Az Európai Unió negyedszázada, 2000-ben indította el a lisszaboni stratégia megvalósítását, amely azt tűzte ki célul, hogy 2010-re az Uniót a világ „legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú” gazdaságává tegye. Az eredményt tudjuk: az Európai Unió nem lett 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdasága. Sőt, a 2008 óta eltelt időszakban mintha gyorsult volna leszakadása a világ legfejlettebb gazdaságaitól.
Önmagában a stratégia alapvetései mindmáig konszenzusnak örvendenek. Nincsen komolyan vehető szaktekintély, amely megkérdőjelezné, hogy önmagában az oktatás minőségének és elérhetőségének javítása vagy éppen az innováció szintjének emelkedése, és alkalmazásának elterjedése jótékony hatással van a gazdaság versenyképességére.
A tény, hogy a kitűzött irányszámokat nem tudta elérni a határidőre az Európai Unió, nem teszi semmissé azokat a lehetőségeket, amelyek az utóbbi évek fejleményeinek eredményeként nyitva áll az Unió előtt. Az Eurostat legújabb kiadványa tartalmazza azokat az összehasonlító adatokat is, amely az Európai Uniót is pontosabban elhelyezi a versenyképességi világtérképen.
2023-as adatok szerint például 25–62 év közötti uniós polgárok több, mint egyharmada – egészen pontosan 35,1 százaléka – felsőfokú végzettséggel rendelkezik, amellyel megelőzi az olyan, nagy népességgel rendelkező országokat, mint Oroszország (30,4%) vagy Brazília (21,8%). Mindeközben az Európai Unió meglehetősen jól szerepel a 15–24 éves korcsoportok oktatásban és foglalkoztatásban sem résztvevő tagjainak arányában is. A Föld legnépesebb országai közül Oroszország (8,7%) és az Európai Unió (9,2%) könyvelheti el a legalacsonyabb arányt, míg India (23,5%) és Indonézia (21,4%) az adott korcsoport közel egynegyedének nem tud biztosítani tanulási vagy elhelyezkedési lehetőséget.
Az oktatás alapján akár megnyugtatónak tartható képet jelentős mértékben rontja a kutatás-fejlesztésre fordított összegek nagyságának összehasonlítása. Itt már egyértelműen látszik, hogy az Európai Unió, noha folyamatosan emeli a kutatás-fejlesztés intenzitását, azaz folyamatosan növekszik a kutatás-fejlesztésre fordított összegek GDP-hez viszonyított aránya, az utóbbi időben jelentősen elmarad versenytársaitól.
Míg Izraelben és Dél-Korában az intenzitás értéke 6,02, illetve 5,21 százalék, addig az Európai Unióban ez mindössze 2,27 százalék. Ez meghaladja ugyan a világ 1,93 százalékos átlagát, azonban egyértelműen távol áll nemcsak a lisszaboni stratégia immáron negyedszázados célkitűzéseitől, de a kortárs versenytársak erőfeszítéseitől is.
Közelebb kerültünk-e az elmúlt negyedszázadban a lisszaboni stratégia célkitűzéseinek eléréséhez? A válasz egyértelműen nem. Érezték ezt már az Európai Unió döntéshozói a 2005-ös felülvizsgálatnál, és akkor is, amikor az Európa2020 című „utánkövető” programot megalkották.
Az Európai Unió az oktatás területén elért eredményeit nem tudta az innovációs kapacitás és a kutatás-fejlesztés erősítésére konvertálni, ezzel pedig az önmagában versenyképes oktatási rendszer csak minimálisan tud hozzájárulni a versenyképesség erősödéséhez.
Nyitókép forrása: Fortepan / Artfókusz
