Végzetes illúzióra épül Európa „stratégiai autonómiára” törekvése?
Az Európai Unió évek óta a gazdasági növekedés és a technológiai szupremácia újraindításától reméli geopolitikai függetlenségét és biztonságát. Az Ecological Economics folyóiratban megjelent tanulmányom szerint azonban ez a növekedésvezérelt modell alapjaiban hibás és ökológiailag kivitelezhetetlen. A végtelen kvantitatív növekedés hajszolása helyett a tanulmány radikális szemléletváltást sürget: Európának a tervezett nemnövekedési (degrowth) átmeneten keresztül fel kell cserélnie a kifelé tekintő stratégiai autonómiát a befelé építkező, rendszerszintű rezilienciára.
A döntéshozók és az európai elit évek óta hangoztatják, hogy az Európai Unió kizárólag a magasabb gazdasági növekedés hajszolásával érheti el a geopolitikai függetlenséget, a biztonságot és a versenyképességet. A Mario Draghi-féle versenyképességi jelentés, a Letta-féle elképzelés vagy a CEPR hasábjain napvilágot látott javaslatok egyaránt a GDP-növekedés újraindítását és a technológiai szupremáciát tekintik az autonómia alappillérének.
Az Ecological Economics folyóiratban megjelenő tanulmányom (Europe at the crossroads: trading strategic autonomy for resilience under degrowth) azonban rámutat: ez a növekedésvezérelt modell nemcsak alapjaiban hibás, hanem ökológiailag és rendszerszinttel számolva is kivitelezhetetlen. A cikk a végtelen mennyiségi növekedés fétise helyett radikális szemléletváltást sürget: Európának a tervezett nemnövekedési (degrowth) átmeneten keresztül tudatosan fel kell cserélnie a kifelé tekintő stratégiai autonómiát a befelé építkező rendszerszintű rezilienciára (ellenálló képességre).
A tanulmány legfontosabb megállapításai
1. A növekedési csapda és a komplexitás vakfoltja
- A bolygó korlátjai: a hagyományos stratégiai autonómia óriási állami és magánbefektetéseket igényel (pl.: chipek hazai gyártása, kritikus nyersanyagok kitermelése, védelmi ipar bővítése). Ez viszont növeli a fizikai erőforrás-felhasználást egy olyan kontinensen, ahol az EU tagállamai – Finnország, Svédország és Észtország kivételével – már a nyár közepére túllépik saját biokapacitásukat (pl.: Belgium 65 nap alatt, Németország 134 nap alatt éli fel éves ökológiai keretét).
- A zöld növekedés illúziója: a tanulmány hangsúlyozza, hogy az abszolút leválás (absolute decoupling – a GDP növekedése az anyag- és energiafelhasználás csökkenése mellett) a gyakorlatban nem működik a kívánt ütemben. Még a legjobban teljesítő országoknak is több mint 200 évre lenne szükségük az emisszió 95%-os csökkentéséhez a jelenlegi ütemben, miközben a technológiai hatékonyságjavulást a visszapattanó-hatás (rebound effect révén előálló fokozott fogyasztás) gyakran elnyeli.
- Komplexitás és kiszámíthatatlanság: a globalizált gazdaság egy komplex adaptív rendszer. A felülről vezérelt, növekedésorientált autonómiatörekvések nemlineáris visszacsatolásokat, kereskedelmi feszültségeket és beláthatatlan bizonytalanságokat idéznek elő.
2. Autonómia kontra reziliencia: mi a valódi különbség?
A tanulmány világos különbséget tesz a hagyományos stratégiai autonómia és a poszt-növekedési reziliencia koncepciója között. A hagyományos stratégiai autonómia kifelé tekintő és proaktív szemléletű. A globális szabályalkotásra, a hatalomvetítésre (power projection) és a gazdasági méret (GDP) maximalizálására törekszik, hogy finanszírozni tudja saját függetlenségét.
Ezzel szemben a poszt-növekedési reziliencia befelé forduló és adaptív. Elfogadja a véges bolygói kereteket. A cél nem az idegen piacok feletti befolyás vagy a szuperhatalmi státusz, hanem a sebezhetőség kezelhető csökkentése, a túlfogyasztás és túltermelés demokratikusan tervezett visszaszorítása, valamint a helyi közösségi és öko-szociális innovációk erősítése.
Európa nem maradhat egyszerre a globális geopolitikai játékszabályok alakítója (autonóm hatalom) és az ökológiai lábnyomát drasztikusan csökkentő társadalom. A nemnövekedés felvállalása azt jelenti, hogy feladjuk a proaktív külpolitikai dominanciát a belső rendszerszintű túlélés és jóllét javára.
3. A zombi-paradoxon újragondolása
A tanulmány egyik legprovokatívabb része a vállalati zombijelenség átértékelése. Az uralkodó növekedési modellben a zombicégek (olyan legalább 10 éves vállalatok, amelyek bevételei három egymást követő évben sem fedezik a kamatfizetési kötelezettségeiket) a tőke és a munkaerő hatékony áramlását akadályozó „parazitákként” jelennek meg, amelyeket fel kell számolni a termelékenység növelése érdekében. A tanulmányban előremutatónak vélt reziliencia-modellben a zombicégek felszámolása helyett azok differenciált kezelése és adott esetben átalakítása jelentheti a megoldást. Mivel ezek a cégek döntően a helyi gazdaságba beágyazottak és munkahelyeket tartanak fenn, kiváló platformot nyújthatnak az öko-szociális innovációkhoz (pl.: az alkatrész-újrahasznosításra, javításra, hosszú élettartamú termékekre vagy a közösségi alapú szolgáltatásokra való átálláshoz).
Konklúzió
Európa válaszúthoz érkezett: vagy folytatja a végtelen növekedés káros illúzióját a stratégiai autonómia égisze alatt, vagy elfogadja a nemnövekedéssel járó szerkezeti váltást, és kiépíti a valódi, ökológiailag fenntartható közösségi rezilienciát. A kérdés az, hogy vajon elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy újragondoljuk az autonómia és biztonság fogalmait, vagy hagyjuk, hogy az ökológiai és klímakatasztrófa nemlineáris sokkjai hozzák meg helyettünk a döntést?
Az írást a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta. Nyitókép forrása: wut62 / depositphotos.com
