Börtön, munka, újrakezdés – horvát tapasztalatok a Ludovika Scholar programban
A fogvatartottak rehabilitációja a horvát börtönrendszerben címmel tartott nyilvános előadást Smiljka Barancek, a horvát Igazságügyi, Közigazgatási és Digitális Átalakítási Minisztérium Büntetés-végrehajtási Képzési Központjának igazgatója a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Scholar programja keretében április 21-én, az Oktatási Központban.
A horvát büntetés-végrehajtás intézményi keretei
Horvátország több, mint 3,8 milliós lakosságához képest közel ötezer fő tölti szabadságvesztését az ország büntetés-végrehajtási intézményeiben, miközben a hivatalos befogadóképesség valamivel négyezer fő alatt van. A rendszer hét fegyházból – köztük egy börtönkórházból –, tizennégy börtönből, két fiatalkorúak számára fenntartott javítóintézetből, valamint egy orvosi diagnosztikai és egy képzési központból áll. Az intézmények az ország egész területén megtalálhatók, ám kiemelt szereppel bír a zágrábi régió. Az előadó rámutatott: a turisztikailag frekventált térségekben az utánpótlás biztosítása, míg a városközpontokban működő, műemléki védettség alatt álló épületek esetében a korszerűsítés jelent komoly kihívást. A legkisebb horvát börtön Dubrovnikban működik 38 fogvatartottal, a legnagyobb pedig az Osztrák–Magyar Monarchia történelmi örökségeként számontartott lepoglavai intézet, amely több mint ötszáz elítélt befogadására alkalmas.
Biztonsági szintek és alapelvek
A horvát börtönrendszer három biztonsági kategóriát különböztet meg: nyitott, félig nyitott és zárt intézeteket. A nyitott börtönök elsősorban a nem szándékos bűncselekmények elkövetői számára jelentenek elhelyezési formát, ugyanakkor valamennyi kategóriában biztosított a munkavégzés, az oktatás, valamint a rehabilitációs és traumafeldolgozást segítő programokhoz való hozzáférés. „A büntetés célja nem pusztán az elkülönítés, hanem a szabadulás utáni életre való felkészítés, az emberi méltóság tiszteletben tartásával” – hangsúlyozta Smiljka Baranček, hozzátéve: a börtönkörnyezetnek a lehetőségekhez mérten közel kell állnia ahhoz az életvitelhez, amellyel az elítéltek a társadalomba történő visszatérésük során találkoznak.
Egyéni rehabilitációs utak
A rehabilitáció alapját minden esetben átfogó szakértői felmérés képezi, amely az elítéltek életkörülményeire, emberi kapcsolataira és személyes adottságaira egyaránt kiterjed. Ennek alapján állítják össze az egyéni programokat, amelyek az írni-olvasni tanítástól az általános iskolai képzésen át egészen az elítéltek által saját maguknak finanszírozott felsőfokú tanulmányokig terjedhetnek. Az általános programok részét képezi az oktatás, a nem kötelező munkavégzés és a szabadidő strukturált eltöltése. A munkára – amennyiben az egészségi állapot ezt lehetővé teszi – kifejezetten ösztönzik a fogvatartottakat, mivel az fegyelmi és életviteli szempontból is kedvező hatású. A munkaterületek széles skálát ölelnek fel, az agráriumtól a kézművességen át az ipari tevékenységekig. A kereset egy része az intézmény költségeit fedezi, a másik része korlátozottan felhasználható az elítéltek számára.
Speciális programok és kapcsolattartás
Külön kezelési programok állnak rendelkezésre szenvedélybetegek, erőszakos bűnelkövetők, mentális zavarokkal küzdők és a közlekedési bűncselekmények elkövetői számára. Ezek túlnyomórészt csoportos formában zajlanak, céljuk a visszaesés megelőzése és a társadalmi reintegráció elősegítése. Az előadó kiemelte: a sikeres rehabilitációhoz elengedhetetlen a fogvatartottak személyes felelősségvállalása és a segítő szakemberek – szociális munkások, pszichiáterek – folyamatos bevonása. A rehabilitáció fontos eleme a családi kapcsolatok fenntartása is. Ennek elősegítésére gyermekbarát látogatói terek és digitális kapcsolattartási lehetőségek állnak rendelkezésre, hiszen – ahogy az előadásban elhangzott – a szülői szerep a szabadságvesztés ideje alatt sem szűnik meg.
Nyitókép: Dubrovnik óvárosa, forrása: khurrammumtaz / depositphotos.com
