Pavol Križko körmöcbányai levéltáros és pedagógus kulcsszerepet játszott a szlovák és a magyar történészek összekapcsolásában. Tevékenysége példaként szolgál arra, hogy a 19. század végén a magyar–szlovák tudományos együttműködés nemcsak lehetséges volt, hanem mindkét fél számára gazdagító is – hangzott el A tudomány nevében? A dualizmuskori szlovák–magyar történészkapcsolatok című rendezvényen, amelyet az NKE Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Kutatóintézete (KEKI) szervezett október 27-én a John Lukacs Társalgóban.
A meghívott vendég Alica Kurhajcová, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Történelem Tanszékének egyetemi tanára, tanszékvezető-helyettese volt, akinek kutatási területe a hosszú 19. század kultúrtörténete (különös tekintettel a dualista korszakra); emlékezetkutatás; a szlovák történetírás története a 19. és 20. század fordulóján.
Az esemény kezdetén a KEKI igazgatója, Hatos Pál köszöntötte a megjelenteket. Az angol globális nyelv, de egyben szűrő is, amely által sok információ elvész. Aki megtanul szlovákul, olyan ismerős és ismeretlen dolgokra lelhet, ami által gazdagodni fog – hangsúlyozta. Felidézte a Besztercebányáról származott Mályusz Elemér alakját, aki Turóc megye kialakulásáról írt munkájában például arról írt, hogy a magyarok adtak kultúrát a szlovákságnak. „Ezt a képet meg kell haladnunk annak érdekében, hogy együtt tudjunk működni, és ne jöjjön szembe a valóság; ezért ajánlom ezt az előadást, hiszen az előadónk mindkét kultúrában otthon van” – zárta köszöntőjét az intézetvezető.
Erőviszonyok
Ezt követően Demmel József, az intézet tudományos munkatársa mutatta be Alica Kurhajcovát, aki előadásában azt az alaptézist vette górcső alá, mely szerint egyenlőtlen erőviszonyok között zajlott a szlovák és a magyar történetírás. Arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen keretek között és milyen irányban működtek együtt a szlovák és a magyar történészek. Ismertette: míg a 19. század második felében a magyar történetírás már intézményesen megszilárdult, addig a szlovák történetírás csak a 1860-as években kezdett szerveződni Túrócszentmártonban, a Szlovák Matica – a legrégebbi szlovák nemzeti kulturális és tudományos szervezet – létrejöttével. A Matica 1875-ös megszüntetése után a szlovák történetírás két évtizedre elveszítette intézményi hátterét, és csak az autodidakta történészek egyéni munkájának és levelezéseinek köszönhetően maradt életben.
A szlovák és magyar történészek között a korszakban mégis élénk szakmai kapcsolatok alakultak ki, főként levelezés, forráscsere és közös tudományos érdeklődés révén. A magyar történészek (például Szilágyi Sándor, Fraknói Vilmos, Fejérpataky László, Pesty Frigyes) intézményes háttérrel dolgoztak – a Magyar Tudományos Akadémián, a Magyar Történelmi Társulatban, az Országos Levéltárban vagy az egyetemi tanszékeken –, míg a szlovákok sokszor csak személyes elhivatottságból kutattak.
Pavol Križko körmöcbányai levéltáros és pedagógus kulcsszerepet játszott a két történetírói közeg összekapcsolásában: segítette a magyar történészeket levéltári kutatásaikban, oklevélmásolatokat és kivonatokat készített számukra, levelezett Szilágyi Sándorral, aki meghívta a Századok folyóirat munkatársai közé, ahol több tanulmányt közölt.
Gazdagító együttműködés
Križko munkáját kortársai, köztük Szilágyi és Fraknói, nagyra értékelték, mert a szlovák történetírás önálló intézményi háttér hiányában is képes volt bekapcsolódni a tudományos párbeszédbe.
Tevékenysége példaként szolgál arra, hogy a 19. század végén a magyar–szlovák tudományos együttműködés nemcsak lehetséges volt, hanem mindkét fél számára gazdagító is.
Križko kezdetben nehezen boldogult a magyar nyelvvel, ezért első magyar nyelvű tanulmányait nem maga fordította, hanem mások segítségével készíttette el. Idővel azonban leküzdötte a nyelvi akadályokat, és 1879-re már önállóan írt magyar nyelvű történeti művet, köztük olyat is, amelyet Szilágyi Sándor támogatásával az Akadémián is felolvastak, majd 1880-ban kiadtak. Később megírta a körmöcbányai iskolák történetét (1528–1676), amelyet szintén az Akadémiának szánt, de végül magyarul nem jelent meg – viszont szlovákul, folyóiratokban folytatásokban publikálta.
Križko célja az volt, hogy a szlovák közönség számára is hozzáférhetővé tegye a tudományos eredményeket. Míg magyar nyelvű írásai tárgyilagosabbak, forrásgazdagabbak voltak, addig a szlovák változatokat magyarázatokkal, nemzeti szempontú kiegészítésekkel látta el. A körmöci kamara történetét például úgy mutatta be, mint a „szlovák nemzet történelmének egy darabját”.
Monumentális vállalkozás
A Szinnyei József-féle „Magyar írók élete és munkái” című monumentális lexikonról is szólt az előadó, amely a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával készült. Szinnyei célja nem pusztán nemzeti, hanem területi jellegű vállalkozás volt: a lexikonba minden Magyarországon élt írót be akart vonni, nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül. Ezért számos szlovák szerző és értelmiségi is szerepelt benne. Szinyei több szlovák munkatárssal is együttműködött, akik adatokat, életrajzokat és kiegészítéseket küldtek neki. A lexikon szócikkei sokszor a szlovák folyóiratokból, különösen a Szlovák Szemléből származtak.
A Szlovák Szemle eleinte elismerően írt a műről, de később bírálni kezdte annak pontatlanságait és részrehajlását, különösen a szlovák szerzőkre vonatkozó hibás életrajzokat. Ennek ellenére a szlovák tudósok továbbra is együttműködtek a lexikon szerkesztőivel, és javításokat, kiegészítéseket küldtek a későbbi kiadásokhoz.
Alica Kurhajcova végkövetkeztetése szerint a 19. század végi szlovák–magyar tudományos együttműködés kettős természetű volt: egyrészt a tudományos kutatás és forrásfeltárás szolgálatában állt, másrészt a nemzeti identitás erősítésének eszköze is volt. A kapcsolatokat főként egyéni kezdeményezések tartották fenn, akik hidat képeztek a két nemzeti tudományos kutatásai között. A tudományos párbeszéd tehát nem intézményes, hanem személyes és kölcsönösen tiszteletteljes együttműködésen alapult.
Az előadást kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen Alica Kurhajcova és Demmel József cseréltek eszmét. Elhangzott: a politikai konfliktusokat, mozgásokat a történészek közti kapcsolatok érdemben nem követték le. Politikáról nem, csak történelemről tárgyaltak. Érdekes elem, hogy egy életúton belül eldőlhetett, hogy mondjuk a szlovákok vagy a magyarok írója lesz valaki – azaz nem voltak kibékíthetetlen ellentétek e tekintetben.
Nyitókép: Körmöcbánya, 1900. Forrás: Fortepan/Brogyáni Jenő
