Mivel az Európai Unió versenyképessége nem a legjobb formáját mutatja, az innovációalapú gazdasági növekedés előlendítése újra napirendre került. Eközben egyre jobban körvonalazódni látszik a korábbiakhoz képest drámaian újsütetű megközelítés igénye. A valódi innovációalapú növekedés ugyanis nem a mennyiségi, hanem a minőségi növekedést jelenti, ami összhangot teremt a társadalmi igények és bolygónk korlátjai között. Ez az új szemlélet lehet a versenyképesség megítélésének és értelmezésének origója a jövőben, ami alól az EU sem lehet kivétel.
Nagyjából 12 éve annak, hogy az európai közvélemény és a világ megrökönyödését kiváltó, ám mégis nagyhatású mondat – „bármi áron megvédjük az eurót” – elhagyta az akkori európai jegybankelnök, Mario Draghi száját, akit e példanélküli és bátor lépése után csak úgy emlegettek, hogy Super Mario. Draghi mutatta be 2024. szeptemberében azt a jelentést is, ami az európai versenyképesség lejtmenetét kendőzetlen őszinteséggel igyekezett feltárni. Draghi újbóli színre lépése azt jelzi, hogy a gazdasági integráció ismét egy „bármi áron” momentumhoz érkezett.
A jelentés központi üzenete az, hogy az Európai Unió innovációs és termelékenységi teljesítménye messze elmarad a várakozásoktól, mi több, versenytársai lassan végérvényesnek tűnő módon lehagyják azt. Alig egy hónappal a jelentés publikálását követően, Emmanuel Macron francia elnök kijelentette, hogy a tanulmány pesszimista hangvétele abszolút jogos, nagy veszélynek van kitéve az Európai Unió egésze, nagyon fontos pillanat előtt állunk tehát, mert a tagállamok növekedési modelljeinél a kifulladás és a kezdődő összeomlás jelei mutatkoznak.
Versenyképességi lejtmenet: drámaiatlan dráma
Az Európai Uniót a versenyképességi agónia atmoszférája lengi be. Az EU motorjaként szolgáló országok romló versenyképességi pályára álltak. A 64 országot rangsoroló IMD Versenyképességi Évkönyv 2024. évi kiadásának tanulsága szerint például 2020-ról 2024-re Németország a rangsor 17. helyéről a 24. helyre, a vezető innovátorként számontartott Finnország a 13. helyről a 15. helyre, Hollandia pedig a 4. helyről a 9. helyre esett vissza. Franciaországnak egy pozíciót sikerült javítania (32. helyről a 31. pozícióba), míg az Európai Unió harmadik legnagyobb gazdaságának számító Olaszország két hellyel került előrébb a rangsorban (44. helyről a 42. pozícióba). Az Egyesült Államok (USA) ezzel szemben nagyjában-egészében a TOP10-es lista végén maradt (2020 és 2023 közt végig a 9., illetve 10. helyen állt, 2024-re csúszott hátrébb a 12. helyre, miközben gazdasági teljesítménye még mindig aranyérmesnek mondható a 64 országos listán).
Egyre bővül azon indikátorok köre, amelyek az európai kontinens társadalmi- és főleg gazdasági térvesztéséről, gyengülő innovációs dinamizmusáról árulkodnak. Európa vesztésre áll a technológiai csatában a legfőbb versenytársakkal szemben, aminek egyik megnyilvánulási módja a romló teljes tényezőtermelékenységi mutató. A világ 10 legnagyobb vállalata közt egyetlen európait sem találni, mi több, 1975 óta a világ 500 legnagyobb vállalata közül 26 született az USA-ban, míg csupán 3 olyan volt, amelynek otthont Európa adott. Még a COVID-19 előtti békeévekben is csak elenyésző arányban fektetett Európa a mesterséges intelligencia kutatásba (az USA-ban a kockázati tőkebefektetések 38%-a, Kínában viszont már 48%-a ment erre a területre 2017-ben). Európában jóval kisebb az aktív innovátorként funkcionáló cégek aránya az USA-hoz képest. Európa legnagyobb vállalatait számos tekintetben lekörözik az USA nagyvállalatai. Például, ha az Európai Uniót alkotó országok, valamint Norvégia, Svájc, Egyesült Királyság kibővített országcsoportját nézzük, akkor elmondható, hogy ezen országokban található nagyvállalatokhoz képest az USA-beli versenytársak közel kétszer annyit költenek kutatás-fejlesztésre, másfélszer nagyobb a beruházási rátájuk, 2,5-szer nagyobb a piaci kapitalizációjuk.
Nincs új a nap alatt
Annak ellenére, hogy az európai versenyképesség erősítését szolgáló javaslatok hosszú évek óta ismertek, vagyis javításának elvileg nincs semmiféle akadálya, az EU versenyképessége látványosan romlik. Csehovi paradoxonnal van tehát dolgunk – emlékezzünk csak arra, hogy művében a három nővér Moszkvába készült, aminek semmi akadálya nem volt, mégis maradtak.
Több évtizede ismert a feladat: az európai államok csak akkor lehetnek sikeresek, ha technológiai és innovációs potenciáljukat felhalmozzák, és közös stratégiai célok felé hangolják. Ez 1987-ben hangzott el. Lényegében a feladat máig ugyanez, különös annak fényében, hogy elbukott a Lisszaboni Stratégia ama célkitűzése, hogy az EU legyen a világ legversenyképesebb tudásgazdasága 2010-re. Az Innovációs Unió Versenyképességi Jelentés 2013-as kiadványa is azt emelte ki, hogy miközben a világméretű verseny fokozódik, Európában nagyobb stratégiai összpontosításra van szükség. A 2010-es évek első felében számos olyan munka született, amely szakpolitikai javaslatokat fogalmazott meg az uniós döntéshozók számára annak érdekében, hogy az európai gazdaság át tudjon térni az innováción alapuló gazdasági növekedési modellre. Az úgynevezett INNO-Grips projekt 2010 és 2013 között például többek között az üzleti ciklus különféle szakaszaiban alkalmazandó innovációs politika kimunkálásához, a gyors-növekedésű innovatív kis- és közepes méretű vállalatok előmozdításához, a szolgáltatásinnováció fellendítéséhez, a romboló innovációk megértéséhez és lendületbe hozásához, a közszféra speciális innovációs miliőjének felpezsdítéséhez kívánt szakpolitikai tanácsokat adni. S persze, rettenetesen sok energiát és erőforrást áldoztak a keretprogramok során is az innováción alapuló növekedési modell életre hívásához, de a fentebb vázolt feladat továbbra is megmaradt, ráadásul az unió versenyképessége tovább gyengült annak ellenére, hogy az Európa 2020 stratégia kiemelt célja volt az innováción, fenntarthatóságon és befogadóbb társadalom eszméjén alapuló növekedésnek. A 2018-as Európai Innovációs Irányítótábla jelentés is a lehetőségeket és a várakozásokat messze alulmúló innovációs képességről szólt. Míg a 2022-es kiadvány már a rendkívül gyorsan közeledő Kínát említette, a 2024. évi jelentés szerint Kína innovációs teljesítmény tekintetében már beelőzte Japánt, és felzárkózott az EU-hoz.
Ha valaki összeveti az elmúlt közel másfél évtized különféle szakpolitikai ajánlásait e tárgykörben, akkor könnyen Déjà vu érzése támad. A vállalkozási keretek tisztázása, a túlszabályozás lebontása, a kutatás-fejlesztési és innovációs beruházási kapacitások feltámasztása, a kutatási együttműködések rendszerszintűvé tétele, a kis- és középvállalkozások helyzetbe hozása, a humán tőke fejlesztése stb. azok a generális javaslatok, amelyek rendre előkerültek – természetesen hozzájuk téve a legkülönfélébb további módszereket (innovációs voucherek, K+F adókedvezmények, különféle képzési programok, innovációs laboratóriumok, klaszterek létrehozása stb.). Nem véletlen, hogy a Draghi-jelentés, vagy a Friedrich-Ebert-Stiftung és a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Tanulmányok Intézete (wiiw) által nemrégiben közreadott átfogó elemzés is hasonló javaslatokra jut. Vagyis nem arról van szó, hogy a tudós közösség szakmai elhivatottsága ne lett volna az elmúlt időszakban eléggé feszes; sokkal inkább arról, hogy a különféle programok és tanácsok érdemi befogadásával és implementálásával egyszerűen adós maradt mind a nemzeti, mind a szupranacionális politikai szféra. Minekutána a folyamatok legfőbb kárvallottja az európai versenyképesség lett.
A következő idézet adekvát leírása a jelenlegi helyzetnek: „A nyugat-európai perspektíváknak és a jövőbeli politikai menetrendeknek – a megváltozott körülmények kezelése érdekében – drámaian másnak kell lenniük, mint amilyenek az elmúlt több mint két évtizedben voltak. Ha nem születnek új politikai menetrendek, az európai politikai gazdaság jövője meglehetősen kétséges, mivel a kialakulóban lévő feszültségek mennyisége és minősége valószínűleg túl sok ahhoz, hogy a meglévő struktúrák elviseljék azokat. A belső és külső kihívások kiterjedt jellege, amelyekkel az új menetrendek keresői szembesülnek, arra szólítja fel a döntéshozókat, hogy minden politikai és szellemi erőforrásukat, tudásukat vessék latba azért, hogy akár csak enyhe sikerekre legyen kilátásunk.” A dolog pikantériája, hogy ezt 1985-ben fogalmazta meg Carl F. Pinkele, az Ohiói Wesleyan Egyetem neves polihisztora, aki a Berlini Műszaki Egyetem tanárával, az európai integráció ágas-bogas kérdéseivel is mélyebben foglalkozó közgazdász-szociológussal, Stefan A. Musto közreműködésével jelentette meg kötetét Europe at the Crossroads címmel (lásd Pinkele – Musto, 1985:xx).
S valóban, korunk sokasodó válságjelenségei (polikrízis) (pl.: el-elszabaduló infláció, demográfiai kihívások, egészségügyi válsághelyzetek, az államadósságok történelmi magasságba emelkedése, migrációs krízis, klímaváltozás stb.) drámaian újsütetű megközelítésre, a kialakult intézményi architektúra és folyamatkomplex radikálisabb átszabására sarkall, különben nem csak az Európai Unió, de félő, hogy a modern civilizáció kormányozza magát súlyos és irreverzibilis fejlődési zsákutca felé. Mindez fokozottabb innovációs tevékenységért kiált, amihez jó, ha tisztában vagyunk az innovációk valós természetével.
Innováció alapú növekedés: tanulható az innovativitás?
Mi is valójában az „innováció”? A történelem előtti idők óta mindig is voltak újítások, fejlesztések, felfedezések, kombinációk, találmányok, amelyeket senki sem mért, senki sem kategorizált, hanem akkor alkalmaztak, amikor valami hasznosnak bizonyult. Talán Francis Bacon volt az első (16. század), aki szisztematikusan foglalkozott az újítások szükségességével és fontosságával, különösen a technikai újításokéval. Az innováció világtörténetét elemezte Lewis Mumford The Myth of the Machine (1967) című nagyhatású művében, amely azért jelentős, mert számba vette az egyes innovációk kölcsönhatásait és hosszú távú következményeit is kitérve a nem-szándékolt és előrejelezhetetlen mellékhatásokra.
Az irodalomban nagyobb hangsúly helyeződik a gazdasági növekedést, a termelékenységet fokozni kész innovációkra, holott napjainkra az innovációk e mennyiségi eredménye mellett nagyon felértékelődtek a minőségiek. Nagy kérdés tehát, hogy hogyan mérjük az innovációt, hogyan mérjük annak mennyiségi és minőségi hatását? A közgazdászok mindent mérve szeretnek elemezni, mintha csak egyfolytában Lord Kelvin elhíresült mondata csengene a fülükben („Ha nem tudsz mérni, tudásod csak elenyésző lehet.”), ami a Chicagói Egyetem falára vésve olvasható a mai napig. Hajlamos a szakma jó innovációs teljesítményt társítani egy olyan országhoz, ahol magas a szabadalmi bejelentések száma. Ehelyütt csak emlékeztetünk arra, hogy sok szabadalmaztatott újítás bizonyult később irrelevánsnak vagy éppenséggel rendkívül károsnak. Gondoljunk csak Thomas Midgley freonjára, ami több száz ilyen-olyan szabadalmat eredményezett, de megbontotta a Föld ózonrétegét. De ott voltak azok a soha nem szabadalmaztatott újítások, amelyek jelentősen megváltoztatták életünket, úgymint a híres életmentő technika, a Heimlich-manőver, Tim Berners Lee Internete, Willem Kolff első műveséje (dializátor), Nils Bohlin hárompontos biztonsági öve, vagy Jonas Edward Salk gyermekbénulás elleni vakcinája, ami gyermekek millióit védte meg. Ezért se mond önmagában túl sokat a Draghi-jelentés azon része, ami arról szól, hogy az EU szabadalmaztatás terén még mindig erősnek tekinthető (230. o.). A kulturális-, társadalmi innovációk jelentőségét és létezését is mintha zárójelbe tenné a szakma (pl.: a zenei szólamok egyesülését lehetővé tevő Kontrapunkt, vagy az alkotmányba rögzített emberi jogok óriási jelentőségű innovációk voltak). Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az éghajlatváltozással való szembenézés valósággal megköveteli azt, hogy alapjaiban rendezzük újra a mennyiségi növekedés erőltetésére épülő kapitalista rendszerünk, vagyis mozduljunk el a minőségi növekedés/fejlődés felé, akkor belátható, hogy az innováció alapú növekedés helyett jobb volna innováció alapú fejlődést használni, ami egy alacsonyabb növekedési pálya mentén valósul meg. Ehhez tudatosítani szükséges, hogy téves az a nézet, hogy a modern társadalom újabb és újabb technológiai innovációk révén képes a problémákat megoldani (technológiai mókuskerék), mert hiszen azok rendre csak újabb típusú problémákhoz vezettek, amelyek kezelhetősége alól a meglévő struktúrák és folyamatok mellett kérdésesebb, mint valaha.
Zárás
Ez már átvezet egy teljesen más ontológiai kerethez, ha úgy tetszik, a fentebb említett drámaian újsütetű megközelítéshez, amiben nem a GDP alapú versenyképességi koncepciók elemzése tenné ki a szakpolitikai és tudós munka dandárját, hanem annak szüntelen kutatása, hogy milyen innovációk örve alatt lehetne demokratikus úton összhangba hozni társadalmi- és gazdasági igényeinket bolygónk korlátaival és lehetőségeivel. Minden társadalmi-gazdasági szereplőnek be kell ehhez látnia, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerünk túlfogyasztásra és túltermelésre kódolt működési módja egyszerűen nem ad módot a fenntartható fejlődés elérésére, mert bárminemű zöldítés is csak a természeti (kritikus) erőforrások további kimerítésén keresztül valósítható meg, miközben a gazdasági növekedés hajszolása továbbra is „szakpolitikai erényként” aposztrofált marad. Annak belátása szükséges, hogy a fejlett gazdaságokban fel kell adnunk életszínvonalunkból, azaz egy alacsonyabb környezetterhelést és nagyobb társadalmi egyenlőséget biztosító, elsősorban minőségi fejlődést támogató innovációkon alapuló növekedési szintre kell tervezett és demokratikus módon áttérnünk.
Ahhoz, hogy az EU története ne versenyképességi dráma, hanem a csehovi vonalon maradva, visszafordítható „drámaiatlan dráma” lehessen az kell, hogy előnyben részesítsük a transzdiszciplináris kutatásokat, amelyek jobban segíthetnek abban, hogy a technológiai mókuskerékbe záródott modern társadalom kiszabadulhasson. Ekkor valóban igaza lehet Csehovnak: „Az ember jobbá válik, ha megmutatják neki, milyen valójában.”
A nyitókép forrása: https://geopolitique.eu/en/