Aki tízéves perspektívában kormányoz, annak hosszú távon is kifizetődő, ha megemeli most a tanárok fizetését.
Az októberi tanártüntetések és az azt megelőző 2022-es sztrájkok ráirányították a figyelmet a magyar közoktatási oktatók és dolgozók alulfizetettségének problémájára. Az „oktatás/egészségügy” folyamatos kampánytémát jelent a magyar politikában, hiszen a két ágazat átlag alatti bérezése, illetve ezen bérek elinflálódása újrateremti a problémát.
Hogy nemcsak a rövid távú politikai nyugalom helyreállításán keresztül nyerhet a mindenkori kormányzó hatalom a tűzoltó béremelésekkel, hanem a gazdasági növekedésen és jóléten keresztül is elnyerhető a választók támogatottsága két ágazaton keresztül egy egyenletesen magas relatív bérszínvonalon finanszírozott oktatási rendszeren keresztül, azt a nemrégiben publikált tanulmányunk igazolja vissza. Már a jelenlegi kormányzati ciklus vége előtt jelentkeznének az első gazdasági növekedési többletek. A hosszú távú pályát pedig biztosítaná a jelenlegi kormány előre tekintő időhorizontja, hiszen a miniszterelnök „2030-ra gyúr”. Így, időben elindítva a közoktatás relatív- és reálbér-emelését, nem csupán ciklikus egyszeri löketként lehetne tízévente egyszer adagolni az iskolarendszerbe, majd elinflálni. E helyett strukturálisan beépíthető lehetne a diplomás átlagbért folyamatosan követő magasabb közoktatási bérszínvonal, hiszen az oktatásra fordított kiadások 2–3 év alatt növekedési többletet eredményeznek.
Az említett tanulmány alapján kijelenthető, hogy minél inkább az oktatás és az egészségügy javára súlyozott az államháztartási kiadási szerkezet, azaz e két ágazat felé csoportosul a kormányzati költés, az kétéves távlatban már növekedési többlettel jár. Ráadásul a GDP arányában 1%-kal megnövelt kiadás magát a GDP-t több mint egy százalékkal növeli, tehát az oktatási és egészségügyi kiadások – késleltetve ugyan – de hatékony jövedelemnövelő eszközök (kiadási multiplikátorok).
Hogy az oktatásra fordított kiadások miért nem azonnal jelentkeznek, az az oktatási ágazatok sajátosságából következik, amely szerint ezekben az ellátó rendszerekben elért tudásbeli és szakképzettségi minőségjavuláshoz szükséges, hogy a diákok még több évig részt vegyenek a minőségileg javuló (kevésbé terhelt, kevésbé stresszelt, ugyanakkor elégedettebb és a munkájuk iránt elkötelezettebb oktatói kar) oktatási rendszerben, mielőtt munkaerőminőségük megjelenik a termelésben.
A közgazdasági tankönyvek ezt a reakcióra való hajlamot nevezik rugalmasságnak, multiplikátor hatásnak vagy határhajlamnak. A gazdaságpolitika arra várja a választ, hogy mi az az intézkedés, amire egyáltalán reagálnak, és milyen összegben/mértékben kell bevetni, hogy a kedvező hatás mérhető legyen, illetve, hogy mi az a gazdaságpolitikai mix, aminek következtében megemelkedik a kibocsátás. A reakcióra való hajlam nem tekinthető állandónak. Jelentős mértékben befolyásolhatják a gazdasági kilátások és várakozások vagy a gazdasági és társadalmi kulturális környezet, valamint a döntések iránti bizalom és a döntéshozók hitelessége. Utóbbit nem érdemes tehát felélni a növekedést valóban ösztönző állami kiadások felé történő költségvetési újra súlyozás késleltetésével.
A kutatásból az is kiderül a COFOG sztenderdek szerinti kiadásbesorolásban, az oktatás és egészségügy területén kívül, a többi állami kiadási terület vagy elvon a növekedéstől erőforrást vagy – jobb esetben – nem nevezhető mérhetőnek a hatása.
