Mario Draghira vár a feladat, hogy egy új kormányt alakítva átsegítse Olaszországot a gazdasági és belpolitikai válságon. Az ehhez hasonló krízishelyzetekben az olaszok előszeretettel nyúlnak egy európai tapasztalatokkal rendelkező vezetőhöz.
Olaszország történetében nem egyedülálló jelenség, hogy a kormány nem tudja kitölteni mandátumát. Nincsen ez másképpen most sem, a 2018-as parlamenti választás óta, az ötéves törvényhozási ciklusban már a harmadik végrehajtó hatalom alakul meg a mediterrán államban. Ez alkalommal viszont a kormányfői poszton is változás történik, Giuseppe Conte helyett minden valószínűség szerint Mario Draghi lesz Olaszország új miniszterelnöke, aki a parlamenti szavazás előtt két körben egyeztet a politikai szervezetek képviselőivel. Az előző kabinet azt követően bukott meg, hogy Conte lemondott tisztségéről, miután Matteo Renzi és pártja, az Élő Olaszország megvonta támogatását és kilépett a koalícióból, a kormány pedig ennek következtében kisebbségbe került a törvényhozásban.
Olaszországot a koronavírus-járvány nem csupán egészségügyi szempontból, de gazdaságilag is rendkívül súlyosan érintette. A számítások szerint a tavalyi esztendőben az állam GDP-je 9,9 százalékkal csökkent, és ugyancsak 9,9 százalékos volt a munkanélküliségi ráta 2020-ban. Az államadósság mértéke mindeközben megközelítette a bruttó hazai termék százhatvan százalékát. A válságkezelést illetően az olaszok a kezdetektől fogva a közös, uniós megoldás mellett érveltek, így a gazdasági újjáépítési csomag júliusi elfogadásakor ők is elégedetten állhattak fel a tárgyalóasztal mellől. Az uniós források hatékony felhasználásának mikéntjéről azonban már nem sikerült megállapodásra jutniuk a kormánykoalíció tagjainak, az egyet nem értés pedig a felbomlásához és Conte lemondásához vezetett.
Sergio Mattarella államfő válaszképpen nem az előrehozott választások kiírása mellett döntött, hanem esélyt adott egy új kabinet tárgyalásos úton történő megalakulásának. A kormányalakítással Mario Draghit bízta meg. Draghi kevésbé politikusnak, mint inkább egy tapasztalt gazdasági szakembernek tekinthető, közel hat évig volt az Olasz Nemzeti Bank elnöke, majd azt követően, 2011-től nyolc esztendőn át állt az Európai Központi Bank (EKB) élén. Személyéhez kötik az euró megmentését, ugyanis az EKB monetáris politikai intézkedéseinek – közöttük az újonnan indított kötvényvásárlási programnak – köszönhetően elkerülte a legrosszabbat a közös valuta. Mario Draghi miniszterelnökségét a radikális jobboldali párton, az Olaszország Fivérein kívül valamennyi politikai erő támogatja, továbbá az Európai Bizottság több tagja szintén egyetértését fejezte ki jelölésével kapcsolatban.
Nem ez lesz az első alkalom, hogy a köztársasági elnök a gazdasági nehézségek kezelése érdekében egy Európából visszatérő személyre bízza az ország vezetését. 2011-ben, az eurózóna válságának közepén az olaszországi helyzet az államcsőd veszélyét is magában hordozta, ami pedig még rosszabb helyzetbe taszította volna az egész euróövezetet. A Berlusconi-kormány elveszítette többségét a törvényhozásban, a kormányfő távozott a miniszterelnöki pozícióból, az államfő pedig Mario Montinak adta az új kabinet megalakításának lehetőségét. Monti, Draghihoz hasonlóan nem politikus, hanem elismert közgazdász volt, és szintén rendelkezett uniós tapasztalattal, korábban két ciklusban is az Európai Bizottság tagja volt.
Olaszország az Európai Unió harmadik legnagyobb gazdasága, valamint az eurózóna tagja, ebből adódóan az EU vezetésének nem érdektelen, hogy a mediterrán állam miként kezeli, egyáltalán tudja-e kezelni a kialakult válságot. Azáltal, hogy uniós szinten is megbecsült szakemberek kerülnek kormányfői pozícióba, az olaszok megnyugtatóbb képet mutatnak és hitelesebben kommunikálhatják partnereik felé, hogy képesek megoldani problémáikat, a megbízhatóság látszata pedig elengedhetetlen számukra ahhoz, hogy megtartsák külföldi befektetőiket és élhessenek az Európai Unió által nyújtott engedményekkel, forrásokkal. Mindemellett az EU részéről is kimondott-kimondatlan elvárás, hogy a közös valuta és az Unió gazdasága érdekében, a nehézségeken minél hamarabb, egy kompetens személy segítse át Olaszországot. 2011-ben, Berlusconi távozásában és Monti érkezésében meghatározó szerepet töltött be az Európai Unió politikai nyomásgyakorlása, amelynek vezetése a mostani miniszterelnök-cserével sem lehet elégedetlen.
Kép: Euractiv
