Az új kötet tisztelgés a történelmi vármegyerendszer és a megyéknek a Ludovika létrejöttéhez hozzájáruló adakozása előtt. Recenzió.
Új összefoglaló mű jelent meg az idei évben Csáky Imre honvéd alezredes, a Magyar Honvédség egyetlen címertörténész főtisztje, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság tagja tollából, akinél avatottabb szakértőt éppen ezért nehezen lehetne találni a címben jelzett téma feldolgozására.
A mű igényes kivitelben, 176 oldalon foglalkozik a Ludovika Akadémia vázlatos történetével és a főépület belső udvarán elhelyezett 63 címerrel. Ez utóbbiak mindegyikéhez egész oldalas fénykép, valamit az adott vármegyét és címert bemutató legalább egyoldalas ismertetés tartozik. A Ludovika vármegyecímereivel kapcsolatos kutatásainak akkori állását Csáky Imre 2014-ben már ismertette A Ludovika Akadémia Vármegyecímerei című munkájában, ám a címerek korábbi sorsa, tervezője és készítője akkor még nem volt ismert. A címerek bemutatása mellett az új könyv ezekre a kérdésekre is választ ad.
A mostani kötete címével ellentétben a szerző nem szorítkozik csupán a kőbe faragott vármegyecímerek ismertetésére, hanem közli többek között a Ludovikát életre hívó törvénycikkeket, felsorolja az intézmény megalapításához adományokat tevő személyeket, de több oldalt szentel a legnagyobb adományozó – gróf Buttler János – személyének, családjának, a grófi rang adományozásakor kapott címereslevél szövegének, valamint a főépület homlokzatán elhelyezett államcímernek is.
Hosszú az út
Évtizedekbe telt, míg a nemzeti tisztképzésnek már az az 1790–1791. évi pozsonyi országgyűlésen megfogalmazott gondolatát követően 1872-ben megnyitotta kapuit a Ludovika Akadémia. E hosszú évtizedek egyik jelentős mozzanata az intézmény felállítására 1836-ban szervezett adakozás, amely során városok, vármegyék, magánszemélyek és főméltóságok jelentős összegekkel járultak hozzá a leendő intézmény felépítéséhez. Ezen adakozás – nem utolsósorban pedig az ezeréves magyar államiság – apropóján döntöttek a magyar vármegyék címereinek kihelyezéséről a Ludovika Akadémián.
Az erről szóló döntés azonban nem az 1872-es évben született, hanem jóval később, méghozzá 1941-ben, bár amint arra a könyv rámutat, a gondolat már évekkel korábban megfogalmazódott. Maguk az alkotások azt a 63 vármegyét voltak hivatottak képviselni, amelyeket az 1886. évi XXI. törvénycikk határozott meg.
Alkotók és alkotások
Új kutatási eredmény a mostani könyvben, hogy fény derült a 80 évvel ezelőtt készült címerek alkotóinak kilétére. Ehhez a szerző nem csupán levéltári kutatásokra támaszkodott, hanem sikeresen vette fel a kapcsolatot a tervező, Olcsvay Géza iparművész, a Ludovika egykori tanára egy élő rokonával, ezáltal a családi archívumban kutathatta a tervező naplóját és fényképfelvételeit.
A tervező mellett a könyv a címertervek kifaragóját is nevesíti Král Gyula ismert budapesti kőfaragó mester személyében, aki korábban is dolgozott az Akadémia és egyéb intézmények megrendelésére. (Tegyük hozzá, hogy amennyiben nem névazonosságról van szó, úgy 1941-ben feltehetőleg a fia, Král Ferenc által vezetett „Král Gyula kőfaragómester” céget kérték fel a munkára, mivel ő maga 1936-ban elhunyt.)
A munkálatok tehát megkezdődtek, a háború végéig azonban csupán 44 darab, vörösmárványba faragott címer került elhelyezésre, ráadásul a rákövetkező évtizedekben ezek közül hatnak nyoma veszett, így a főépület 2012–2014-es felújításakor nemcsak a „fiókban maradt” 19 címer elkészítésére került sor, hanem az eltűntek pótlására is. Ehhez a szakemberek ezúttal süttői vörös mészkövet használtak.
Tisztelgés a vármegyék előtt
A Ludovika Akadémia kőbe vésett vármegyecímerei tartalmas, informatív munka, amely igyekszik minél teljesebben, ugyanakkor közérthetően közreadni Csáky Imre kutatási eredményeit. Forrásértékűek a témához kapcsolódóan elsőként itt publikált korabeli levelek, valamint kiváló megoldás, hogy a Ludovika címerpajzsainak a bemutatását kiegészíti vagy párhuzamba állítja a címerek egyéb forrásokból származó teljes leírásával.
A vármegyecímereket egyenként taglaló részben a szerző a címerek és a vármegyék leíró ismertetésére szorítkozik, ami időnként akár elszalasztott lehetőségnek is tűnhet, hiszen a kötet laikus és kevésbé laikus olvasói is feltételezhetően sokkal szívesebben mélyedtek volna el a címerekkel kapcsolatos bővebb adatokban, mint a vármegyék hegy- és vízrajzában. Veszprém vármegye címeréről olvasva megtudjuk például, hogy a csillag és az újhold jobb-bal elhelyezkedése ellentétes a címereslevél szövegével, ám ezen eltérés oka már nem derül ki. További észszerű, mégis kissé zavaróan ható megközelítés, hogy mivel a címerek faragásakor nem törekedtek a színek vonalkázással való jelzésére, ezért ezek jelölését a könyv is tudatosan mellőzi.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a vármegyéknek ez a részletesebb, a címereken túlmenő bemutatása is egyfajta tisztelgés a történelmi vármegyerendszer, valamint a Ludovika létrejöttéhez hozzájáruló adakozásuk előtt – mint ahogy annak idején maguknak a címereknek az elhelyezése is egy ilyen főhajtás volt.
Csáky Imre tartalmas, színvonalas könyve kiváló ismeretterjesztő mű, amely egyaránt érdekes a történelmünk és a heraldika iránt érdeklődők számára is.
Csáky Imre: A Ludovika Akadémia kőbe vésett vármegyecímerei. Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.
