök üzenetet váltott, a 98 szavas távirat átküldése több, mint 16 órát vett igénybe. A kábel a több ezer voltos impulzusok miatt hamar elhallgatott, ezért új kábelspecifikációt hoztak létre. Az újabb fektetéshez új gőzhajót vásárolt a cég. A következő kísérletet 1865-ban hajtották végre, ez először nem sikerült, elszakadt, de végül 1866-ban újra létrejött a kapcsolat. Még ebben az évben a korábban elszakadt kábelt is sikerült megtoldani, így ezt is üzembe helyezték, s hosszú ideig működött. Később Bell feltalálta a telefont, így a távíróhoz képest egy másik kábelre, s erősítőkre volt szükség. Ezen összeköttetést 1956. szeptember 25-én adták át a Bell Telephone Laboratories mérnökei, s egészen 1978-ig használatban volt. A kábel távírócsatornaként is működött. Az első transzatlanti optikai kábel 1988-ban készült el, egészen 2002-ig használták, ezen az adatok 280 megabit/s sebességgel utaztak.
Miért kritikus infrastruktúra?
A tenger alatti kábelek az információs társadalom néma ütőerei – hangsúlyozta előadásában Kovács Dóra, az NMHH Technológiaielemző Főosztályának műszaki elemzője. A kritikus infrastruktúrának számító kábelek hossza kétszerese a Föld és Hold közötti távolságnak, ezeken keresztül pedig alacsony késleltetéssel terabitnyi adatcsomagokat továbbítanak másodpercenként. 2016 óta több, mint 100 új kábelt fektettek a tengerbe – hagyományosan a távközlési szolgáltatók, de az internetes platformok (Amazon, Google, Meta, Microsoft) is megérkeztek erre a területre. A tenger alatt jellemzően 1–2 méter mélyen futó optikai kábeleken fény formájában továbbítják az adatot, ehhez a tengerparton átalakító egységre, illetve tápellátást biztosító berendezésre van szükség. A kábel fektetése komoly műszaki előkészítést igényel. Ez után naponta 100–200 kilométernyit tudnak a hajók haladni. A lefektetett kábel élettartama 20–25 év. A világon jelenleg 30 olyan hajó van, amely önállóan képes kábelt fektetni, valamint 33 olyan, amely képes a kábeleket javítani is. Az összeköttetésre a legnagyobb veszélyt a véletlen fizikai károsodás (emberi vagy természeti), a szándékos szabotázs (ám nagyon nehéz a szándékosságot kimutatni) és a kiberfenyegetés (a tengerparti részeken) jelenti. A kábelek rezilienciájának több komponense van, ilyen az útvonalak és az érkezési pontok diverzifikációja, a redundancia, a folyamatos védelem, illetve a védelmi zónák kialakítása és a monitorozás, valamint a gyors helyreállítás lehetőségének megteremtése. Ennek része, hogy már tervezik egy globális hatóság felállítását, hogy a javításhoz szükséges adminisztrációt felgyorsítsák. Ma ugyanis a tenger alatti kábelekre az egyes országok különféle távközlési törvényei vonatkoznak. Emellett érvényes még az ENSZ Tengerjogi Egyezménye, illetve az EU is igyekszik harmonizálni a vonatkozó jogot. A vonatkozó akciótervnek négy pillére van: a megelőzés, a károk észlelése, a gyors reagálás, javítás, valamint az elrettentés. Az új technológiák megjelenése még inkább segítheti a kommunikáció fenntartását – okoskábelekkel, automatizált karbantartással, kvantum- vagy műhold-alapú alternatívákkal.
A nemzetközi jog szerepe
A nemzetek digitális szuverenitásának alapja a tenger alatti kábelek sértetlensége, így minden állam érdeke e kábelek működése – emelte ki előadásában Tilinger Krisztina, a TLVKI kutatója, tengerjogi szakértő. A problémát két fogalom okozza szabotázsok esetén, egyrészt a nyílt tenger, illetve az úszó államterület (azaz a hajó lobogója szerinti állam), amelyet más államnak nincs joga megállítani. A kábelrongálásnak akkor van nemzetközi jogi jelentősége, ha az állami szereplő közbenjárásával történik. Évente 150–200 rongálás történik, ám nagyon nehéz felderíteni, melyik lehetett szabotázs. A közelmúltban Tajvan környékén és a Balti-tengeren történt ilyen akció. Az ENSZ 2024 szeptemberében közös nyilatkozatot fogadott el a tenger alatti kábelek biztonságáról, ami egyelőre csupán diplomáciai szempontból lényeges reakció. Az EU 2025-ben indított cselekvési tervet e célból, azonban magát a feladatot a tagállamokra bízta. A tenger alatti kábelekről azonban már 1884-ben született egyezmény (így az akkori magyar jogszabályok is büntetni rendelték a károkozást), emellett az 1958-as nyílt tengerről szóló nemzetközi szerződés (36 állam részese) és az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (1982) szabályozza a területet. A károkozás büntetését azonban csak lehetőségként tartalmazza ez az egyezmény. Eddig Finnország és Tajvan tudott sikeresen végigvinni szándékos kábelrongálásért büntetőügyet az adott hajók kapitánya és tisztjei ellen. Robert Beckman jogtudós ezért a nemzetközi jog árváinak nevezi a tengeri kábeleket. Nehéz a joghatóság eldöntése, magát a jogsértést is nehéz észlelni és bizonyítani, a szabályok betartása szintén kihívást jelent. Megoldási javaslatként a társadalomtudósok a nemzeti jog kiterjesztését pártolják a nyílt tengeri extraterritoriális területekre. Emellett fontos lenne az államok közötti koordináció és információáramlás felgyorsítása is.
Túl az optikán
A tengeri hálózatos infrastruktúra nem csupán optikai kábelekből áll, hanem közlekedési, szállítási és energetikai rendszer is – emlékeztetett Balogh Tamás nemzetközi jogász, hajózástörténeti szakíró, hajóroncskutató. Ez a hálózat rendkívül sűrű, az energiavezeték például még nagyobb is, mint a távközlési kábelek. A tengeri átjárókban szűk keresztmetszet alakulhat ki a hálózat folyamatos bővülésével. A kábelek elleni első támadás 1898. május 11-én történt Cienfuegosnál (ez Havanna külső öble). A spanyol–amerikai háborúban az amerikaiak elvágták a spanyol távírókábeleket. A spanyolok azt gondolták, hogy az ellenség partra akart szállni, így győzelemként értékelték a csatát, ám valójában az amerikaiak elérték a céljukat. Az első világháborúban, szinte első hadi cselekményként 1914 augusztusában Nagy-Britannia folytatta a kábelek elvágását, valamint egy globális kommunikációs megfigyelőrendszert épített ki. Ez összesen 50 millió üzenet ellenőrzését jelentette a háború során. Később a Szovjetunió halász- és kereskedelmi flottája rendelkezett a kábelek elvágására képességekkel. Ezt 1959-ben ki is próbálták. Később az USA 1971–80 között sikeres lehallgató műveletet (Ivy Bells) hajtott végre a kábelek segítségével a Kamcsatka-félszigetnél. Legutóbb 2024-ben történt kábelszakítás a Balti-tengeren. Ami e károkozás ellenszerét jelentené, azaz a javító, illetőleg kábelfektető flotta átlagéletkora 29 év, a legidősebb hajó 53 éves. A legnagyobb kapacitással (10 hajó) a francia állam rendelkezik, az összes eszköz közül 32 állami, 31 pedig magántulajdonban van. A hajók az eredeti elv szerint készültek, a megújítási kényszer miatt azonban igyekeznek ma új tervekkel frissíteni a kábelek fektetésére alkalmas vízi járműveket.
Nyitókép forrása: OpenStreetMap contributors / Wikimedia