A hírhedt magyar pesszimizmus is a levert forradalom egyik következménye volt – hangzott el a Ludovika Szabadegyetem 2026/2027-es őszi szemeszterének legutóbbi előadásán, ahol Horváth Attila, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) Állam- és Jogtörténeti Tanszékének (ÁJTT) tanszékvezető egyetemi tanára „Az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásának okai és kevésbé ismert történései” címmel adott elő a Ludovika Főépület Egyed István Termében, november 3-án.
Nehéz már 1956-ról újat mondani, éppen ezért lehetünk nagyon kíváncsiak a forradalom kevésbé ismert történeteire – emelte ki köszöntőjében Szabó Mátyás, az ÁJTT adjunktusa. Mint elmondta, Horváth Attila 2012 óta az NKE oktatója, a jogelőd tanszékek és intézetek vezetője, jogász, történész, 2016 óta alkotmánybíró. Kiemelt kutatási területe a totalitárius diktatúrák története, a „jogtalanság joga”, amikor az erkölcs és a jog elvált egymástól.
Miért pont Magyarország?
Bár valóban több száz könyv és kiadvány jelent meg 1956-ról, még mindig előkerülnek új szempontok és összefüggések – kezdte előadását Horváth Attila. Ilyen az a kérdés is, hogy miért éppen Magyarországon tört ki a felkelés, és miért itt tartott a leghosszabb ideig, hiszen voltak olyan országok, ahol kegyetlenebb volt az elnyomás. Ráadásul a felkelés akkor robbant ki, amikor a terror éppen enyhült.
Berlinben már 1953-ban volt munkáslázadás, az 1968-as prágai tavasz pedig éppen a magyar tapasztalatok miatt igyekezett elkerülni a fegyveres konfliktust. Lengyelországban többek között 1956-ban, majd 1968-ban, 1970-ben és 1981-ben tört utat magának az elégedetlenség. Az első budapesti utcai megmozdulás október 23-án épp a poznańi felkelés iránti szolidaritási tüntetésként indult a Bem szobornál.
Az előadó szerint a magyarok évszázados közjogi hagyományokra építhettek, a közigazgatást is képesek voltak maguk megszervezni, az ország pedig folyamatosan küzdött a szuverenitásáért. Kialakult a tiltakozási kultúra is: 1848-ban a nyomdához mentek, 1956-ban a rádióhoz, 1989-ben a televízióhoz.
Ami leginkább felháborította a népet
Nem csupán az háborította fel a magyarokat, hogy a kommunista diktatúrában addigra ötszáz embert kivégeztek, negyvenezren pedig börtönben ültek – a munkatáborok éppen 1956 előtt szűntek meg. Száz évvel korábban Széchenyi azt írta Alexander Bachnak, hogy a népet az olyan rendszer dühíti fel, amelyben jelen van a kétszínűség és a képmutatás. Az ötvenes években ugyanez történt: szabad országnak nevezték Magyarországot, miközben szovjet megszállás alatt állt. Azt hazudták, hogy bármit megtehetnek, de a mintának mindig a Szovjetuniónak kellett lennie, mert az volt a tökéletes. Tehát megpróbálták átverni a népet, amelynek közben meg kellett alázkodnia a megszállók előtt.
A szimbólumok is sokat mondanak: elsőként a Rákosi-címert vágták ki a zászlókból. A követelések a szovjetek kivonulásáról, a szuverenitásról és a szabadságjogokról szóltak, ahogyan 1989-ben is ez volt a legfőbb követelés. Október 23-án az egyetemisták tüntetésével indult a forradalom, amelyhez rengetegen csatlakoztak. Hogy miért nem féltek? Addigra a félelem túlpörgött: a terror miatt kiégett a félelemérzet, és azt nem lehetett már tovább fokozni. A rettenetes helyzetből ráadásul vicceket is faragtak.
A hatalmi elit válsága
A forradalom sikeréhez szükség volt a hatalmi elit válságára is, amelynek tagjai saját csapdájukba estek. A rendszer működéséhez feltétel nélküli kiszolgálókra volt szükség, ezért egyszerű munkásokat emeltek magas pozíciókba, akik erre a feladatra alkalmatlanok voltak. Ugyanakkor feltétlenül hűek voltak, azaz bármire hajlandók, hiszen nem volt hová visszavonulniuk. Az 1956-os magyar kormányban három vasesztergályos, egy mázolósegéd, egy pék, egy géplakatos, egy hentessegéd, egy ács, egy nyomdász, egy betűszedő, egy villamosvezető és egy hat elemit végzett háztartásbeli ült. A legfelső kommunista vezetés pedig éppen Jugoszláviába utazott, hogy kibéküljön Titóval. A kormány egyedül maradt, és senki sem mert dönteni.
A szovjet válasz és a pesti srácok
A szovjet vezetés két stratégiát követett. Előbb több száz tank és hatezer katona jelent meg a főváros utcáin, ami 1953-ban Berlinben még működött, a budapesti felkelők azonban ettől nem ijedtek meg. A másik módszer pedig az volt, amit Lengyelországban alkalmaztak: ott Gomułkát tették meg főtitkárnak, ami megnyugtatta a lengyeleket. Nagy Imrén azonban addigra túlhaladt az eseménysor, bármennyire is emberarcú kommunistának tartották a magyarok.
A kommunista rendszer egyfelől rettenetes ideológiát erőltetett, amelyet senki sem vett be, másfelől militarista szellemben nevelte a gyerekeket. Így nem volt idegen tőlük a fegyverrel bánás, ráadásul sok helyen könnyen hozzá lehetett férni ezekhez. Így vették fel a pesti srácok a harcot gerilla-harcmodorral. A részvétel a harcokban nem volt kötelező, mindenki önként volt jelen. Az elesettek 55 százaléka harminc év alatti, 40 százaléka huszonöt év alatti, 20 százaléka pedig húsz év alatti volt 1956-ban. A tankok hatástalanítására a szűk utcákban a finn találmányt, a Molotov-koktélt vetették be, a macskakövekből tankcsapdát és barikádot építettek, a nyelüket vesztett palacsintasütőkkel pedig aknákat imitáltak.
A forradalom lélektana
A forradalom lélektana mindenkit magával ragadott. Mindenki részese akart lenni a történéseknek, és mindenki egy kicsit jobb emberré vált: november 4-éig bár sok kirakat betört, semmi sem tűnt el, a nyílt utcán pedig a mártírok családjainak gyűjtöttek pénzt. A világ ezekben a napokban Magyarországra figyelt: a huszadik században addig csak rossz vélemények jelentek meg rólunk, ám ekkor ez megváltozott. A kor ünnepelt amerikai sztárja, Elvis Presley például dalt küldött és tisztelgett a magyarok előtt.
Semlegesség vagy leverés?
A szovjet, a jugoszláv és a kínai vezetés egy ideig azon dilemmázott, megengedje-e az Ausztriához vagy Finnországhoz hasonló semlegességet. Attól tartottak, hogy ebből példa, majd lavina lesz. A forradalom katonai leverése azonban szintén komoly presztízsveszteséggel járt: ez tette voltaképpen tönkre a nyugati (olasz és francia) kommunista pártokat.
Szerov tábornok naplójában pontosan leírja, hogyan irányította az eseményeket a pesti utcákon, és hogy milyen alaposan mérték fel a pesti srácok legfontosabb erődítményeit. November 4-én hajnalban először ágyúkkal lőtték a fővárost, majd Budapestet akkora haderővel támadták meg, mint 1945-ben Berlint, a hadműveletek végén a szovjet kitüntetések is hasonlók voltak.
Közjogi kitérő
A közjogi helyzet is különös volt. Nagy Imre miniszterelnökké választásához a sztálini alkotmány szerint is az országgyűlés döntésére lett volna szükség. Az Elnöki Tanács helyettesíthette volna az országgyűlést, de az sem ülésezett, csak Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke írta alá a kinevezést. Mivel azonban szovjet utasítás volt, mindenki de facto miniszterelnöknek fogadta el Nagy Imrét. Az MDP a jugoszláv nagykövetségen alakult át MSZMP-vé, és amikor Nagy Imre le akart mondani, a lemondását nem fogadták el.
Kádár János október 31-én vagy november 1-jén lett a megalakuló MSZMP főtitkára – a pontos dátum is bizonytalan. November 1-jén páncélautóba tették, és előbb Tökölre, majd Moszkvába vitték Hruscsov elé. A választék nem volt nagy: Münnich Ferenc mellett Kádárban gondolkodtak a szovjetek, aki mindig helyezkedett, ám fegyelmezett kommunista maradt. A miniszterelnöki posztra végül a szovjetek jelölték ki, kormányprogramot is írtak helyette, a kormány tagjait pedig szintén ők nevezték ki, így többen november 4-e után értesültek arról, hogy miniszterek lettek. Apró Antal nevezetes arról, hogy Rákositól Kádárig valamennyi kommunista kormánynak tagja maradt. November 4-én a Kossuth rádión Nagy Imre nemzetközi segítséget kért, egy másik hullámhosszon azonban Kádár beszéde kikiáltotta a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Dobi István a forradalom alatt végig az országgyűlés épületében tartózkodott, így november 7-én, november 4-ére visszadátumozva írta alá Kádár miniszterelnöki kinevezését.
A megtorlás
A forradalom leverése után legalább kétszázezer ember menekült el az országból. A megtorlás már voltaképpen október 23-án elkezdődött az első sortüzekkel, amelyek elsődleges oka a rendőrség felkészületlensége volt. Ezzel csak tovább szították a feszültséget. Addig ugyanis azt hitték, hogy Magyarországon sosem lesz tüntetés. Intő jel lehetett volna az 1954-es spontán megmozdulás, amikor a magyar válogatott nem nyerte meg a világbajnokságot, és tízezres tömeg követelte Sebes Gusztáv lemondását, ami persze Rákosit is érintette. A rendőrök akkor puskatussal próbálták oszlatni a tömeget. Vízágyút csak a hetvenes években vásároltak, lovasrendőrség pedig ekkoriban nem volt hazánkban. 1956-ig még gumibotjuk sem volt (innen ered a „Kádár-kolbász” elnevezés), éppen ezért lőttek a tömegbe egészen januárig.
A megtorlás következő eleme a pufajkások voltak, akiknek a szovjet megszállás leplezése volt a feladatuk. A szovjet hadsereg adott nekik fegyvert és ruhát, karhatalmistaként pedig végigverték a lakosságot.
A koncepciós perek eleinte ad hoc jelleggel, néhány napos gyorsított eljárásban zajlottak, amelynek alapját törvényerejű rendelettel teremtették meg, emiatt még az ötvenes években szocializálódott bírók és ügyészek közül is többen lemondtak. Az akasztásokat először szakmunkások hajtották végre, akik közül sokan később esti tagozaton végeztek jogi egyetemet. 1957 márciusában átvilágították az egész országot: kik szólaltak fel, kik szerveztek munkástanácsot vagy nemzetőrséget, a hangadókat pedig begyűjtötték. Elképesztő számú halálbüntetés született, legalább 229 embert végeztek ki, egyes adatok szerint még többet.
A levert forradalom öröksége
Kádár végül megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést Hruscsovtól. A forradalom mégsem volt teljesen eredménytelen: ugyanolyan diktatúrát már nem tudtak bevezetni, mint a környező országokban. Hazánk nyitottabb lett, legalább az élelmiszer elérhetővé vált. A „legvidámabb barakk” ugyanakkor reménytelenséget is jelentett: senki sem látott hosszú távon lehetőséget a kiteljesedésére, így 1960 és 1989 között hazánkban volt a legtöbb abortusz és öngyilkosság a világon.
A legnehezebb időszakban is megmaradt azonban a pesti vicc. A humorra, erre az életerőre büszkék lehetünk: sehol a világon nem született annyi politikai vicc, mint Magyarországon, és sokat exportáltunk is belőlük a többi szocialista országba.
Nyitókép forrása: Fortepan / Bor Ambrus
