Jóllehet nem kutatási területe, de érdeklődési köre alapján sok holokauszttal kapcsolatos irodalmi művet olvas a Közép-Európa Kutatóintézet történésze. Zahorán Csaba könyves rovatunkban e témához kapcsolódó olvasnivalót ajánl.
Zoltán Gábor Orgia című, 2016-ban megjelent regényét még a tavalyi év végén kezdte el olvasni a 44 éves történész, de csak nagyon lassan, töredezetten tudott vele haladni. Pedig, mint mondja, a nem is hosszú, alig 314 oldalas könyv rendkívül olvasmányos, cselekménye izgalmas és nem is túl bonyolult: középpontjában egy gyártulajdonos főhős, zsidó(ként üldözött) felesége és ugyancsak zsidó(ként üldözött) szeretőjének sorsa áll Budapest ostromának idején, 1944-1945 fordulóján. A helyszín többnyire a XII. kerületi Városmajor u. 37. szám alatti hírhedt nyilasház, a pesti Andrássy út 47. és 60., és még néhány további tetthely, mint például a Maros utcai zsidó kórház. „Lassúságom oka alapvetően az a döbbenet és viszolygás volt, amit a történet egyes – gyakran kifejezetten naturalisztikusan elbeszélt – részletei váltottak ki. Azok a szörnyűségek, amik elsősorban a zsidótörvények hatálya alá eső magyarokkal történtek; mármint azokkal, akik elkerülték, hogy az 1944. márciusi német megszállást és gettósítást követően a német megsemmisítő táborokba deportálják, ott pedig megöljék őket”.
A pesti gettóban és a védett házakban összezsúfolt, továbbá a különféle menlevelekkel rendelkező, menedék- és búvóhelyeken rejtőzködő magyar zsidókat és „árulókat” (kommunistákat, szociáldemokratákat, „angolbarát” konzervatívokat, katonaszökevényeket stb.) az 1944. október 15–16-i puccs után ejtették „túszul” a hatalmat megkaparintó nyilaskeresztesek, a város többi lakójával együtt, miközben feltartóztathatatlanul közeledett a Vörös Hadsereg. Zoltán Gábor könyve – az előzmények és néhány későbbi pillanatkép felvillantásán kívül – az ostrom idején játszódik, egészen pontosan a szovjet ostromgyűrű karácsonyi bezárulása előtti napoktól a főváros februári elestéig (elfoglalásáig/felszabadulásáig) tartó vagy másfél hónapban.
Tehetetlen düh
„Ezeknek a sűrű, brutalitással teli heteknek a leírása időnként azt az érzést keltette bennem, mintha egy abszurd horrort olvasnék. Amelyben egy kiszámíthatatlan rém időnként le-lecsap a szereplőkre, és valakit azonnal megöl, valakit pedig később pusztít el. És nem is akárhogyan: vagy egyfajta részvétlen, hideg közömbösséggel gyilkol, vagy pedig valami ésszel megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel roncsol szét emberi testeket, sorsokat és családokat”. Zahorán Csaba a könyv érdemének tartja, hogy a szerző nagy szuggesztivitással adja vissza a nyilas terrorral járó szenvedést, amelynek értelmetlensége és időnként egészen szürrealisztikus, öncélúnak tűnő gonoszsága Pasolini Sàlóját idéző módon jelenik meg a könyv lapjain. „Főképp ezért nem tudtam gyorsan olvasni Zoltán Gábor munkáját. Többnyire a tehetetlen düh és a szégyen érzése tört rám olvasás közben, főleg amikor elképzeltem, hogy én magam hogyan reagáltam volna egy-egy konkrét helyzetben és egy-egy szerepben. Akár mint áldozat, akár mint kényszerrel a nyilasok közé került „tettestárs” – amivé fokozatosan maga a főhős is vált. És gyakorlatilag végig ott munkált bennem a félelem is, hogy mi lesz a szereplőkkel, kinek sikerül túlélnie a nyilasok esztelen szadizmusát – és persze milyen testi és lelki következményekkel –, hány embernek kell még meghalnia, míg végre „bejönnek az oroszok”. Ami persze napjainkban kissé furán hangzik, de hát a történelem már csak ilyen, és néha különös csavarokkal tesz aktuálissá egy-egy múltbéli témát”.
Kiegyensúlyozottan beszélni
Pedig a holokauszt, illetve a második világháború témája nem volt számára ismeretlen. Bár nem tartozik a kutatási területei közé, de úgy tíz évvel ezelőtt részt vett egy kisebb kutatásban, amely során interjúkat készítettek néhány holokauszt-túlélővel Budapesten és Pozsonyban, ami meglehetősen nagy hatást tett rá. „Különösen az a kiegyensúlyozottság és egy bizonyos – nem találok rá más szót – derű lepett meg, ahogy a túlélők a vészkorszakról beszéltek. Ezt és a különféle történeti munkákat leszámítva már természetesen élt bennem valamilyen kép a magyar történelem legszégyenteljesebb epizódjáról és általában a holokausztról a korábbi olvasmány- és filmélményeimből”.
Az egyik első könyv, amit még gyerekkorában olvasott, Leon Uris Exodusa volt, később jött Sánta Ferenc regénye, Az ötödik pecsét, illetve Cseres Tibortól a Hideg napok – az utóbbiaknak a filmváltozatait is nagyra értékeli, csakúgy, mint a Schindler listáját, A napfény ízét, a Sorstalanságot és újabban a Saul fiát. De ide sorolja még Radnóti Miklós Naplóját és Ungváry Krisztiántól a Budapest ostromát – mindkettőt sokat forgatta –, valamint a Komoróczy Géza által szerkesztett A zsidó Budapest vonatkozó részeit. Utoljára említi Ligeti Ernő könyvét, a Súly alatt a pálmát, annál is inkább, mert a neves, zsidónak minősített erdélyi magyar írót és újságírót, valamint feleségét pont Zoltán Gábor könyvének „főgonoszai”, Kun páter és emberei hurcolták el, kínozták meg és végezték ki Budapesten, 1945 januárjában, ahogy arról Filep Tamás Gusztáv ír a Ligetiről szóló könyvében.
Nemzeti öncsonkítás
Az említett érzelmeken kívül számos kérdés és gondolat motoszkált Zahorán Csabában az Orgia olvasása közben és utána. Például hogy a nyilasterror után hogyan tudtak együtt élni a túlélők korábbi kínzóikkal, akik közül a háborút követően sokan a kommunista pártban találtak menedékre. „És általában az egész társadalom hogyan dolgozta fel a háborús tébolyt – erről egyébként Márai Sándor is plasztikusan ír a Föld, Föld!-ben –, amire az egyik válasz pont az, hogy sehogy, hanem inkább tabusította a közelmúltat. Hogy aztán időnként feltörjön, és vitákba torkolljon, mint ami például a XII. kerületi Turul-szobrot övezi”– mondja. „Aztán itt van az a pótolhatatlan veszteség, amely az egyéni tragédiákon túl a magyar társadalmat érte: hiszen a zsidók százezreinek kiszolgáltatásával és megölésével a magyar polgárság, a vállalkozó és értelmiségi réteg fontos része pusztult el. Mivel kutatásaim során többnyire a Trianon után Magyarországon kívülre került magyar közösségekkel foglalkozom, még inkább érzem ennek a rétegnek a hiányát a Felvidéktől Kárpátalján és Erdélyen át a Délvidékig”. Miután a magyar zsidók sok helyen – Losoncon, Kassán, Munkácson, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Kolozsváron – a magyar identitású és kultúrájú helyi polgárság szerves részét alkották, elpusztításuk egyfajta „nemzeti öncsonkításnak” is tekinthető, hiszen jelentősen meggyorsította e városok kulturális értelemben vett „elvesztését”.
És persze történészként foglalkoztatták az okok is. A könyv szerzője ugyanis nem démonizálja a nyilasokat. „Mi több, néha az volt az érzésem, mintha kifejezetten megértéssel tekintene rájuk, bármilyen morbidnak tűnhet is ez. Megemlíti, hogy sokan közülük milyen rossz körülmények közül, mennyire alulról csatlakoztak a nyilas mozgalomhoz, ahol elfogadást, közösséget és társadalmi előrelépést reméltek, egy új, igazságosabb rendszer eljövetelét, ahol nekik is jut valami. (Az már azonban kevésbé zavarta őket, hogy azokat a javakat, amiket tőlük eddig a világ „megtagadott”, másoktól veszik el, sokszor szó szerint.) A kitörés vágya és az irigység elemi motiváció lehetett, a cselekedeteket azonban – és ez nagyon fontos – az 1944-re már évtizedek óta zajló antiszemita propaganda és gyűlöletkeltés legitimálta, és persze a háborús körülmények”. Az egymást követő zsidótörvények ugyanis kormánypolitikává tették a zsidónak minősített magyar állampolgárok jogfosztását, kirablását, végül pedig a deportálásokat és a gyilkosságokat.
Zahorán Csaba számára talán az uszítás és az indoktrináció borzalmas következményei, valamint az óriási szociális feszültségek kezeletlensége voltak az Orgia legfontosabb tanulságai – az irracionális kegyetlenséggel, mondja, ugyanis továbbra sem tud mit kezdeni. A könyv folytatása, a 2018-ban megjelent Szomszéd elolvasására pedig még gyűjti az erőt.
Nyitókép: Nyilasok plakátot ragasztanak, köztük balról a második Kun András („Kun páter”) kiugrott minorita szerzetes (1944). Forrás: Fortepan / Fortepan