A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemzeti Filozófia Központjának szervezésében tizedik alkalommal tartották meg a hagyományos Fiatal Filozófusok Konferenciáját, amelynek először adott helyet egyetemünk, november 28-án.
Az előző rész ITT olvasható.
A folytatásban Csejtei Dezső, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusa két, látszólag nagyon különböző korban és kontextusban született radikális humanizmus-kritikát állított egymással párbeszédbe: Martin Heidegger Levél a humanizmusról című művét és Yuval Noah Harari 2015-ben megjelent Homo Deus című könyvét. A professzor kiindulópontja az volt, hogy az ember számára a legnagyobb titok mindig is saját maga volt: soha nem tudtunk még ennyit az emberről, és soha nem volt még ennyire kérdéses, hogy mi is ő valójában. Ebbe ágyazza bele a humanizmus több mint kétezer éves történetét, amely hagyományosan pozitív, sőt magasztos értékként jelent meg (a homo humanus mint a legnemesebb emberi eszmény), de amelynek az utóbbi évtizedekben egyre inkább megroppan az aurája. Heidegger kritikája filozófiai természetű és a második világháború utáni egzisztenciális válságban gyökerezik. A „Levél a humanizmusról” Jean Beaufret kérdésére válaszol: hogyan lehetne újra értelmet adni a humanizmus szónak? Heidegger válasza radikálisan elutasító: szerinte minden humanizmus metafizikus alapokon áll, mert az embert eleve létezőként (egy dologként a dolgok között) értelmezi, és figyelmen kívül hagyja a Lét (Sein) igazságának kérdését. A humanizmus számára a római köztársaság korában kezdődik, amikor a hanyatló görög műveltség átvétele során megjelenik a homo humanus a homo barbarus ellentéteként – tehát már eleve egy másodlagos kultúra terméke. Ez a metafizikus alap minden későbbi változatban (reneszánsz, weimari klasszika, keresztény humanizmus, sőt Marx és Sartre változatai is) megmarad. Heidegger szerint az ember nem terveket alkotó szubjektum, hanem maga is egy nagyobb terv része: a Lét „adódik” benne, ő a Lét pásztora és őrzője, nem pedig ura.
A megváltás eszköze
Harari kritikája teljesen más történelmi pillanatban, a bőség, az egészség és a relatív béke korában születik, és lényegében a jövőbe tekint. Szerinte az emberiség az elmúlt háromszáz évben a humanizmus nevű „vallás” uralma alatt állt, amelynek központi dogmája, hogy az ember szent, az emberi élmények, vágyak és érzetek a legfontosabbak. Ennek a humanizmusnak három nagy „felekezete” van: a liberális (az egyén szabadsága), a szocialista (a kollektíva egyenlősége) és az evolúciós (az erősebb győzelme). A 20. századot Harari e három irányzat „vallásháborújaként” látja: az első világháború után a szocialista és evolúciós humanizmus (kommunizmus és nácizmus) látszott győzni, de végül a liberális változat diadalmaskodott. Csakhogy ez a diadal paradox módon a humanizmus végét is jelenti. A halhatatlanság, az örök boldogság és az isten-szerű teremtőerő elérése érdekében indított technológiai projektek (biológiai tervezés, kiborgosítás, mesterséges intelligencia) végül feleslegessé teszik magukat az embereket is. A homo sapiens homo deusszá akar válni – de éppen ezáltal számolódik fel a humanizmus, mert az ember többé nem lesz a világ közepe.
Csejtei Dezső rámutatott a két kritika közötti alapvető különbségekre is. Heidegger a múlt metafizikai hagyományát bírálja, Harari a jövő technológiai törésvonalát látja közeledni. Heidegger a Lét mélységéből beszél, Harari a biokémia és az algoritmusok nyelvén. Végeredményben arról van szó, mutatott rá Csejtei Dezső, hogy a humanizmus – akár a metafizika, akár a technológiai megistenülés formájában – ma valóban kereszttűzben áll. Az ember vagy a Lét őrzőjévé válik (Heidegger), vagy saját technológiai projektjei áldozatává (Harari). Harmadik út egyelőre nem látszik. A testpolitika (az emberi test radikális technicizálása, áttervezése) mindkét gondolatmenetben kulcsszerepet kap, csak éppen ellenkező előjellel: Heideggernél a test a létfelejtés színtere, Hararinál pedig a jövőbeli megváltás eszköze.
Hány valóság létezik?
Horváth Nóra, a Széchenyi István Egyetem egyetemi docense a tánc és a filozófia 20–21. századi találkozási pontjait járta körül szómaesztétikai megközelítésben. Horváth Nóra a testet nem egyszerűen biológiai tárgynak, hanem élő, érzékelő, önmagát folyamatosan korrigáló és a világra irányuló érzékszervi rendszernek (görögül: szóma) tekintette. Előadásában John Dewey amerikai filozófus, pszichológus és pedagógusra hivatkozott, aki azt állította, hogy a szómaesztétika újdonsága éppen abban áll, hogy a testünk jobb irányításával korrigáljuk érzékeink működését, mert az érzékek a testhez tartoznak, és a test határozza meg őket. A kortárs tánc tehát nem „a testről” beszél, hanem a test maga gondolkodik és fejezi ki magát a mozgásban. Richard Shusterman megtestesült filozófiájára támaszkodva a docens hangsúlyozta: a valódi filozófia nem fejben játszódik, hanem egy konkrét test példáján, egy életvitel kereszttűzében mutatkozik meg. A tánc éppen ezért nem pusztán esztétikai jelenség, hanem filozófiai laboratórium, ahol a test alanya lesz a gondolkodásnak.
Horváth Nóra előadása három nagy kérdést járt körül. Először is: miért lett a tánc a kortárs filozófia egyik legfontosabb terepe? Másodszor: hogyan hatott egymásra a tánc és a filozófia Frenák Pál művészetében, aki a magyar kortárs tánc egyik legnagyobb alakja? Harmadszor pedig Gilles Deleuze híres mondatát idézte az Abécédaire-ből: „Miért kapcsolódik vagy azonosul valaki egy adott személlyel, problémával, énnel vagy te-vel, és egy másikkal nem?” – mert számára ez a gondolkodás legnagyobb rejtélye.
András Ferenc, a Pannon Egyetem Társadalomtudományi Intézet intézetvezető egyetemi docense a valóság mint okság témában tartott előadást, amelyben a modern virtuális, kiterjesztett és kevert valóságok (VR, AR, MR) kihívásait a filozófiatörténet nagy ontológiai modelljeivel vetette össze. Az előadás kiindulópontja az volt, hogy a mai „valóság 2.0” korában, ahol a digitális posztvalóságok egyre nehezebben különíthetők el a fizikai világtól, újra felmerül a klasszikus kérdés: hány valóság létezik, és mi adja a valóságosságuk alapját? András Ferenc szerint a válasz a lét és az okság (ok-okozati összefüggés) fogalmaiban rejlik, amelyek fejlődését Parmenidészétől a keresztény ontológiáig követte végig.
Az ókori görög gondolkodásnál indult: Parmenidész szerint a lét egy, statikus és osztatlan – „van”, és a nemlét lehetetlen –, így a semmi „járhatatlan út”. Ez kizárja a változást és a mozgást, ami ellentmond a mindennapi tapasztalatnak. Válaszként az atomisták, Leukipposz és Démokritosz a telítettet (atomokat, létezőt) és az ürest (vákuumot, nemlétezőt) állították szembe egymással, ezzel megmagyarázva a mozgást és a változást. Ára azonban a lét folytonosságának megtörése: a világ diszkrét, „kockás” struktúrájúvá válik, ahol nincs valódi önazonosság.
Arisztotelész ezt a problémát megoldotta azzal, hogy a lét-hiányt (potenciát) beemelte az egyedi létezők belső szerkezetébe: az anyag (hülé) és a forma (morphé) együttes oksága biztosítja a folytonosságot, miközben a változás is lehetséges. Maradt azonban a kérdés: honnan ered maga az anyag és a forma? Aquinói Szent Tamás ezt kiterjesztette a keresztény teremtés tanára, ahol az okság elve az egész létet átfogja – mindennek oka van, végül az okozatlan Ok (Isten) áll –, így a lét eredete is oksági horizontba kerül. Új paradoxon azonban felmerül: hogyan létezhet egyidejűleg a „van” és a „lehet”, a teljesség és a hiány?
András Ferenc táblázatos összefoglalója szépen kirajzolta ezt a fejlődést, kiemelve, hogy minden modell megold valamit (pl. a semmi kizárását vagy a változás magyarázatát), de mindig hagy hátra egy fennmaradó problémát. A mai digitális valóságokban – ahol algoritmusok teremtenek alternatív világokat – ugyanazok az oksági dilemmák térnek vissza: vajon a VR-ben tapasztalt „lét” folytonos-e, vagy diszkrét adatfolyam? Van-e oksága a posztvalóság eredetének, vagy csak látszat? Az előadás implicit módon arra utalt, hogy a filozófia nem technológiai eszköz, hanem ontológiai iránytű: segít behatárolni, mi a valódi valóság, és mi a csupán lehetséges.
A konferencia témái rendkívül széles spektrumot öleltek fel: az antik görög és középkori filozófiától a mesterséges intelligencia, a klímaválság, a transzhumanizmus, a migráció etikája, a gyermekfilozófia, valamint a kortárs művészetelmélet kérdésein át egészen a politikai filozófia és a vallásközi párbeszéd problémájáig. A rendezvény fontos lépés afelé, hogy a korábban regionális jellegű kezdeményezés országos jelentőségű filozófiai találkozóvá váljon, lehetőséget teremtve a generációk és intézmények közötti párbeszéd erősítésére.
A nyitókép az eseményen készült. Forrás: Szilágyi Dénes, NKE.
