„Egy kutató elméje mindig dolgozik”

A sűrű médiaszereplés nem konvertálható szakmai sikerré – derül ki többek között kutatói portrénkból, melyet Mitrovits Miklós történésszel készítettünk.

A kortárs lengyel író, Krzysztof Varga több írásában is méltatja Pécset. Önnek Pécs szülővárosa: egyet tud érteni a lengyel szerzővel?  

Pécs az egyik, ha nem a legszebb vidéki magyar város. Ezt nem csak azért mondom, mert ott születtem. Igaz, csupán öt éves koromig éltünk ott, mégpedig a nemrég lerombolt toronyház 18. emeletén. Kevés emlékem maradt meg, de a házra, a lakásra, a hosszú folyósokra, a liftekre emlékszem. Azóta tudom, hogy sok később ismertté vált televíziós szereplő és színész élt ott. Egyébként apám is a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában dolgozott, annak megszervezői közé tartozott. Így került a család Pécsre. A nyolcvanas évek első felében aztán átköltöztünk Szekszárdra, tehát az iskoláimat már ott végeztem. Pécsre azért szívesen visszajárok, elég jól ismerem.

Előnyöket vagy hátrányokat hozott, hogy nem volt egyenes útja a bölcsészkarra, hanem előbb a műszaki pályán próbálkozott? Saját elhatározásból vagy családi nyomásra szerzett szakmunkás képesítést?

Apám villamosmérnök volt, ezért engem is hasonló pályára „küldtek”. Először mechatronikai technikumba jártam. Tizennégy évesen kevés fogalmam volt arról, hogy mi szeretnék lenni. Általánosban minden tárgyból hasonlóan jól teljesítettem, tehát éppúgy mehettem volna humán gimnáziumba, mint műszaki szakközépbe. Utóbbival kezdtem, de hamar kiderült, hogy nem nekem való. Ha technikus nem is lettem végül, azért szereztem egy villanyszerelő szakmunkás bizonyítványt. Ezt követően érettségiztem, majd felvettek az ELTE BTK történelem szakára. Ekkorra már tudtam, hogy mi érdekel.

Mit gondol, hogyan járult hozzá a személyiségéhez a fiatalkori metálzene-rajongás?

A zenének erős a személyiségformáló hatása, főképpen akkor, ha az a zene mondandóval, társadalomkritikával, vagy éppen transzcendens tartalommal bír. A rock és a metal zene tizenévesen magával ragadott, és azóta sem enged. A kilencvenes években ráadásul volt ennek a műfajnak világszerte egy felívelő szakasza. Az ezredfordulón újságot, vagyis egy nyomtatott fanzine-t is szerkesztettünk egy barátommal. S hogy mivel járult hozzá a személyiségemhez? A kritikus gondolkodásomhoz biztosan. Ez pedig azt hiszem történészként, elemzőként csak előny.

Ide kapcsolódik még egy szenvedélye, a foci. Hogyan alakult ki a drukker énje, és az, hogy a Kispestnek szurkol?

Szerintem a nyolcvanas évek még olyan volt, hogy minden fiúgyerek focizott, majd nézte a tévében a meccseket. Mivel Szekszárdon éltünk, ott NB2-es volt a helyi Dózsa. Kijártunk apámmal, később sokszor voltam labdaszedő, majd fociztam is egy rövid ideig az utánpótlásban. Apám Honvéd drukker volt, így én is az lettem. A nyolcvanas években ráadásul ebben több öröm volt, mint manapság. Bár az utóbbi évek azért nem olyan rosszak Kispest-Honvéd szurkolóként. Honvéd meccsekre csak azóta tudok járni, mióta felköltöztem az egyetem miatt a fővárosba. Ez a szokásom – kisebb-nagyobb kihagyásokkal – máig megmaradt.

Két nevet említek, és arra kérem, mondja el, ami eszébe jut róluk: Niederhauser Emil és Pálfalvi Lajos.

Niederhauser Emil a 20. század második felének egyik legjelentősebb Kelet-Európa kutatója volt. Több éven át volt szerencsém hozzá járni szemináriumokra. Fantasztikus ember volt. Több mint egy tucat nyelven beszélt. E szemináriumok voltak egyetemi éveim leghasznosabb elfoglaltságai. Nála tényleg lehetett tanulni. Egyébként ő is a kritikus gondolkodásra tanított. Pálfalvi Lajost pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen lengyel szakosként ismertem meg, aminek nagyon örülök. A kortárs lengyel irodalom legjobb hazai ismerője és fordítója, de rendkívüli módon érdekli a történelem, így ismeri is. Jókat szoktunk beszélgetni. Ráadásul ő is Pécs környékéről származik. Örülök, hogy összehozott velük a sors.

Emlékszik, hogy milyen volt először bemenni a Nagymező utcai Lengyel Intézetbe? 

Először 2000-ben egy filmszeminárium miatt léptem át a Lengyel Intézet kapuját. Azután elkezdtem ott lengyelül tanulni, később számos rendezvényük aktív részese voltam. A legjelentősebb együttműködésünk a 2014­–15 folyamán havonta megtartott Történelemórák a Szabadságról című sorozat volt. Ennek én voltam a moderátora, vagyis én beszélgettem a meghívott vendégekkel. Ekkor volt alkalmam a lengyel és a magyar rendszerváltásban fontos szerepet játszó figurákat kérdezni, megismerni. Az elmúlt években új emberek kerültek az Intézetbe, most lazább a kapcsolat, de biztosan lesz ez még máshogy is. Mindenesetre az elmondható, hogy én bizonyos értelemben a Lengyel Intézet „nevelte” polonista is vagyok.

Volt egy időszak, amikor szinte minden médiafelkérésre igent mondott, ön lett a magyar média lengyel-szakértője. Tudatos döntés volt, hogy elkezdett ebből a szerepből kicsit visszavonulni?

A médiaszereplésnek előnye, hogy valamivel ismertebbé tesz. Erre számít az ember, amikor bemegy egy stúdióba vagy ír egy publicisztikát. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy ez az ismertség nem konvertálható át, vagyis nem történészként lettem ismertebb. A médiaszerepléstől nem olvassák sokkal többen a történelmi témájú könyveimet, cikkeimet; a szakma sem ismer el jobban. Ezen, azt hiszem, minden fiatalnak át kell mennie, hogy leszámoljon az illúziókkal. Márpedig én elsősorban történész vagyok, erre akarok koncentrálni. Másfelől a médiát csak az éppen történő aktuális kérdések érdeklik, engem pedig a közép- és hosszútávú folyamatok, a nagy narratívák. Harmadrészt pedig a média elsősorban akkor érdeklődik Lengyelország iránt, ha valami nagy hírt kavaró esemény történik. Például utcai tüntetések vannak, valamelyik politikus tesz valami botrányos kijelentést vagy éppen Varsó és Brüsszel között valamilyen vita van. Ez pedig rendkívül torz képet ad az országról, hiszen a nyugodt, békés hétköznapok nem érdekelnek senkit. Ahogy az sem, hogy lett a régió legszegényebb országából harminc év alatt európai középhatalom, a közép-európai régió vezető országa? 

Mi az, ami kutatóként még érdekeli?

Idén jelent meg a Tiltott kapcsolat. A magyar-lengyel ellenzéki együttműködés (1976-1989) című könyvem. Most úgy néz ki, hogy lengyelül is megjelenhet, így még dolgoznom kell a kéziraton egy kicsit. Emellett folyamatosan írom a magyar-lengyel kapcsolatok 20. századi történetét feldolgozó nagymonográfiámat, ehhez azonban még idő kell. Vannak benne olyan altémák is, amelyek önálló könyvet érdemelnek, így például a magyar labdarúgó-edzők lengyelországi tevékenységét is egy önálló munkában szeretném bemutatni. Ez nem csak sporttörténet, hanem társadalom, gazdaság és politika is. Mindemellett van egy magyar-lengyel történelmi oktatási projektem is, a POLHUNATION. Ennek keretében filmes eszközökkel mutatjuk be az ezeréves közös történelmünket. Most éppen applikációkat készítünk, mivel a digitális oktatás korában ezt elengedhetetlennek tartjuk. Végül pedig meg kell említenem a horizontok.hu tudományos weboldalt, ami lényegében egy negyedéves online folyóirat az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet kiadásában. Ennek szerkesztőbizottságában is benne vagyok, illetve magának a honlapnak a kialakítása, fejlesztése is feladatom.

Ennyi minden mellett hogyan tud feltöltődni, pihenni?

Meccsre járok, futok a közeli erdőben és a családdal, három gyermekünkkel együtt kirándulunk, utazunk. Egyébként a kutatói pálya már csak olyan, hogy sosem pihenünk, az agyunk mindig jár valamin…

Ha maga elé képzel egy fiatal történelem szakost, aki most végzett az egyetemen, hogyan győzné meg arról, hogy érdemes a kutatói pályát választania?

Én mindenkit arra biztatok, hogy tanuljon közép-európai nyelveket. Angolul tudni ma már nem előny, hanem alapelvárás. Ha valaki tud emellett lengyelül, csehül, szlovákul, románul vagy oroszul, már helyzeti előnyben van a kutatói pályán is. Egyfelől kilép abból a zárványból, hogy csak a magyar szakirodalmat és forrásokat tudja elolvasni. Ráadásul rengeteg nemzetközi projekt van, ahol azok tudnak érvényesülni, akiknek van valami komparatív előnyük. A magam példáját tudom mondani. A lengyel és az orosz nyelvismeretemnek köszönhetően, amit később egy kis cseh tanulással egészítettem ki, értem el sok mindent. Ennek a tudásnak köszönhetően kapcsolódhattam be sok projektbe, és alakult ki a nemzetközi kapcsolatrendszerem. A kutatói pálya is olyan, hogy a kapcsolati tőke sokat jelent. Így sokat kell előre áldozni és dolgozni, mire kifizetődő lesz. De én már semmivel sem cserélném el a jelenlegi életem. Tudást termelünk és tudást adunk át. Mi lehet ennél jobb és élvezetesebb dolog?

Nyitókép: Emlékezetpolitika, áltörténelem és történelemtanítás. Történelemtanárok (30.) Országos Konferenciája. (Fotók: Zöld Kakas Líceum média szakképzés, Néninger János, Tőkés Benkő)