Anjou Szent Hedvig, Lengyelország királynője tiszteletére
Anjou Hedvig, vagy ahogyan a lengyelek nevezik, Jadwiga 1373–74 telén látta meg a napvilágot a budai királyi udvarban I. (Nagy) Lajos magyar–lengyel király és Kotromanics Erzsébet boszniai hercegnő legfiatalabb leányaként. Magyarországi származása ellenére mégis a kevésbé ismert személyiségeink közé tartozik, és több olyan mű emlékezik meg róla, amelyek hazánkban nem ismertek, és amelyeknek mind a mai napig nincs magyar fordításuk.
I. Lajos király 1382-ben bekövetkezett halála után a lengyel bárók olyan uralkodót akartak, aki nem a távoli Budáról kormányoz, hanem velük együtt él. Ezért a legfiatalabb Anjou hercegnőnek, Hedvignek ajánlották fel a lengyel trónt azzal a feltétellel, hogy Krakkóba költözik.
1384. október 13-án Hedvig Krakkóba érkezett, három nap múlva, október 16-án, védőszentjének és távoli rokonának, Sziléziai Szent Hedvignek az ünnepén, a Wawel-székesegyházban megkoronázták. Ezzel Hedvig „Isten kegyelméből Lengyelország királya” (Dei Gratia Rex Poloniae) lett a lengyel jog alapján nemre való tekintet nélkül, mivel örökléssel az ország uralkodója lett.
1386. február 15-én Jogaila litván nagyfejedelem a Wawelben testvéreivel és kíséretével együtt megkeresztelkedett. Három nap múlva, február 18-án ugyanitt ünnepi szertartás keretében feleségül vette Hedviget. Ezt követően március 4-én II. Jagelló Ulászló néven lengyel királlyá koronázták. Hedvig és Jagelló házasságának eredményeként Európa utolsó pogány állama felvette a latin rítusú kereszténységet.
Hedvig úgy látta, hogy meggyőzésen alapuló, békés térítéshez a nép nyelvét beszélő papokra és helyi egyházszervezetre van szükség. Ezért 1387-ben férjével együtt megszervezte a vilniusi püspökséget, amely a térítőmunka központja lett. A litván papság kinevelésére 1397-ben ösztöndíjat és kollégiumot alapított a Prágai Egyetemen, hogy legyen elég hittérítő és teológus, aki anyanyelvén szól a néphez.
Ezzel egy időben Lengyelországban is szükségét látta a vallási élet megújításának és egy jelentős számú keresztény elit és tanácsadói kör létrehozásának. 1397-ben teológiai fakultással bővítette a krakkói Studium Generalét, amely – Hedvig jelentős anyagi támogatásának köszönhetően – Jagelló Egyetem néven ma a világ egyik legrégibb alapítású folyamatosan működő egyeteme, valamint évszázadokon keresztül jelentett tanulási lehetőséget a Magyar Királyságból érkező diákok számára.
Hedvig királynő 1399. július 17-én bekövetkezett halálát követően kialakult az a szokás az egyetemen, hogy halálának évfordulója alkalmából gyászszertartást rendeztek, amelynek fénypontjaként az elhunyt királynőről az egyetem egy prominens személyisége, professzora, rektora vagy dékánja emlékezett meg elsősorban teológiai tartalmú prédikációban.
Összesen kilenc ilyen prédikáció maradt fenn, közülük az első feltehetőleg az Anjou Hedvig temetésén elhangzó prédikációt Stanislaus Skarbimierz, a Krakkói Egyetem első rektora, jogász- és teológiaprofesszora, Hedvig gyóntatója és lelki atyja tartotta két nappal a királynő halála után. Stanislaus számos fennmaradt prédikációnak és különböző témájú értekezéseknek a szerzője, ezen beszéde azonban különbséget mutat más prédikációinak szerkesztési elveivel, amit magyarázhat a rendelkezésére álló rövid idő, valamint az a mély gyász és megrendültség, amely a királynő halálakor eluralkodott rajta.
Míg a későbbi beszédek jól érzékelhetően elkülönítették a teológiai tartalmat és az elhunyt királynő bemutatását, addig Stanislaus ezen beszéde esetében a két rész szervesebben kapcsolódik egymáshoz, továbbá jellemzője a spontán jelleg és a stílusbeli letisztultság, egyszerűség, amely magyarázható a sietséggel, ugyanakkor a drámai esemény hatásával is. A beszéd egyetlen, 1415 körül másolt kéziratban maradt fenn.
Központi gondolata, hogy az áteredő bűn következtében minden ember osztályrésze a halál, amelynek időpontja és körülményei Isten szuverén döntésén múlnak. Mint ahogy nem emlékezünk az életutunk elejére, úgy a vége is homályba vész, a haláltáncok hangulatát idézve: „ami a bejövetelt és a kimenetelt, a halált és a jövendő feltámadást illeti, egyformán halad király és katona, tolvaj és fejedelem, gazdag és szegény együtt, egy sorban”.
Stanislaus és az egész lengyel nép hiába fohászkodott az Istenhez, az Úr akarata nem az volt, hogy Hedvig királynőt az élők sorában tartsa. Az út metafora megismétlésével a szerző hangsúlyozza, hogy mindahányan az Isten által kijelölt utunkon haladunk, amelyen szükséges végigmennünk ahhoz, hogy létezésünk végső céljához, az Isten színről színre való látásához eljussunk.
De milyen is az a kép, amelyet Stanislaus a prédikációjában szeretett királynőjéről fest, és amely valószínűleg jelentősen hozzájárult Hedvig spirituális emlékezetének kialakulásához, és amely részlet itt olvasható először magyarul:
„Valóban, elismerem: imádkoztunk, sírtunk, – sőt, hogy így mondjam – kiáltásunk az égig hatolt, hogy az Úristen tartsa meg őt a lengyel királyság díszére, a békés államrend fenntartására, különös kincsként, az özvegyek megnyugtatására, a szegények vigasztalására, az elnyomottak megkönnyebbülésére, a főpapok tiszteletére, a papok menedékéül, a béke megerősítésére, az isteni törvény végrendeleti őrzőjeként. Mégsem kaptuk meg, hogy életben maradjon. Imádkoztunk – hiszen ahogy láttuk, ahogy tapasztaltuk a templomokban, az oltároknál, a díszítésekben, a jelekben, a tanácskozásokban, a cselekedetekben, úgy nyertük el a választ.
Láttuk ugyanis, hogy ő a lelkiek anyja volt, az özvegyek jótevője, az árvák vigasza, a szegények pajzsa, az elnyomottak menedéke, közbenjáró azokért, akiket urunk, királyunk elől elűztek. Ugyanis azokat, akiket a királytól való félelem és az igazságszolgáltatás megrémített, ő közbenjárásával megvigasztalta. Láttuk és felismertük, milyen szép arcú, milyen kedves szavú, milyen nemes származású volt, de erkölcseiben még nemesebb. Milyen mélyen alázatos, noha igen magas rangra emelkedett. Láttuk, miként ékesítette az egyházakat, öltöztette az oltárokat, alapított szentélyeket; hogyan tisztelte a főembereket, a nemeseket, a főpapokat, a papokat; hogyan fogadta kegyesen a szegényeket; hogyan tartott figyelmes, könyörületes meghallgatást; hogyan nem gúnyolt senkit, nem volt civakodó, sem bőbeszédű, sem haragos – kivéve, ahol erre szükség volt. Sokat láttunk, sokat megtapasztaltunk – és még többet láthattunk volna, ha Istenünk úgy akarta volna, hogy természetes életében továbbra is megmaradjon.
Legyen ez tehát nektek siralom helyett vigasz, legyen ez orvosság is, mert ha olyasvalakit siratunk, aki meghalt, akkor örülnünk kell, hogy ilyen volt életében, aki úgy élt, hogy dicsősége nem fog eltűnni az emberek szájából. Mert meg van írva – ahogy jámboran hiszem – az egekben, meg van írva a hívők szívében, neve be van írva az élet könyvébe. Méltó volt, és ezért méltó helyre került. Az országot száműzetésnek tekintette, ezért szállt fel a siralomvölgyből az égiekhez. Békét szerzett, ezért lett az ő helye a békességben, lakhelye pedig Sionban. Isten dicsőségét kereste, ezért örök öröm van most a fején. Szerette a küzdő egyházat, és védte azt, amennyire csak tudta, ezért ment át a küzdőből a győzedelmes egyházba, amint azt jámboran hinni kell. Jó cselekedetei által lángra lobbantotta a lelkiek szerint élők szívét, és bár az emberi gyarlóság miatt némely dologban mulasztott, az ő imáik támogatásával már elnyerte, vagy hamarosan el fogja nyerni a végső boldogságot. Irgalmat és jóságot gyakorolt az élők felé – és ezért az irgalmas és könyörületes Úr, mielőtt elérkezett volna a vége, megadta neki az élő eledelt, a szentségi eledelt. Magas állásban türelmet gyakorolt, sok mindent elnézett, amit nem tudott megszüntetni, azt türelmesen viselte. És hogy türelme még nyilvánvalóbb legyen, a magasságból súlyos betegségekkel látogatták meg, különféle szenvedésekkel, s úgy próbáltatott meg, mint arany a kohóban.” (B. Cs., saját fordítás)
Nyitókép: Hedvig Marcello Bacciarelli festményén, forrás: Store norske leksikon
