Az emberiség krónikájában a valóságos kopernikuszi fordulatot meglátásunk szerint Francis Bacon, illetve Bernard Mandeville gondolkodásmódja hozta el.
Bacon 1620-ban fogalmazta meg a természet emberi uralom alá hajthatóságának gondolatát, amikor a Novum Organum lapjain a következőképpen fogalmazott: „Nyerje csak vissza az emberiség a maga jogát a természet felett, mely őt isteni adományozás folytán megilleti; adassék meg neki a hatalom: használatát majd a józan ész és a tiszta vallás fogja igazgatni.” (Bacon, 1885, 111.) Mandeville pedig több mint egy évszázaddal később, 1723-ban azt állította, hogy „az egyének vétkei, a rátermett vezetők irányításával, a köz javára fordíthatók”. (Mandeville, 1996, 167.)
Az emberiség persze már Bacon és Mandeville tevékenységét megelőzően is serényen munkálkodott azon, hogy eltávolodjon az őt a Földhöz kötő „tudattalan lelki kapocstól” (Jung, 1990, 118.), azonban annak a radikális tételnek a hangoztatása, hogy az egyének önző viselkedése általános jólétet szülhet, korábban elképzelhetetlen volt. Arisztotelész például az oikonomia, a természetes gazdálkodás érvényesítése mellett szállt síkra, amelynek célja a jó élet biztosítása a közösség, a család, a városállam számára; ezzel áll szemben a természetellenes, káros, következésképpen kerülendő gazdálkodási mód, a chrematistiké, a „pénzfialtatás”, amelyben a pénzszerzés és a pénzgyarapodás önös érdekeket szolgál. (Arisztotelész, 1984, 82–91., Daly–Cobb, 2000, 241–242., Felber, 2020, 10–11.) Aquinói Szent Tamás is teljes magabiztossággal állította, hogy „A közjó jobb, mint az egyén jóléte”. (Camerino, 1861, 20.) S bár a közjó fogalmát azóta is gyakran használják „reflektálatlanul és megszokásból” (Takács, 2017, 50.), azt talán leszögezhetjük, hogy a homo oeconomicus individualista felfogásának kisarjadzásához, a közösségi szempont háttérbe szorulásához – s ezzel párhuzamosan a természet „kínpaddal, emelőkkel, csavarokkal”, majd gyárakkal és erőművekkel való kínvallatásához – döntően járult hozzá az írásunk elején említett „kopernikuszi fordulat”.
A Mandeville, Adam Smith, Jeremy Bentham és mások tanai nyomán kibontakozó liberális gazdaságelmélet nem kevesebbet állított, minthogy az egész planéta egy nagy, mechanikus gazdasági egészként fogható fel, „melyben feloldódnak a népek és nemzetek, elmosódnak a határok, s helyettük csak gazdasági területek maradnak. Ezeket a gazdasági területeket a legszélsőségesebben keresztülvitt nemzetközi munkamegosztás összetartó ereje kovácsolja eggyé, s az egységet az egyéni önzés és a szabadverseny ösztönzése tartja fenn.” (Orbán, 1942, 204.) A szabadpiacon teljességgel megszokott, mi több, jogszerű is, hogy a természetet eszközként kezeljük (hiszen állítólagosan „meghódítottuk” és „uraljuk” is azt, akárcsak Odüsszeusz a rabszolgahölgyeit) és megsértjük mások méltóságát. (Felber, 2020, 18.) Az uralkodó felfogás azt tanítja, hogy a gazdasági növekedés, a haladás, a profitmaximalizálás és más népszerű hívószavak logikája mindent felülír. Ennek nyomán „páratlan pusztítási orgiába fogott az emberiség; a »civilizáció« féktelen gyilkolási kényszerben szenved, s a Föld bőséges javai elsorvadnak az ember mérgező leheletétől. Így néznek ki tehát a »haladás« gyümölcsei!” (Klages, 2020)
Korunk uralkodó gazdasági állapotának leírására manapság a kapitalizmus különböző jelzős szerkezetek összetevőjévé válik: ekként olvashatunk már szuperkapitalizmusról (Robert Reich), kaszinókapitalizmusról (Susan Strange), turbókapitalizmusról (Edward Luttwak) és mániákus kapitalizmusról (William Greider) is. De legyőzhető-e a „Szent Harpagon”; létezik-e kiút az egyre szövevényesebbé és globálissá váló Minótaurusz-barlangból; birtokolhatja-e még az emberiség Ariadné fonalát?
Christian Felber meglátása szerint létezik; ehhez azonban az szükséges, hogy elkötelezzük magunkat egy „fenntartható gazdasági modell”, a közjó gazdasága mellett. Ennek keretében egy átfogó gazdaságelmélet kialakítására tett kísérletet „azzal a céllal, hogy az etikus és teljes mértékben felelősségteljes gazdasági szereplők és tevékenységek fenntarthatóan érvényesülni tudjanak”. (Felber, 2020, 12.) Felber ennek keretében a globális kapitalizmus teljes reformjának kidolgozására vállalkozik, prioritásként kezelve a szabadpiacok etikus átirányítását, tehát azt, hogy „a piacgazdaságot a nyereséghajhászás és a versengés helyett a közjóra való törekvés és az együttműködés irányába” mozdítsuk el. (Felber, 2020, 31.)
Felber a közjó „mérése” érdekében az emberi méltóság, a szolidaritás, az igazságosság, az ökológiai fenntarthatóság és a demokratikus döntéshozatal szempontjait hasznosító „közjómérleg” készítésére tesz javaslatot, méghozzá minden vállalat számára. A közjómérleg készítésével a vállalkozásokat arra sarkallná, hogy a tevékenységükkel érintett csoportokkal (beszállítókkal, befektetőkkel, munkavállalókkal, vevőkkel, társvállalkozókkal, helyi közösségekkel, a jövő generációval, a környezettel és az éghajlattal) szemben érvényre lehessen juttatni az említett értékeket. (Felber, 2020, 35.) A mérleget egy ún. közjóauditor lenne hivatva az aláírásával hitelesíteni, melynek joghatásaként „a vállalat automatikusan a megfelelő társasági adó- és vámtarifasávba és hitelfelvételi osztályba kerül”. A közjóauditorok akkreditációjáért és minőségbiztosításáért az állam szavatolna, s a felügyeleti eljárás lebonyolítására is a közhatalom lenne kötelezve, amennyiben egy vállalat meghamisítaná a közjómérlegét vagy megvesztegetné az auditort. (Felber, 2020, 45.) Felber ezzel száműzné a rendszerből a pénzügyi nyereség ama felhasználási formáit, amelyek a versenytársak ellenséges célzatú felvásárlását, erődemonstrációt, kizsákmányolást vagy a környezet rombolását céloznák; méltányolná ellenben a felhasználás azon módjait, amelyek társadalmi vagy ökológiai hozzáadott értékkel bírnak. E cél elérését szolgálná az előzetes közjókalkuláció végzése, valamint a „Bank a közjóért” projekt is, melynek égisze alatt a hiteligénylő fizetőképessége mellett a bank kötelezően vizsgálná a közjóra gyakorolt pozitív hatást is. (Felber, 2020, 47–48.)
Felber drasztikusan átszabná a jelenleg érvényesülő szabadkereskedelmi rendszert is. Javaslata szerint a kereskedelem szabadsága csak azokban az esetekben érvényesülhet, amikor az érintett országok eleget tesznek a munkavállalók, a társadalom és a fogyasztók védelmét, valamint a környezetvédelmet és átláthatóságot előíró normákban foglaltaknak. Az EU például csak azon országok számára biztosítaná a szabadkereskedelem lehetőségét, amelyek ratifikálták az ENSZ emberi jogi egyezményeit, az ILO munkajogi normáit, az ENSZ környezetvédelmi egyezményeit, valamint az adóügyi információk automatikus cseréjével kapcsolatos megállapodást. A nem ratifikált megállapodások után vámfelárat kellene fizetni. Emellett érvényre juttatná a fair módon kereskedő vállalatok pozitív diszkriminációját is: ezek ugyanis élvezhetnék a szabadkereskedelem nyújtotta lehetőségeket, míg a kevésbé etikus módon eljáró vállalatoknak magasabb etikai védővámot kellene megfizetniük. (Felber, 2020, 64–65.)
Felber a nagyvállalatok demokratizálására is javaslatot tesz. A terebélyesedő vállalatokat a növekedésükkel párhuzamosan demokratizálná, ezzel biztosítva a társadalom részvételi jogának kiszélesítését. Indítványa alapján 250 foglalkoztatott felett a személyzet és a társadalom 25 százaléknyi szavazati jogban részesülne, ami a vállalati expanzióval párhuzamosan, a sávos növekedést szem előtt tartva változna; 5000 munkatárs felett például a szavazatok egy-egy ötöde illetné a tulajdonosokat, a munkavállalókat, a vevőket, a nemi esélyegyenlőségi megbízottat és a környezetvédelmi ombudsmant. (Felber, 2020, 97.)
A „természet tulajdonlását” érintően leszögezi, hogy a természeti erőforrásokat, az élőlényeket, a földterületeket senki sem tulajdonolhatja, „konkrét hasznosítás vagy földművelés céljából ugyanakkor ingyenesen igénybe vehetnénk egy meghatározott méretű földterületet”, aminek révén „a földbirtoklás megmaradhat, de a tulajdon a természet kezében marad”. Pozitív példaként hozza fel Ecuadort, mely a világon elsőként foglalta alkotmányába a természet (Pachamama) jogait. (Felber, 112–113.)
Ehelyütt nem áll módunkban Felber munkáját részletesebben ismertetni. Javaslatainak megfontolása mindazonáltal elősegítheti Lord Northbourne 1940-es intelmének érvényesülését: „Erőszak és eszesség révén megpróbáltuk leigázni a természetet. Most az a dolgunk, hogy megpróbálkozzunk a szeretet módszerével.”
Irodalomjegyzék
Arisztotelész: Politika. Ford.: Szabó Miklós. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.
Bacon, Francis: A Novum Organum első része. Ford.: Balogh Ármin. Franklin-Társulat, Budapest, 1885.
Camerino, Hieronimus de Médicis: Formalis Explicatio Summae Theologicae. Vici, 1861.
Daly, Herman – Cobb, John B. Jr.: A krematisztikától az oikonómiáig. In Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 241–257.
Felber, Christian: A közjó gazdasága. Egy fenntartható gazdasági modell. Ford.: Krausz Pál Bence. Pallas Athéné Könyvkiadó Kft., Budapest, 2020.
Jung, Carl Gustav: Föld és lélek. Ford.: Boda László. In Hamvas Béla (szerk.): Európai műhely. I. kötet. Baranya Megyei Könyvtár – Pécsi Szikra Nyomda, Pécs, 1990, 115–141.
Klages, Ludwig: Az ember és a Föld. [1913]. Ford.: Hárshegyi Zsuzsanna. (Letöltés: 2022. 09. 30.)
Lord Northbourne: Pillantás a földre: fenntarthatóság. Ford.: Erdődy Péter. (Letöltés: 2022. 09. 30.)
Mandeville, Bernard: A méhek meséje avagy magánvétek és közhaszon. Ford.: Tótfalusi István. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996.
Orbán János: Új elvek a közgazdaságban. In Kárpátmedence, 2. évf., 4. szám (1942), 204–208.
Takács Péter: A közjó, a közakarat és a közérdek az állam kontextusában. In Lapsánszky András et al.: Köz/érdek. Elméleti és szakjogi megoldások egy klasszikus problémára. Gondolat Kiadó, Budapest – Győr, 2017, 50–67.
Nyitókép: Pálffy Tibor a Fösvény című előadásban mint Harpagon. Sepsiszentgyörgy. Forrás: Wikipédia
